Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-03 / 27. szám
MELLEK Csakis egy férfi lehet igazi szakértője a női mellnek, egy nő soha, jelentette ki a múltkor fölényesen egy férfi ismerősöm, s elmerült az ölében fekvő Sex-tabu cimü új folyóirat tanulmányozásában. Egy nő nem is kell, hogy igazi szakértője legyen a saját mellének, elég, ha van neki, mert ha nem lenne, szakértelmezhetnétek a saját, jobb esetben szőrös és aranyláncos mellkasotokat, válaszoltam, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, nevettünk egyet, s nekem is megengedtetett, hogy belepillantsak ama (különben érdekes) „szakirodalomba". Engem egyáltalán nem lep s nem is botránkoztat meg, ha egy nő engedi magát fedetlen keblekkel lefényképezni. Úgy gondolom, ez is annak a bizonyítéka, hogy nagyon is érdekli őt a saját melle, ápolja, törődik vele, hisz jól tudja, ez nőiességének egyik szimbóluma. S miközben krémezgeti, tornáztatja, hideg-meleg vízzel zuhanyozgatja, törülközővel masszírozza, csábos melltartóba bújtatja, raffinált kendővel „véletlenül" befedi s kitakarja, szakértővé is válik. S aki szakértő, az a pici változásokat is észreveszi. Ezt gondoltam én. De hogy nagyon sok esetben nincs igy, arra egy valóban mellszakértő orvosnő hívta fel a figyelmemet. Ez az orvosnő és többi kollégája évente 1 500 új mellrákos esetet diagnosztizál. Lassan húsz éve dolgozik a szakmában, de még mindig előfordul, hogy úgy érzi, nem lehet igaz, amit lát. Néhány hete például új betegük érkezett. Az előzetes vizsgálatok kimutatták, hogy előrehaladott mellrákja van, s a tünetekre már legalább két éve fel kellett volna figyelnie az asszonynak. Doktornőnk kíváncsian várta, vajon ki lesz az, aki ennyire nem törődött a test jelzéseivel. Tudatlan? Magára nem adó? Vagy annyira félt? Akkor lepődött meg igazán, amikor megérkezett egy ápolt frizurájú, szépen sminkelt arcú, szakértelemmel manikűrözött és lakkozott körmü, modern öltözetű nő — a beteg. S akkor szörnyedt el — persze csak ott belül, hisz nem szabad, hogy a páciens észrevegye —, amikor ez a csinos, ápolt asszony levetkőzött, s látta, hogy ép, telt mellének párja mint fonnyadt labda csüng, nedvezik, már szinte bomlik széjjel .. . Mióta vannak panaszai, kérdezte az orvosnő. Két hete, válaszolta szemrebbenés nélkül könnyedén a másik. Hogy mi, nők nem vagyunk mell-szakértők, talán nem baj. De hogy tudatlanok vagyunk, és sok esetben azok is akarunk maradni, s mint a strucc homokba dugott fejjel akarunk élni, az már igen. De a legnagyobb baj szerintem, ha egy orvos tudatlan — vagy felelőtlen? Mert ilyen esetet is mesélhetek. Az idős asszony elváltozást észlelt a mellén, s ezt elmondta körzeti orvosának. Majd akkor jöjjön, ha folyást is észrevesz, felelte a „szakértő". Eltelt két év. A szerencsétlen néni még él, de napjai meg vannak számlálva. Ha akkor kezdi kezelni, amikor először ment orvoshoz, talán teljesen meggyógyulhatott volna . . . A női mell elsősorban a nő számára szimbólum, a nő számára érték. Ezt talán csak az tudja igazán, aki már elvesztette a mellét. Én beszéltem ilyen nőkkel. Elmondták, lelkileg milyen nehéz elviselni, főleg az elején, hogy ami volt, s természetes volt, nincs. S azt is ők üzenték, hogy figyelni kell magunkra. Hogy ne legyünk gyávák orvoshoz fordulni. Hogy ne hagyjuk magunkat lerázni, míg alaposan ki nem vizsgálnak bennünket, s hogy mindezt adjuk tovább! Mert ki legyen a női mell igazi szakértője, ha nem a nő maga? LÁM PL ZSUZSANNA
