Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-03 / 27. szám
»> szülőt megkérdezni, beleegyezik-e abba, hogy a gyerekeket nevelőszülői gondozásba helyezzük. Ezt bármikor megtehetjük, ha már kénytelenek voltunk elrendelni az állami gondozást. Az pedig semmi esetre sera állt érdekünkben, hogy elszakítsuk őket az apjuktól. De nem tehettünk mást... Úgy kezdődött, hogy az apa számtalanszor panaszt emelt a feleségére. Elment még a minisztériumba is, magával vitte a két gyermeket. Panaszlevelein kívül birtokunkban volt még a gyermekorvos jelentése is, csak ezután kezdtünk el foglalkozni a gyerekek ügyével. Látogatni kezdtem őket. Jártam náluk vagy harmincszor. A nap bármely órájában érkeztem, Jakab úr mindig ittas volt. Kétszer-háromszor találtam náluk meglehetősen kétes társaságot is, fiatalkorúakat és vietnamiakat, akik az üveg mellett vidáman beszélgettek — este nyolckor, amikor ugyanabban a szobában már aludniuk kellett volna a gyerekeknek. Napközben egyébként mindig csak az apa tartózkodott otthon velük. Amikor az anyát hosszabb ideig nem találtam otthon, keresni kezdtük öt. Egy este a Kristályban akadtunk rá (kocsma Komáromban — a szerk.), s miután kihívattam, megmondtam neki, hogy ha ez így megy tovább, a gyerekeket intézetbe visszük. Azt felelte: „Jó is lesz, ha Ógyallán lesznek." Honnét tud erről a helyről? — kérdeztem. Kiderült, hogy a Pálffyné, akivel a kocsmában üldögélt, már mesélt neki róla, mert az ő gyerekei ott vannak. Egy förtelmes munkásszálláson laktak. Rettenetesen nézett ki az a szoba! Ha látta volna azt a piszkos ágyneműt, amelyben a gyerekek aludtak! Az apa gondoskodott ugyan róluk a maga módján, ami abból állt, hogy otthon volt velük és főzött nekik. Katarina Grasslová, a Komáromi Jnb család- és gyermekvédelmi osztályának munkatársa: — Mi nem rendelkezünk lakásokkal, tehát ilyen értelemben nem tudunk segíteni. Ez az egész intézményrendszer nincs megfelelően átgondolva. De ha csak lakásproblémáról lenne szó, a dolog előbb-utóbb bizonyára megoldódna. Csakhogy ezalatt telik az idő, gyermekkor csak egy van, s a szülők életmódjára, erkölcsi magatartására nincs mentség! A nagymama lakását ismerem, rendes hely. Egyszer még nekem mondta, hogy ha nem lenne munkaviszonban, magához venné őket, de így nem teheti. Három hónapig feléjük sem nézett, amíg Ógyallán voltak. Ne haragudjon a világ, miféle nagyszülői szeretet ez?! De ha csak egy fél szóval említette volna, hogy „most nem tehetem, de ekkor és ekkor magamhoz veszem őket", dehogy adtuk volna ki a gyerekeket Pozsonyba! Az apáról tudtuk, hogy a körülményei időközben mit sem változtak, ezért úgy látszott, hogy az intézeti nevelést a két kicsf sem kerülheti el, s még jó érzés is volt a számomra, hogy a pótcsaládban biztosítva lesz a jövőjük, felnőtt korukig egy helyen ... Az, hogy magyar iskolába szeretnék őket adni, januárig fel sem merült. A szülőnek ugyan joga van beleszólni, milyen tanítási nyelvű iskolába járjon a gyerek, de mi nem vagyunk kötelesek ezt figyelembe venni, hiszen a legtöbb szülő elfogadja, hogy a gyerekeit az állam neveli, és fokozatosan elmaradozik. Akkor pedig azé a felelősség a gyerekek művelődését illetően is, aki velük él és neveli őket. Érdekes módon abba mindenki belenyugodott, hogy a gyerekek Ógyallán vannak, de amikor tulajdonképpen sokkal jobb körülmények közé, családba kerültek, az lett a probléma, hogy ez a család történetesen szlovák. Magyar családba nem adhattuk őket, ha egyszer a járásban nincs nyilvántartva olyan házaspár, aki gyerekeket vállalna. Az egyetlen ilyen — egyébként nagyon sikeres — intézményünk telitett. Alica Balková, az ógyallai gyermekmenhely vezetője: — Nekünk is nehéz volt megválni Richardtól és Denisától. Rendkívül aranyos, szófogadó, okos gyerekek voltak, mondhatnám, a kedvenceink. De még örültünk is, hogy nem gyermekotthonba kerülnek, hanem jobb helyre, sokkal jobb életkörülmények közé, mint amilyeneket akár mi tudtunk volna nekik biztosítani. Ami