Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-06-26 / 26. szám

Csaknem öt évig tarlón, amíg leírtam hosszú életemnek legfájóbb szakaszait. Aki elolvassa, sorsomon keresztül a század eleji életformával ismerkedhet meg. Abban az időben sokan voltunk hasonló sorsúnk. Szegény szlovák lányok, akik a nagyvárosban keresték boldogulásukat. Én is a szlovák hegyek között születtem, de életem nagy részét Budapest szivében éhem le. Még ma is vágyom vissza a Poíana hegynyúlványai alá. ahol gyermekkoromat töltöttem, habár jól tudom, már soha többé nem jutok el oda. Nyolcvannyolc évesen egyedül, hozzátartozók nélkül, de nagyon sok jó szívű, segítőkész baráttal körülvéve élek Köztársaság téri lakásomban, ahonmn már évek óta csak az ablakból figyelhetem a világváros sürgésforgását. Betegségem a négy fal közé zár: megélhetésem, létfenntartásom egyre nehezebb. Szenvedéssel, gyötrődéssel, de a jó Istenbe vetett bizalommal élek abban a reményben, hogy azt a segítséget és jóságot, amit egész életemben másoknak adtam, visszakapom. Életem történetét mások okulására mondom el: lehet, valaki tanul belőle. _ Elmondom az életemet Életem legszotnorúbb napja volt, amikor 1912 márciusában, húsvét szombatján anyám Budapestre hozott. Este tíz óra tájban érkeztünk a nagyvá­rosba. Anyám egy szót sem szólt hoz­zám egész úton. Rám se nézett. Nekem ez nagyon fájt. ezért inkább én se néztem rá. Pedig szerettem volna meg­kérdezni tőle. mi lesz velem. Egész úton száguldoztak a gondolataim, könnyeim hangtalanul csurogtak végig arcomon. Ez a komor, hideg asszony nem érezte meg. mennyire vágyom meleg szavára, lágy simogatására. Nem fakadt érzés szivében, pedig én úgy vágytam rá ... Azt hitlem. hogy az a mozdony, amely a vonalot húzza, nem bírja el az én szenvedésemet, olyan nagy volt a bána­tom. árvaságom. Magányosan, elhagya­tottan ültem anyám mellett, mintha minden bezárult volna körülöttem. Drága jó nagyanyámra gondoltam, aki biztosan tudja, érzi, hogy anyám a vágóhídra viszi lelkem. Sokáig döcögött velünk a vonat, nem és nem akart véget érni az út. Az anyám pedig egész úton egy szót sem szólt hozzám. Lassan beesteledett, kigyúltak a lámpák. Én­bennem meg egyre nőtt a sötétség, mintha egv börtön fekete fala emelke­dett volna körém. Végre a mozdony lassított, éles nyi­korgással jelezte: megérkeztünk. Nagy nyüzsgés támadt körülöttünk: ..Buda­pest. Keleti pályaudvar, végállomás" — kiabálta valaki. Én szinte megdermed­tem. próbáltam felállni — reggeltől utaztunk, és én se nem ettem, se nem ittam, meg sem mozdultam —. de nem tudtam. Anyám ekkor szólalt meg elő­ször ..Gyere, le kell szállítunk" — mondta szárazon. Szótlanul igyekeztem lépést tartani vele. hogy le ne maradjak. A pályaudvaron sok lépcsőn kellett le­menni. Hogy eltereljem gondolataimat, a lépcsőfokokat számolgattam. De a mamám rám szólt: ..Vigyázz. maradj mellettem, a villamosmegállónál sok az utas. nehogy elsodródj!" A házak rengetegében szinte megbé­nultam. Nem láttam én még ilyen ma­gas házakat soha. Ott fent a hegyekben, ahol eddig éltem, fák voltak és pici házikók. Végre felszálltunk a villamos­ra. éhesen, fáradtan, teljesen kimerülve már csak arra tudtam gondolni, hol logok én éjszakázni, egy picit pihenni, aludni? Ki fog engem betakarni, megsi­mogatni. ha nincs már az én drága jó nagymamám? Most biztosan ő is sirat engem, meleg könnyeit éreztem az ar­comra hullani. Hosszú villamosozás után — kétszer is át kellett szállni — a Corvin térre érkeztünk. Mezítelen lába­imat nyomta az utca köve. s ahogy körülnéztem, meglepetten láttam, raj­tam kívül senki sincs mezítláb. Megálltunk egy emeletes ház előtt. A kapu még nyitva volt. A földszinten levő első ajtót nyitotta ki anyám, ahová nekem kellett elsőnek belépni. Már éhséget sem éreztem, csak egy pohár vizet kértem, és nagyon-nagvon vár­tam. hogy lefeküdhessek. De anyám előbb kikísért az udvarra, megmagya­rázta. hogy itt minden családnak van VVC-je. a négy ajtó egyikébe kulcsot dugott, mondván, ha elvégeztem a dol­gom. csukjam be az ajtót, és a kulcsot akasszam fel a konyhaajtó melletti szögre. Amikor visszamentem, a konyhában egy embert találtam. Gondoltam, biz­tosan ez anyám férje. Anyám elhadart neki valamit, amiből egy szót sem értettem. A férfi is nagyon gyorsan beszélt. Nem érdekelt, mit mond. már csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb lefekhessek. A férfi bement a szobába, mi meg ott maradtunk anyámmal a konyhá­ban. Elég rendes bútor volt benne, csupán az asztalt furcsállottam. rend­kívül nagynak tűnt. Egyszer csak anyám leveszi a fedelét, és én majd­nem felsikoltollam ijedtemben. Az asztal mélyedésében egy kisfiú aludt. ,.Ö a te nyolcéves öcséd. Vele Jogsi aludni" —- jelentette ki anyám. Hál nekem egy idegen fiúval kell alud­nom? — kédeztem, de csak magamtól hangosan nem mertem. Inkább a csu­pasz kövön aludnék, gondoltam, de aztán mégis csendben maradtam. Egy sámli segítségével felmásztan az ..ágyra” és valahogy meghúzódtan a fiú mellett. Anyám hozott egy lepe

Next

/
Oldalképek
Tartalom