Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-26 / 26. szám
PÓK HÁLÓJÁBAN Egy nem mindennapi levél jutott el hozzám, amelyben Jakab László bejelenti, hogy éhségsztrájkba kezd......Az ok nagyon komoly" — írja, s úgy érzi, hogy már minden más lehetőséget megpróbált gondjainak megoldása érdekében. Jakab László harmincnyolc éves, munkás, Kisharcsáson él munkásszálláson. Állandó lakhelyé — 1989. november 3-a óta — nincs. Két gyermeke van, a hatéves Richárd és az ötéves Denisza. Feleségével, a gyerekek anyjával a levél keltezésekor válófélben van. íme a levél: „A megbukott totalitárius rendszer a megítélésem szerint komoly törvénysértést (bűnt) követett el a családommal szemben. E problémáimat drasztikus, embertelen, soviniszta módszerrel „oldották" meg. Ez történt: a feleségemmel kb. két éve nem élek együtt. Ő a családja helyett a szabad erkölcsök „híve" lett, és sokkal többet foglalkozott a vietnamiakkal, mint a gyerekekkel. A munkahelyéről elbocsátották, a gyerekeket kivette a cipőgyári óvodából, s tovább nem érdekelte a sorsuk. Tíz-tizenkét hónapon át egyedül törődtem a kicsikkel. Több munkahelyet kellet elhagynom, mert gyakran nem volt kire bíznom őket, s velük voltam egész napokat. Ezt nem nézték jó szemmel sehol sem. A feleségemre panaszt tettem a család- és gyermekvédelmi osztályon, s valami humánus megoldást vártam tőlük, azt, hogy segítenek a lakás kiutalásában és a gyerekek óvodai elhelyezésében. Ehelyett drasztikus, embertelen módon elszakítottak a gyerekeimtől, akiket nagyon szeretek 1989. április 25-én az ógyallai intézetbe kerültek az említett hivatal szociális gondnoka révén. Mivel csak a hajógyári munkásszállás egy szobájában éltünk és a Komáromi Vnb nem reagák többszöri lakáskérelmemre (hetedik éve van bent a kérvényem), ezért a gyerekeim több mint fél évig az intézetben maradtak. Rendszeresen, hetente látogattam őket (összesen vagy harminc-negyvenszer). Nyáron néhányszor hazavihettem a fiamat és a kislányomat néhány napra, de ez már nem vök olyan jó, mint azelőtt, amikor a hosszú együtt töltött idő alatt nagyon szép érzelmi kapcsolat fejlődött ki közöttünk, s most ezt a letűnt rendszer csatlósai el akarják tiporni. Pletykák stb. alapján olyan dolgokkal vádokak. amikhez valóban semmi közöm nincs. Pl. „nincs törődve a gyerekekkel, az apjuk iszik, piszkos ruhában járnak” stb. Felelősséggel kijelentem bárki szemébe, hogy a hosszú idő alatt, amíg én törődtem velük, semmiben sem szenvedtek hiányt. Főztem, mostam, takarkottam, s neve kém őket. Szeszeskalra, ha akartam volna, akkor sem jutott volna pénz. Decemberben jött a következő csapás. Mindenféle értesítés nélkül elvitték őket Ógyalláról ismeretlen helyre. Ezután szörnyű napokat ékem át. Csak december 20-án tudatták velem, hol vannak, pedig még 12-én elvitték őket. Pozsonyban vannak egy szlovák házaspárnál (pontos cím — a szerk.) nekik nem lehet gyerekük, így hát szemet vetettek másnak a gyerekeire, akik szeretve vannak és nem eldobva, legalábbis a részemről. Meg kell, hogy emlksem, a gyerekek nagyon, izemrevalóak", és ezeknek direkt ilyen „attraktiv" gyerekekre fájt a foguk. Tudomásom szerint Pozsonyban több száz elhagyott, eldobott gyerek van intézetekben. Miért nem vállaltak helyből? (...) S hogy törvényesen elvihessék őket, ki kellett valamit konstruálni: az apjuk ne tudja bizonyítani látogatásait az intézetben, tehát eltüntetjük a látogatás gyakoriságát igazoló füzetet; megrágalmazzuk. hogy az intézetbe .alkoholt hord és tökrészegen jár a gyerekekhez; elhíreszteljük, hogy mindketten lemondtak a gyerekeikről! Az intézet vezetője erőszakkal lenyíratta a kislányom szép hosszú, részben göndör haját, pedig kértem őket, hogy ne tegyék.... A gyerekekhez most is ragaszkodom, jobban, mint az életemhez s most nem is láthatom őket, amikor szeretném. A Skrovánek házaspár kényszeríti őket, hogy „oconak" és „mamának" nevezzék őket a gyerekeim. Amikor a gyerekekkel február 4-én rövid ideig beszélgettem, a kisfiam panaszkodott nekem, hogy verik őket és hogy