Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-26 / 26. szám
Koronát. Januárban aztán amnesztiát kapott és hazajött. Most nincs hol laknia. A férje beadta a válókeresetet, aztán visszavonta ... A gyerekeket azért nem vettem magamhoz, mert nyolcvanesztendös édesanyám augusztusban agyvérzést kapott, megbénult, s amig ágyhoz volt kötve, én gondoztam. Az öcséim mégsem tudták vona megfelelőképpen ellátni, hiszen etetni kellett, füröszteni, masszírozni. Én vagyok az egyetlen lánya. Most már megegyeztünk, hogy felváltva gondoskodunk róla, nem nálam lakik. Az unokáim 1989. április 25-én kerültek Ógyallára, először május 9-én voltam őket megnézni. Augusztusban haza is hoztam őket egy hétvégére. Mikulásra is küldtem nekik a másik lányommal csomagot, de neki sem mondta senki, hogy el akarják őket vinni Pozsonyba. Karácsonyra haza szerettem volna őket vinni egy hétre, de azt mondták, nem lehet. Akkor már nem voltak Ógyallán. A lányommal elmentünk januárban utánuk Pozsonyba, de nem kaptunk engedélyt a látogatásra, mert a nevelőszülők az előző látogatásunkról azt mondták az ottani nemzeti bizottságon, hogy a kicsik sírtak, nem akartak találkozni az anyjukkal, sem velem, meg hogy cirkusz volt, ami nem igaz, mert mi nem csináltunk semmi ilyesmit és nem is hallottunk semmiféle sírást. Amikor azt mondtam az illetékes osztály főnöknőjének, hogy nem járhatnak majd a gyerekek Pozsonyban magyar iskolába, azt válaszolta, hogy ha olyan nagy magyarok vagyunk, miért nem megyünk Magyarországra. A legközelebbi alkalommal már orvosi igazolást mutatott nekünk, amelyben a gyermekpszichiáter megállapítja, hogy nem vagyunk jó hatással a gyerekekre ..." A tárgyaláson Jakab László, az apa is szót kapott: „Teljes mértékben egyetértek anyósom javaslatával. Azt gondolom, jobb lesz, ha a gyerekekről vér szerinti rokon gondoskodik, nem pedig idegen emberek. Hajlandó vagyok tartásdíjat fizetni, akármennyit. A feleségemmel rendszeresen találkozunk, de arra nincs lehetőségünk, hogy együtt éljünk. Szeretnénk felújítani a házastársi kapcsolatot. A gyerekekkel addig nem volt semmi baj, amíg Ógyallán voltak. Az új pozsonyi környezet nagyon megváltoztatta őket. Ha sokáig húzódik az ügy, teljesen elszoknak tőlünk. Azok a nevelőszülők szerintem így jutottak lakáshoz. Válogatnak a gyerekek között! Hét gyereket kértek, de még mindig csak ez a kettő van náluk. Persze, hogy ragaszkodnak hozzájuk, hiszen az állam berendezte nekik a nagy, nyolcszobás lakást.” Az anya, Jakab Mária, akit korábban élősködés, prostitúció és szülői kötelességeinek elmulasztása vádjával tartottak vizsgálati fogságban, szintén nem emelt kifogást az ellen. hogy gyerekeit édesanyja, a nagymama nevelje. A BÍRÓSÁG A TÁRGYALÁST ELNAPOLTA. A nevelőanya, Ruth Skrovánková kézenfogva vezeti haza a gyerekeket az óvodából. A lépcsőházból látjuk, hogy útközben vidáman beszélgetnek. Amikor elmondom, hogy a gyerekek apja és nagyanyja megkért, kísérjem el őket újságíróként a látogatásra, amelyre úgysem kapnának engedélyt, engem betessékel a lakásba, ők ketten ezelatt a lépcsőházban kénytelenek várni. A nagymama még bekiált az ajtórésen: „Ne higgye, hogy itt hagyom őket!" Odabent meglepően nyugodt a légkör, mindenütt rend, tisztaság. A gyerekek örvendezve mutatják a „mamának", mit kaptak odakint. A kislány Skrovánková ölébe telepszik, ragyogó szemmel mosolyog rám. Amikor Ricsikéhez magyarul próbálok szólni, nem válaszol, csak annyit kérdez: „Mama, preco