Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-06-12 / 24. szám

az ég tudja még mit. Lassan, de alaposan szoktam söpörni, hogy az útpadka és a járda egészen tiszta legyen: meglendítem a seprűt, meghúzom, a törzsem hátrahajlitom. majd elölre hajolva lépek egyet, a seprű nekifeszül a szemétnek, és hajtja tovább, előre. A szemétcsomót azután rásöpröm a lapátra és beszórom a kiskocsiba. A hasas kézikocsim lassan telik meg. gyakran három, négy utcát is felsőprök. azután irány a legközelebbi konténer és átöntöm bele az összegyűlt szemetet.

Mi tagadás, szeretek a szemetes kukákban kotorászni, puszta kíváncsiságból. Igen érdekes dolog az, mégha a kukákból az enyészet bűze csap is az orromba. A hulladék sokkal többet mond az emberekről mint a szavak. Ha tanúságképpen küldhetnék valamit a világűrbe a civilizációnkról, akkor egy konténer szemetet küldenék. Benne van minden, ami emberré formálta a majmot: mindenekelőtt a tékozlás.

A Mező utcából származó szemétnek, akárcsak az ott lakó embereknek fő jellemzője: a színlelés. Jóval többet szeretnének, mint amire telik nekik. Ahogy mondtam, turkálni szoktam a szemeteskukákban. Igencsak érdekes foglalatosság. Hogy mi minden van bennük! Vastagon hámozott krumplihéj, száraz kenyérdarabok, temérdek kinőtt, elhordott gönc. elnyűtt cipő, olcsó márkájú pálinkásüvegek, szardíniás- és pástétomosdobozok. És azután a szükségszerűség e ma már nem szükséges világa közepette egyszerre megcsillan egy kis tégely, melyben a legdrágább arckrém volt (még érződik rajta a fiatal nők selymes bőrének illata), majd egy diszes csomag, melyben erős, bóditó konyak lehetett, amit talán inni sem lehet, csak ízleigetni-szopogatni és végül egy igeiittasak, amiben valamilyen káprázatosán tiszta fehérnemű lehetett. A Mező utca az élet unalmassága és középszerűsége ellen lázad: olyan gesztus ez. amely semmit se old meg, ám lehetőséget kínál a feledésre.

A Mező utcában lakom. Én is éppen úgy színlelek, mint mások. Kiszedem a konténerekből a csillogó tárgyacskákat, a drága italok után maradt palackokat, dobozkákat és szelencéket: kimosom őket, kiglancolom és visszaadom eredeti méltóságukat. A konyhámban van egy öreg kredenc, annak a tetejére rakom a talált tárgyakat, már egy egész gyűjteményem van belőlük; sokszor elnézegetem őket és elképzelem, hogy milyen fényes és kellemesen illatozó lehetne a világ. És ez örömmel tölt el.

A csöpp kis örömömet, ami van, az újságok szokták elrontani. Nincs rádióm, televízióm, Így hát a szemeteskukákból kiszedem az újságokat. Az emberek mindenféle hulladékot csomagolnak beléjük, vagy egyszerűen csak eldobálják őket. lépettek és nedvesek, de nekem ez nem számit; a papirt kiszárítom, kiteregetem és már olvashatom is. Mindent elolvasok, mégha nem mindent értek is. Iszonyodom az erőszaktól, amiről az apró bogárbetűk tudósítanak. Bemásznak testem valamennyi nyílásába, és sehogy se tudom őket kiűzni onnét, sem félelemfacsarta izzadással, sem a szorongás okozta vizetéssel. Háborúk és gyilkosságok. Holt tetemek. Manifesztációk. Vér mindenfelé.

Félek az újságoktól, de nem tudom megállni. hogy ki ne szedjem őket a bűzlő szeméttemetőkből. Életre kel bennük az iszonyat, amit a temetőkbe rejtenek az emberek. Az iszonyat mindig más-más arcát mutatja, noha lényege mindig ugyanaz marad. A vér — az vér. Az én édes fiam vére világospiros volt; ragyogó, mint az utcaseprők mellénye; csak azután lett sötét és feketedett meg, miután kihűlt.

