Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-03 / 27. szám
A POK—----HÁLÓJÁBAN Az apa: Eleinte, amikor jártam utánuk Pozsonyba, mindig örültek, ha megláttak. Ami most történt, számomra érthetetlen. Elrémültem, mennyire átprogramozták őket. Lelkileg nagyon megrázott, hogy el akarják őket szlovákosítani. A fiam alig két-három szót mondott magyarul, azt is csak úgy, mint amikor a papagájtól kérdeznek valamit! A nagymama: A kisgyerekek meg vannak félemlitve. Láttam Ricsiké arcán, amikor az a fiatalasszony odahivta és megkérdezte, mi a mamióka magyarul, hogy meg van ijedve. Ismerem az arckifejezéseit, akkor szokott Így nézni, amikor rászólok, hogy „szabad ilyet csinálni?" ... Szerintem stresszben tartják őket, azért nem mertek idejönni hozzánk, azért húzódzkodtak! ... Ók ezeket a kisgyerekeket elrabolták. Először elvitték őket a gyerekotthonba, aztán meg nevelőszülőknek adták ki őket. Azért nem vettem őket magamhoz korábban, mert nem ismertem ezeket a törvényeket. Egy szóval sem mondták, hogy tovább akarják őket adni! Abban voltam, hogy a fiatalok Így hamarabb lakáshoz jutnak. Tessék elképzelni, milyen körülmények között éltekazon a munkásszálláson! (Az igazsághoz tartozik, hogy 1984 óta a szülök egyike sem dolgozott a hajógyárban, s az épületet tatarozás miatt ürítették ki — a szerk.) Vietnamiakkal meg oláhcigányokkal együtt, egy tűzhelyen főztek egy pici előszobában. közös volt a vécé, a gyerekek is oda jártak. De még a cigányok egész pereputtya is! Egyszer ki is dobott engem a cigányember, amikor odamentem és mondtam, hogy hát mi van itten, hogy ez egy cigány péró. nem lehet így élni meg gyerekeket nevelni... Nem is mertem odamenni többet. De látták azt a gyermekvédelmi osztályról is, akkor meg miért nem intézkedtek, hogy a családot lakáshoz juttassák? Akkor szerintem a házaséletük sem ment volna tönkre, mert be kellett volna azt a lakást rendezni, s ez lekötötte volna őket. Ehelyett elvették tőlük a gyerekeket, a szülök meg legyenek, ahogy akarnak. A gyerekek vannak megbüntetve, mert szétszakították a családot! ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK ÉS HIVATALOS ÁLLÁSPONTOK Az ógyallai „intézet" — nem intézet, csak átmeneti „állomás", hivatalos nevén Stanica opatrovatefskej s/uzby (SOS/ — voltaképpen gyermekmenhely. ahol a „begyűjtött" vagy inkább „kimentett" gyereket látják el ideiglenesen. Idővel — ha a szülőket jogerős bírósági Ítélettel megfosztják szülői jogaiktól — a gyerekek (ha magyarok, ha szlovákok) a pozsonyi Gyermek diagnosztikai Intézetbe kerülnek, onnét pedig gyermekotthonba, ki erre, ki arra. 1973 óta azonban létezik egy „alternatív" gyermekotthon, melynek hivatalos neve nevelőszülői gondozás, amelyet én úgy mondanék: „pótcsalád". — A pótcsalád intézményének célja és lényege, de egyben kockázata is — magyarázza dr. Tatiana Hurtíková. a Pozsonyi V. Városkerületi Nemzeti Bizottság család- és gyermekvédelmi osztályának munkatársa —, hogy a vér szerinti szülők mindvégig tudják, hol van a gyerekük, s vele továbbra is fenntarthatják a kapcsolatot. A szülőket nem fosztják meg szülői jogaiktól, s gyerekeik örökbefogadásáról szó sem lehet. A pótcsalád tehát az intézeti nevelés, állami gondozás kedvezőbb alternatívája. A Jakab gyerekek úgy kerültek hozzánk, hogy a komáromi kollégák egész egyszerűen válaszoltak a körlevelünkre, amelyben gyerekeket kerestünk az újonnan létrehozott, hétgyerekes pótcsaládnak szánt nyolcszobás lakásba. Egyidejűleg megfelelő nevelőszülőket is kerestünk, akiket szintén nem egykönnyen sikerült felkutatnunk. Az összes szlovákiai járási nemzeti bizottságot felkértük a segítségre, hirdetéseket adtunk fel, telefonon érdeklődtünk, s számon tartottuk azokat a gyermektelen házaspárokat is, akik az örökbe fogadni vágyók körzeti listáján szerepeltek. A gyermeknevelésnek ezt a formáját népszerűsítettük, hiszen nagyon kevés az olyan gyermek, aki