prisla táto teta?" (Miért jött ez a néni?) Aztán rendületlenül lövöldöz új játékfegyverével. Skrovánková készségesen válaszol minden kérdésemre, csak akkor szűnik meg automatikusan foglalkozni velem, amikor valamelyik gyerek megszólítja, mert nem sikerült kibontania a cukorkát, vagy mert túlságosan messzire repült a pisztolylövedék és meg kell keresni . .. — Nem tartja abszurdnak ezt a helyzetet, hogy engem, az idegent, szó nélkül beenged, a gyerekek apjának és nagymamájának pedig odakint kell várakoznia? — De igen, csakhogy ön nincs rossz hatással a gyerekekre. Ez nem az én lakásom, szolgálati lakást, ide nem engedhetek be akárkit. Ezt nekik is meg kell érteniük. Egyébként az apát korábban többször beengedtem, de aztán kénytelen voltam megmondani neki, hogy ha ittas állapotban jön ide, nem fogom lehetővé tenni, hogy a lakásban tartózkodhass son. Ráadásul én felelek a gyerekekért. Ez a foglalkozásom, ezért fizetnek. Nézze, én nem ismerem ezeket az embereket. Amikor idejöttek, vulgáris kifejezéseket használtak, fenyegetőztek. A férfi képeslapokat küldöz, hogy pakoljam föl a gyerekek holmiját, mert egyszer eljön értük és elviszi őket. Meg hogy ne vegyem el, ami nem az enyém. Miért nem mondja ezt el a bíróságon? Hiába mondom Jakab úrnak, hogy nem tőlem függ, hogyan alakul a sorsuk, visszakapják-e őket, vagy sem. Én csak a munkaköri feladataimat látom el azzal, hogy gondoskodom róluk. Ugyanolyan alkalmazott vagyok, mint az óvónők az óvodában .. . Nekünk nem lehet gyerekünk. Szeretjük a gyerekeket, ezért a férjemmel úgy döntöttünk, hogy állami gondozott gyerekeket fogunk nevelni. A házassági tanácsadóban elvégzett tesztek alapján megállapították, hogy ideális pár vagyunk erre a feladatra. Kiválasztottak bennünket, s a nemzeti bizottságon ezeket a gyerekeket ajánlották nekünk. Egyébként korábban is pótmamáskodtam, orvosok, mérnökök gyerekeire vigyáztam. Nézze: ez a gyerekszoba. Ezeket a polcokat mi vettük nekik a saját pénzünkből, meg azt a két kisasztalt is a székekkel. A konyhabútort is fel kellett újítanunk. Ja, Deniska aranyos papucskáját? A börzén vettük szombaton. — Nem voltak problémái a kicsikkel amiatt, hogy nem tudnak szlovákul? — Dehogynem! Egy szót se tudtak. Szótárt vettünk, hogy tudjunk velük beszélni. A férjem azért jobban beszél magyarul, de én valóban csak pár szót tudtam. Egy hónapig itthon voltak velem a gyerekek, még óvodába sem jártak, hogy ne érje őket egyszerre annyi változás. Most már tudnak szlovákul, az óvodában is nagyon elégedettek velük, szeretik őket. Risko szeptemberben mehet iskolába, olyan jól beszéli már a nyelvet. Már másnap mamának szólítottak, teljesen spontán módon. Tudják, hol jó nekik. A családjuknak most az a legnagyobb baja, hogy itt szennyezett a levegő. Pedig hány család, hány gyerek lakik itt még rajtuk kívül! Hiszen akkor nem élhetne itt senki! — Mit szólna ahhoz, ha a gyerekeket a bíróság a nagymamának ítélné oda ? — Én nem tartom vissza őket. Szeretem őket, ez csak .ermészetes, de abban az esetben lemondok róluk minden szó nélkül. Köteles vagyok azt tenni, amit a munkaadóm elvár tőlem. — Miért nem pozsonyi gyerekeket vállaltak inkább? — Nekünk az csak jobb lenne, ha nem olyan messziről kapnánk a gyerekeket. Nem kellene innen Komáromba utaznunk a bírósági tárgyalásra, s ha a gyerekek pozsonyiak lennének, még szlovákul sem kellett volna nekünk megtanítanunk őket. Nem rajtunk múlik a választás. (folytatjuk) HARASZTI ILDIKÓ nő 4