Végigsöprőm az utcákat, kiöntök a konténerbe két vagy három kocsi szemetet, feltúrok néhány szemeteskukát, s amikor közeleg a dél, visszatérek a lakókocsiba. Odabenn keskeny lócákon ülünk és hallgatagon ebédelünk. Egy karaj zsiroskenyeret majszolok. amit a termoszban magammal hozott langyos teával nyomtatok le. Sokszor kínoz a vágy. hogy beszéljek azokról a borzalmakról, amikről az újságokban olvasok. Csak hát kinek? A süketnéma Juliskának, a bolond Vratkónak? Így hát a szorongást megtartom magamnak, ők fel vannak vértezve ellene. A maguk módján még boldogok is.

Elfogyasztjuk szerényke ebédünket, majd Juliska int a fejével: ideje, hogy induljunk. Ez a görnyedt hátú, aszott vénlány a vezetőnk. Hármunk közül nemigen volt alkalom a választásra, de nekem ez teljesen mindegy. Olyannak is lennie kell, akinek parancsolnak. Nekem egészen más világ él a fejemben.

Újra kint ballagok az utcán, ilyenkor ebéd után mindig úgy rémlik nekem, hogy nehezebb lett a kocsim, pedig tudom, hogy csak az erő fogyatkozott meg. Ugyanazon az útvanalon megyek végig újra. mint délelőtt; az utcákon újra felgyülemlett a szemét, noha nem is olyan sok, mint korábban. Lassabban söpörgetek, a mozdulataim lustábbak és a seprű álmosan kapirgálja az útburkolatot. A kezem is fáj meg a lábam is, és a légzésem elnehezült Néhány méter után mindig muszáj egy kicsit megállnom, hogy teleszivjam a tüdőm levegővel. A vér egészen a szememben lüktet; ha erősen becsukom a szemem, a recehártyámon lila és fekete kígyók tekeregnek — egyenesen a felpuffadt hasamból másznak elő. Szúr az oldalam. Jó ideig eltart, mig egy kicsit csillapul a testem, azután megint megteszek néhány lépést: úgy vonszolom magam után a seprűt, akár a parlamenten a fehér zászlót. Csak akkor érzem magam jobban, amikor munka végeztével odabotorkálok a Lóhoz címzett kocsmához; hasas kézikocsimat leállítom a parkolóban az autók mellé, azután már nyugodtan megihatom a pohárka sörömet.

Évek óta járok ide, és mondhatom, hogy azóta semmit sem változott ez a kocsma: egyetlen keskeny, hosszúkás helyiség az egész, söntéspulttal a végében, néhány asztal áll benne piszkos abrosszal leteritve, a padló fekete a fáradtolajtól, amivel néhanapján lekenik. Itt-ott ragacsos foltok csillognak a földön, mert ugye, aki sört iszik, meg dohányzik, néha köp is egy jóizüt. A porlepte ablakok rá-ráhunyorognak a zajos utcára, a főút túlsó oldalán vasút és egy kis pályaudvar van, azon túl egy gyár. Az én cimboráim rendszerint a sarokban ülnek az ablaknál; mint a kövületek, vagy egy bronzból készült szoborcsoport, melyet fénylő sárpatinával vont be a nagy mester, az idő. Sört szürcsölgetnek és bölcselkednek. A süket mozdonyvezető. a postás, a sánta sírásó, a váltókezelő és a papírgyűjtő. Baráti társaság — a Mező utcából.

Amikor szült a feleségem, fogadtam egy hordó borban, hogy fiam lesz. És megnyertem a fogadást: behengergettük a hordó bort a kocsmába és iszogattunk. Az egész kocsma a vendégem volt. A barátaim az asztalokon táncoltak, és miután leterítette őket a bor, a padlón aludtak. Csuda vidám mulatság volt; a mai napig emlegetjük.

A feleségem — ilyen kegyetlen volt hozzám a sors! — a szülés után meghalt, úgy hogy a fiamat egymagám neveltem fel. Jó fiú volt, igazán, csak szerencsétlen: a háború idején halálra verték.

