Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-03 / 27. szám
nan jött, oda ment vissza. Én Magda nénivel mentem el, neki továbbra is kellett a pesztonka. A kis Emiikét én fürösztöttem minden este. Ezt a műveletet már ismertem, még otthon nagymamámnál tanultam meg. A nagynénémnek otthon Látkyban három gyereke volt, az egyik nagyon kicsi. A nagynéném férje az elsők között sebesült meg a háborúban, átlőtték a jobb karját, már soha többé nem tudta használni. A nagynéném hetente bement hozzá, ránt hagyta a három gyermeket, pedig az út két napig tartott. A kicsivel volt a legtöbb gond. etetni, lúröszteni kellett, mindig féltem, nehogy leforrázzam, vagy megfázzon fürdetés közben. Mikor a kicsi mert a legelő két parcella között volt. az egyik oldalon burgonya ültetve, a másikon rozs. a végében az országút. Ezek az élmények nagyon élesen bennem maradtak. A sok szenvedés, fájdalom olyan mélyen belém véste, hogy még az évek hosszú sora sem mosta ki belőle. Ezeket -az élményeket már nagyon régen szerettem volna elmondani, különösen, amikor láttam, milyen kényeskedők azok a gyerekek, akiknek szülei vannak, s mennyire nem becsülik, amijük van. Ilyenkor mindig eszembe jutott: ha ismernék az én életemet, talán fel tudnák mérni, milyen jó dolguk van! Hány fiatallal találkoztam az életemben, aki hagyta anyját nagy csomagokat cipelni, taka-32 éves korában sirt, én is sírtam, s ha végre lefektettem mind a hármat, még ki kellett mosnom a pelenkákat, hogy reggelig megszáradjanak. Eáradt voltam, alig álltam a lábamon, folytak a könnyeim mosás közben. Miért kell nekem ilyen kicsi koromban már ennyit dolgoznom? Alig voltam hatéves, amikor János bátyámnak egész nyáron a teheneit őriztem és a malacot, amely folyton szaladgált, én meg féltem, hogy elmegy. szaladtam hát utána. János bácsi ekkor kél éve volt házas, s volt egy egyéves Jancsikájuk. Összevesztek a nagypapával és ezért elköltöztek tőlünk. elvitték a tehenet is. De nekem minden reggel el kellett menni hozzájuk a tehénért, hogy legeltetni vihessem. János bátyám felesége rám bízta a malacot is. hogy ne sivitozzon egész nap az ólban, ne ébressze fel a kis Jancsikát. így hát én szaladgálhattam a malac után őrizhettem a tehenet. rítani. bevásárolni, s eszébe sem jutott, hogy segíteni kellene anyjának . . . Amikor láttam az anyákat, akik a gyermekeik helyett dolgoznak és azok nem tudják megbecsülni — mindig arra gondoltam; hogy megbecsültem volna én anyámat mindenért, amit értem tett!... 1985. szeptember 26. Szeretném tovább folytatni, de már nem bírom. Pedig most kell arról beszámolnom. hogyan jöttem a világra a Polána hegység alján, s hogyan dobott el magától anyám. (folytatjuk) FÓRUM In memóriám ... --------------------------------------A II. világháborúban elesett és munkatáborban elpusztult hősök emlékére 1990. június 4-én emlékművet avattak a nagy kövesd i temető kertjében. Az emléktáblára (elkerült 48 név szomorú emlékeket idéz fel a hozzátartozók szívében. Nagyon sokan az akkor magukra maradt hitvestársak és gyermekek közül még ma is tisztán emlékeznek arra a bizonyos napra, amikor ugyan már nem sok jót remélve, de szivük mélyén titokban a viszontlátás reményében — utoljára — ölelték magukhoz szeretteiket. Az akkor még alig 20—30 éves asszonyok szinte minden munkát elvállaltak. Szokszor csak egy pohár aludttejért és egy darab kenyérért dolgoztak naphosszat, csakhogy az éhes, síró gyermekszájakat elhallgattassák. De egyikük sem adta fel. Reménykedtek, bíztak, vártak .Csak később derült ki, hogy hiába. A mai fiatalok szinte el sem tudják képzelni, hogy mindez megtörténhetett. Pedig elég ránézni a 75—80 éves munkában megfáradt asszonyok arcára, mennyi bánat, megpróbáltatás tükröződik ráncaikból! Elismerést és