örökbe fogadható. Az előírt módszerek — pszichológiai tesztek stb. — segítségével választottuk ki a Őkrovánek házaspárt, mely a legalkalmasabbnak bizonyult erre a feladatra. A levél, amelyben Richard és Denisn neve szerepelt, még 1989 augusztusában érkezett hozzánk Komáromból. Ók ott alkalmasnak találtattak arra, hogy ilyen pótcsaládban nevelkedjenek. A mi, szempontjaink a következők voltak: legyenek minél kisebbek, testvérek, egészségesek testileg és lelkileg, és ne legyenek cigány származásúak. Megörültünk nekik, s a leendő nevelőanyával december 12-én elmentünk őket meglátogatni Ógyallára. A Komáromi Jnb-t felkértük, hogy erre az időpontra készítse elő a formaságokat, hogy minél előbb magunkkal is hozhassuk őket. A nevelőszülőknek lehetőséget adunk, hogy maguk dönthessék el. vállalják-e a nemzeti bizottságok álal kiválasztott gyerekeket, s előre meggyőződhessenek arról, tudnak-e velük kapcsolatot teremteni. A Skrovánek házaspár tehát december 12-én vette őket gondozásba. Nagyon örültek a kedves gyerekeknek, s azóta is' egész valójukkal azon fáradoznak, hogy náluk jó dolguk legyen. A kicsik berendezett lakásba jöttek, minden elő volt készítve a fogadásukra. A róluk való gondoskodás tehát úgy kezdődött, mint minden normális családban. (Egy fokkal talán még kedvezőbbek is voltak a feltételek, hiszen a legtöbb házaspár otthona, háztartása eleinte nincs is megfelelőképpen felszerelve. . . — a szerk.) — Miért tiltották meg a szülőknek.és a nagyszülőknek, hogy a gyerekeket meglátogassák? — A szülői látogatások elé kezdetben nem gördítettünk semmiféle akadályt. Az apa gyakran jött — minden héten —, ráadásul minden egyes alkalommal alkoholos állapotban. Nem tartotta tiszteletben a gyerekek napirendjét — előfordult, hogy amikor már aludniuk kellett volna menni, nem volt hajlandó távozni, kijelentvén, hogy csak két óra múlva megy a vonat. A kisfiút megkeverte azzal, hogy biciklit vesz neki és hogy nemsokára elviszi innen, s a kis Richárd ezt az információt nem tudta magában feldolgozni. Hatéves kora ellenére éjszakánként bepisilt, neurotikussá vált. Denisa pedig, amikor egyszer meglátta az anyját, a földre vetette magát, hisztérikus sírásban tört ki. A nevelőanyának ezért azt tanácsoltuk, hogy vigye a kicsiket gyermekpszichiáterhez. A vizsgálat eredménye alapján kénytelenek voltunk a családi látogatásokat megtiltani, mert nagyon kedvezőtlen hatással voltak a gyerekek lelkiállapotára. A gyerekek őszinték. Tudják, hol jó nekik. A múltkor Denisát is magunkkal vittük az egyik gyermekotthonba. ahová az újabb öt „testvérkét" (szintén testvéreket) mentünk megnézni, és nagyon megrázó volt számunkra, hogy a kislány az intézeti falak láttán, már odakint, rettenetesen sírni kezdett. Alig tudtuk megnyugtatni, elhitetni vele, hogy a „mamája" nem akarja őt otthagyni. .. Az sem lehet véletlen, hogy Skrovánkovát maguktól, spontán módon „mamának" kezdték szólítani. Biztos vagyok benne, hogy ha visszakerülnek a családba, idővel ismét intézetben fognak kikötni. A nagymama állítólag eléggé beteges, nálunk legalábbis angina pectorisra panaszkodott. Borzasztó dolog, hogy amikor a felelőtlen szülőktől az állam elveszi a gyerekeket, azok mindent megtesznek azért, hogy visszarángassák őket a régi környezetükbe. A szülők szerintem akkor reagálnának ideálisan, ha tekintettel lennének saját gyerekeik érdekeire, s belátnák, hogy nekik itt jobb lesz. A bonyodalmak miatt a komáromi járási nemzeti bizottság illetékeseit hibáztatjuk, mert nem döntöttek eléggé körültekintően, nem vizsgálták meg a megoldás egyéb módozatait, mielőtt a gyerekeket felajánlották nekünk. Mi úgy tudtuk, hogy nem is látogatják őket a családtagok. A tanulságot levonjuk az ügyből, mert úgy látszik, nem bizhatunk eléggé a másik nemzeti bizottság munkájában. Adriana Grupátová, a Komáromi Jnb szociális gondnoka: — Nem, mi nem vagyunk kötelesek a t> » n6 3