Megrendelem a pohár sörömet és a cim- I

bóráimhoz ülök. Valamiről diskurálnak. de én nem hallom őket; kortyintok a sörömből, megforgatom néhányszor a számban és aztán könnyedén leengedem a gégémen. Érzem, amint lemossa a torkomban megrekedt port. Egy kicsit jobban érzem magam, a látásom is mindjárt élesebb, a nyelvem megoldódik. Csakhamar én is bekapcsolódhatok a beszélgetésbe.

Minden szükségeset elmondtunk már egymásnak, igy tehát a szavainkat semmiféle teher sem húzza lefelé, úgy szárnyalhatnak, ahogy nekik tetszik. Végképp nem számít nekünk, hogy a szavaink annyira közel állnak egymáshoz. Mindannyian beszélünk, és mindannyian hallgatunk — nem hallgatunk. Én is csatlakozom a beszélőkhöz. Előhúzom a zsebemből az újságdarabot, amit reggel találtam a szemeteskukában. Még nedves egy kicsit, és enyhe halolajbűz árad belőle; végigsimítom a tenyeremmel és felteszem a szemüvegemet.

Megszólalok:

— Azt Írja az újság, hogy megölték az egyiptomi elnököt. Kórházba szállítás közben halt meg ...

Az emberek elcsendesednek körülöttem, de aztán úgy érzik, hogy a híremmel beugrattam őket. A sirásó átszól a vállam fölött ;

— Ostoba Kubo vagy te, hallod-e — mondja szemrehányóan. — Hiszen ez több évvel ezelőtt történt.

Megtorpanok. Lehet, hogy igaza van: az újságon nincs semmiféle dátum. De mit változtat ez a dolgon? Fontos egyáltalán, hogy mikor történt az eset ? Szívből megsajnálom az egyiptomi elnököt. Minduntalan arról olvasok, hogy a köztársasági elnökök mennyi, milyen temérdek üdvözlő táviratot küldenek, persze, mert muszáj nekik: folyton ünnepelnek valamit a világban! Ezt megmondom a mellettem ülő postásnak is. Hogy szüntelenül résen álljanak a postán!

— Csakhogy Kubo vagy — feleli a postás.

— De hiszen azt nem ök maguk csinálják. Arra megvannak a megfelelő embereik.

Tovább olvasok, mégha több éve halottak is a szemem előtt ugráló betűk. Nekem végképp nem tűnnek az újság betűi holtaknak. Egy autóban bomba robbant és megölt jónéháy embert. A háború a város utcáin folytatódik, és a rendőrség könnygázzal szétoszlatta a tüntetőket. A felvonulók a rakéták ellen tüntettek. Éveken át pontosan ugyanazok a hírek; nem értem, hogy akkor miért mondják nekem, hogy az újság, amit a kezemben tartok, ötéves. Fogadni mernék, hogy holnap is ugyanaz áll majd benne.

Elképzelem a manifesztációt: léptek dübörögnek az úttesten. A lábak milliói tapossák a földet. Amíg birok, együtt menetelek velük. Azután leülök a járdaszegélyre és a hátamat nekivetem egy fatörzsnek. Tovább nem bírom; de a léptek robaja tovább hallható. dübörög a föld, minden remeg, csörömpölnek az ablakok.

Igen, erős robaj keveredik a kocsma zajába. Az állomáson egy tehervonat halad át, és a sebesen vágtató vagonok légnyomásától örvényfeni kezdett a levegő. Szinte megsüketültem. semmit se hallok, csak a vérem zubogását a fülemben.

A beszélgetés félbeszakadt; a cimboráim magukba húzódtak, mint a csiga a házába, a kocsmán uragán vonul keresztül. A vonat átdübörög az állomáson; azután csend lesz, ami semmivel sem kecsegtet.

A hasas kézikocsimat orrom előtt tolva tovább lépkedek, de már nem söpörgetek. Nem azért, mintha nem volna mit: a szemét

— örök. akár az ember. A járdákon és az utcákon ismét szét vannak dobálva a cigarettacsutkák, újra a szanaszét hevernek a falevelek, a papírdarabok. Egészen az Orvosi Karig toltam a kocsimat; számomra most következik a nap legszebb pillanata. Injekciót kapok.