nem akar tovább ott lenni. Már annyira haladtak az erőszakos elszlovákosításban, hogy beadták őket szlovák óvodába, sőt a kisfiámat beíratták szlovák iskolába (szeptembertől iskolaköteles). Csak szlovákul beszélnek hozzájuk. A Skrovánek azt állítja önmagáról, hogy beszél magyarul — igen, de csak úgy. mint én olaszul. A gyerekek már keverik a magyart és a szlovákot. Mindez a tény kétségbeejtő, megalázó, s az emberi jogok súlyos megsértése, eltiprása ami még a totalitárius, népellenes rezsim alatt kezdődött, de még sok intézmény és egyén jár a múlt bürokrata, antidemokrata és soviniszta megnyilvánulások nyomdokaiban. ■Hosszú hónapok óta harcolok a gyerekeimért. Kérvényeket és neheztelések sorozatát írtam meg az illetékes nemzeti bizottságoktól kezdve a minisztériumig mindenkinek. Kétségbeesésemben a legutóbb már a parlament elnökéhez írtam panaszos levelet (ajánlva mindet). Mindenféle jogerős bírósági Ítélet nélkül tartják erőszakkal a gyerkeimet a petrzatkai betondzsunge/ben. Kérem, én csak a gyerekeimet akarom visszakapni. Őket. akik számomra a legdrágábbak, s akiket születésük óta szeretek. Egyetlen értelme van az életemnek, hogy a közelemben lehessenek, nevelhessem őket és dolgozhassak nyugodt környezetben értük, s immár szabad hazánknak becsületes pogáraivá nevelhessem gyermekeimet (magyar óvodába és majd magyar iskolába járatnám őket). Reggeltől délutánig óvodában lennének, és utána szeretettel törődnék velük s velem lennének, amíg meg kapom a lakást (sorszámom az ötvenedik erre a félévre — ez kb. két-három hónapon belül esedékes). Nem akarom, hogy továbbra is ott legyenek Petrzalkán — egy perccel sem tovább. A gyerekeim nélkül nem tudok tovább létezni. Nincs olyan nap, óra vagy perc, hogy ne gondolnék rájuk. Az igazságomért, amelyért idáig szélmalomharcot vívtam, most igazából sikraszállok, de már más lehetőséget nem látok, ezért döntöttem úgy, ahogy azt levelem elején említettem. Utóirat: November 3-án ez történt: hajógyári garzonban laktunk éveken keresztül, utóbb már csak egyedül éltem ott. de az említett napon jöttek a „végrehajtók". Két rendőr, egy milicista. három cigány munkás és a hajógyári lakásügyi osztály dolgozója (név — a szerk.). Nem számított neki, hogy november van és betegállományban vagyok (mutattam nekik az igazolást), a szó szoros értelmében az utcára dobtak, a sorsomra hagyva. A berendezést részben eNitték, a kredencet darabokra törték és több holmimmal együtt kidobálták az első emeleti lakás ablakából. A rendőrök addig V.-val szórakoztak, mintha se nem láttak, se nem hallottak volna. Ilyen túlerővel szemben nem tehettem semmit, s ráadásul még csak november 3-át írtunk. Egy biztos, akkor egy világ omlott össze bennem. Először a gyerekek, s most ez is. Vajon mennyit bír ki egy ember, mennyi szenvedést és megaláztatást? Most a munkaadómnál lakom ideiglenesen. (Cím — a szerk.) Köszönöm a türelmüket. Jakab László A helyszín: a Komáromi Járási Bíróság tárgyalóterme. A nyilvános per tárgya: a két gyerek további sora. A felperes — a nagymama. Mészáros Aranka, aki vállalná Richárd és Denisza nevelését. „Az unokáimról van szó. Szeretem őket. Ötvenéves vagyok, nem érzem magam olyan öregnek, hogy ne tudnám felnevelni őket. Kétszobás lakásom van, ott lakik még a huszonhárom éves fiam, meg ideiglenesen a lányom, a gyerekek anyja, de ő azt mondja, elmegy albérletbe ..." A bíró kérdései sorra visszaverődnek bennünk: „A gyerekek miért kerültek az ógyallai gyermekmenhelyre ? Miért nem vette őket magához korábban? Miért csak havonta, kéthavonta látogatta őket T A nagymama válaszol: „A lányom és a vejem nem éltek harmonikus családi életet, nem dolgoztak, nem teremtettek kellő anyagi feltételeket a gyerekek neveléséhez. Az apjuk ivott, a lányom sem törődött velük, a kicsik sokszor eljöttek hozzám, bezörgettek az ajtón ... Én mindig segítettem őket, ahogy csak tudtam. A lányom nem fizette az intézeti ellátásukat, ezért került novemberben vizsgálati fogságba. Én december végén kifizettem helyette a nyolcszáz nő 3