pedig elhelyezésük időpontját illeti, komáromi feletteseim engem is csak az utolsó pillanatban értesítettek erről. Az életükben bekövetkező változásra felkészítettük őket. Amikor elmentek, nem volt semmiféle jelenet, senki sem sirt. Ha az apa ezt állítja, nem mond igazat. A látogatási napló sem tűnt el, ezt meg sem engedhetnénk magunknak, hiszen ez szolgál bizonyítékként a bírósági tárgyalásokon. Jakab úr gyakran járt itt ittas állapotban. Sőt, képes volt igy biciklizni vinni a gyerekeket. Nem voltak gátlásai. Az ebédlőben nyugodtan felbontott magának egy üveg sört, rágyújtott, ezt akár a személy-Az apa, Jakab Az anya, Ja- László kab Mária \7 A nagymama. Mészáros Aranka Prikter László felvételei zet is tanúsíthatja. (Megkérdeztük a szakácsot, Uzsák Attilát, aki szemtanúként ugyanezt állította — a szerk.) ennek ellenére nekem még szimpatikus is volt, hogy minden áldott hétvégén eljött a gyerekekhez, de nemcsak szombaton, hanem vasárnap is. Tehát nemcsak a lelkiismerete megnyugtatása végett, mint annyian. A nagymamát egyetlen januári találkozásunk óta ismerem, akkor hirtelen nagy érdeklődést tanúsított a gyerekek iránt. Először sértegetett, követelőzött, azután az érzelmeimre próbált hatni. Az ilyen viselkedés nem lehet őszinte. Normális körülmények között lehet egy nagymamának akármilyen gondja, nem feledkezik meg hónapokra az unokáiról. Az az egy óra látogatási idő nem vág földhöz senkit. Az anya egyáltalán nem érdeklődik a kicsik iránt, az apánál pedig, sajnos, mindig az alkohol győz. A gyerekek annak idején megszokták az otthoni környezetüket, bizonyára olyannak hitték a normális családik életet. Itt is jól érezték magukat. Igen, nekem a legkellemetlenebb, hogy le kellett vágatnunk Deniska szép haját. Az egészségügyi nővér rendelte el, mert ha behoztak hozzánk egy-egy újabb elhanyagolt gyereket, a kislány mindig megtetvesedett. Nem tehetett róla ... Pedig mennyit kezeltük, vegyszereztük, fésültük a hajacskáját, de a kellemetlen élősködők minduntalan visszatértek. Nem tehettünk mást. AZ ÉHSÉGSZTRÁJK ELMARAD ... Az apa: Márciusban még nem voltam testileg és lelkileg megfelelően felkészülve az éhségsztrájkra. De meg fogom tenni, ha erre szükség lesz ... A bíróságtól most kértem, hogy ítéljék nekem a gyerekeket. Ezt a kérésemet visszavonom, mivel csak jelezni kívántam a bíróságnak, hogy később magamhoz akarom majd őket venni. A nagymama: Én nem védem a lányomat, mert vannak hibái. Elzüllött, ez az igazság. Azt sajnos nem említettem a bíróságon, de ha lesz kerületi tárgyalás, akkor megemlítem, hogy Marit húszéves korában autóbaleset érte, komoly agyrázkódást szenvedett. A füle folyik azóta is, a karjai meg végig fölsebzettek, állandóan fölmetéli az ereit, öngyilkos akar lenni. Orvosi igazolása is van arról, hogy „psichicky nepritomná" (lélekben nincs jelen). Nekem az a véleményem, hogy az ilyen szerencsétleneken segíteni kell, nem pedig így bánni velük. Én ezt nem hagyom ennyiben. Hogy én ne tudnék fölnevelni két gyereket a kétszobás lakásban? Hát ez enyéimet is fölneveltem. És fölnöttek! Pedig egyedül neveltem őket, húsz éve elváltam. Hány nagymama neveli a világon az unokáját! És nem kell hozzá bírósági tárgyalás! A hirt, hogy a Komáromi Járási bíróság május 11 -én a nagymamának. Mészáros Arankának ítélte oda a gyerekeket, a véletlen folytán magam vittel el Skrovánekékhez. A gyerekek még óvodában voltak. Skrovánková éppen sietett, igy csak az utcán váltahattunk néhány szót, amíg egy darabon elkísértem. A hirt önuralommal fogadta! „Mit tehetünk? Ez van." Pár pillanat múlva azonban könny szökött a szemébe. „Én csak a gyerekeket sajnálom, mert szegénykék végül mégiscsak intézetben fognak kikötni ..." — mondta szomorúan. Néhány nap múlva megtudtam, hogy a két gyermekvédelmi osztály a bírósági döntést megfellebbezte. A „SZOCIÁLIS" PÓKHÁLÓBAN GYEREKEK VERGŐDNEK: RICHÁRD ÉS DENISZA. A HÁLÓ „ÚJRATERMELŐDIK". A PÓK, MINT TUDJUK, A MUNKÁT MINDIG ÚJRAKEZDI ... HARASZTI ILDIKÓ nő 4