Az Orvosi Kar oldalsó szárnyában van a kórház. A folyosó tündöklik, mindenfelé orvosságszag terjeng, a falak csempéjéről visszaverődik a fehérköpenyes orvosok és nővérkék alakja. A hatalmas ablaktáblák tövében virágcserepekben diszfák és különféle virágok sorakoznak. A bejáratnál puha papucsot kell húzni; a sima és ragyogóan tiszta kockaköveken úgy csúszkálok, akár egy balerina.

Az orvosi rendelő előtt mindig jónéhány beteg üldögél alázatosan. Letelepszem a műbőrrel bevont lócára és megpróbálom élvezni a csend fülledtségét. Körülöttem minden tiszta és méltóságteljes. Vannak, akik nem szeretik a kórházat: én ezzel pont ellenkezőleg vagyok. Rend van itt, olyan szép rend és tisztaság, amilyen az én utcáimon sohasem lesz. Úgy érzem magamat, hogy én vagyok a Nagy Utcaseprő, a szemét valóságos és mindenható ura.

Türelmesen várakozom, és minél tovább üldögélek a rendelő előtt, annál jobban érzem magam. Még azokat a pácienseket is magam elé engedem, akik utánam jöttek, míg végül egészen egymagám maradok, és most már senki sem zavarja a csöndet köhécseléssel, szipogással, krákogással és sustorgással. Azután a nővérke kinéz az ajtón, körülpillant és odaveti nekem: — Jöjjön be, nagyapó ...

Izgalmam egyre fokozódik, úgy növekszik bennem, mint a hegyoldalon lefelé zúduló hógörgeteg, és kellemetlen hidegséggel tölti meg a bensőmet. A rendelő varázslatosan szép. csillognak a krómozott tárgyak, gyógyszeresdobozok sorakoznak a vitrinekben, akár valami legyőzheteteln hadsereg.

— Hát gyerünk, nagyapó — durrog a nővérke. — Le a gatyát és feküdjön le . ..

Reszketnek az ujjaim. miközben kigombolom a nadrágom gombjait, lehúzom magamról az alsónadrágot, és a petyhüdt nemiszervemet hozzányomom az igelithez, érzem, amint végigfut a hátamon a hideg, még a iágyékom is beleborzong. A nővérke fiatal és pufók, az arcvonásai durvák, szemgödréből kis malacszemek néznek rám, ám az ujjai finomak és érzékenyek. Először egy nedves vattával megdörzsöli a bőrömet; simogat, érintése túllép a sejtjeimen és felidézi bennem a régi érintések emlékét. Keresve a szúrásnak megfelelő helyet, tapogat, aligha jut eszébe, hogy közben felizgat engem. Gyengéd érzelmeket kelt bennem.

A nővérke azután fogja az injekcióstűt. kinyomja belőle a levegőt és beledöfi a faromba; érzem, amint a villanásnyi éles fájdalom közben a tű átszalad a megfeszült bőrön és belemélyed a húsomba. Élvezettel szisszenek fel. Az injekcióstűvel forró oldatot fecskendez belém és tüzet gyűjt bágyadt testemben. Az injekció alulról hüt, felülről éget. Reszketek. A nővérke kihúzza belőlem az injekcióstűt, a helyére rányom egy darabka vattát és azt mondja:

— Kész — eldughatja azt a fonnyadt vercajgját...

Még fekve maradok egy kis ideig, és különös gyönyörűséggel szívom magamba a fájdalmat. A testnek meg kell nyugodnia, a feltüzesedett vérnek pedig le kell hűlnie: inzulin injekciót kapok, mert súlyos cukorbajom van. Évek óta. Olyan kábítószer ez, amely nélkül már nem tudnék élni. Néha egészen megkönnyebbülök tőle, de időnként az is előfordul, hogy az injekció után sem érzem jobban magamat; a lábaim elgyengülnek s az ereimben mintha iszap rakódna le.

Folytatás a következő számban

na 15