megbecsülést érdemelnek ezek az emberek, akiknek a nehéz, sokszor lehetetlennek és kilátástalannak vélt körülmények ellenére is volt annyi lelki erejük, hogy becsületes munkás embereket neveltek gyermekeikből. Most ők állták körül az emlékművet, és egy-egy szál gyertyát gyújtva, néma főhajtással emlékeztek. Az emlékeiktől felzaklatott idős asszonyok könnyei közé örömkönnyek is vegyültek, hogy megérhették ezt a napot. Végre lesz egy hely, ahol elhelyezhetik majd a megemlékezés és a szeretet virágait. A temetőkertben tartott ökumenikus istentiszteleten Gábor Bertalan róm. kát. esperes felszentelte a síremléket, majd közös áldását adta rá: Szabóné Kozár Éva perbenyiki ref. lelkipásztor, Homyák Péter perbenyiki gör. kát. lelkész. Szalay László bodrogszerdahelyi róm. kát. plébános és Kozár Péter nagykövesdi ref. lelkipásztor. Timko Vincéné elmondta Emlékezés c. saját versét, utána Somogyváry Gyula ,A boldog szunnyadókhoz" c. költeményét Dusza Istvánná tolmácsolta. Az ötletért — hogy ezek az emberek, ha 45 év után is, de valamiképp elégtételt kapjanak — és annak megvalósításáért köszönetét érdemel Kozár Péter nagykövesdi ref. lelkipásztor és Terebesi László nagykövesdi lakos. Továbbá köszönet jár mindazoknak a lelkes, segítőkész polgároknak, akik fáradságot nem ismerve azon igyekeztek, hogy a nemes célkitűzés mielőbb megvalósuljon. Tisztelt Szerkesztőség!------------------------------A Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorából értesültem arról, hogy a Nö családi hetilap nehéz anyagi gondokkal küszködik. Az állami dotáció elmaradása miatt kilátásban van a lap megszüntetése. Ahhoz, hogy a költségek egyensúlyba kerüljenek, a lap árát a duplájára kellene emelni, vagyis 6 koronára. így a lap öneltartó lenne, csakhogy akkor sokan egyszerűen nem tudnák megvenni a magas ára miatt, s ezzel a lap saját magát szüntetné meg. Ennyi az idézet a rádió műsorából. Talán nem is kell mondanom, hogy mennyire fel voltam háborodva. Rokkantnyugdíjas vagyok. A nyugdijam mélyen a létminimum alatt van. Mig nem drágultak meg a lapok, rendszeresen járattam a Nő családi lapot. A lapnak megjelenése óta az előfizetője voltam. Most már a postán szoktam megvenni, de nem minden héten, mert nem mindig telik rá. Mi, csehszlovákiai magyar nők végképp elveszítünk egy számunkra kedves, hasznos és nagyon szép családi lapot, amely — gondolom, ahogy nekem, úgy mindenki másnak is — a szivükhöz nőtt. A Kossuth rádióban elhangzottak szerint 17 millió koronára lenne szüksége az itteni magyar lapoknak, s ennyivel nem tud hozzájárulni előállításukhoz az állami költségvetés. Csakhogy én ezt kötve hiszem! Az állami pénzek jobb elosztásával jutna erre is. Amikor milliárdokat bitangolnak el Bősön! Az igazat megvallva, azt reméltem novemberben, hogy majd az új vezetés, az új kormány végérvényesen beszünteti ezt a pénzfaló. gigantomániás építkezést, és azok, akik kieszelték az egészet, elnyerik méltó büntetésüket. Most már, sajnos, tudjuk, nem Így történt. Nemrég hallottam a rádióban, hogy kormányunk újabb milliárdokat utalt át erre a már nem is tudom, hogy mire. Tény. hogy a magyar fél nem szándékozik megépíteni Nagymarost, ennek következtében Bőst sem fogják tudni soha csúcsra járatni. Kár az ilyenre a pénzt kidobni, mégha az építkezés bármennyire előrehaladott állapotban van is. Nem beszélve a környezeti ártalmakról és az esetleg bekövetkezhető katasztrófáról. Ezt csak azért hoztam fel a lappal kapcsolatban, hogy elmondhassam, szerintem miért hiányzik az állami költségvetésből a nemzetiségi sajtó támogatására szánható összeg. Bizom benne, hogy az új parlament és a hamarosan kinevezendő kormány jobban fog sáfárkodni a rendelkezésére álló pénzzel. Vass Etel, 1990. június 14. Köbölkút nő 7
