Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-12 / 24. szám
A 27. JÓKAI-NAPOK Andersen találkozása a Kárpátok Géniuszával fCsászáreszku új ruhája). A Szepsi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium Pávato/I Diákszínpada Fotó: Klinko Róbert Őszintén bevallom, hogy elfogult vagyok; ha amatőr színjátszásról van szó, képtelen vagyok homlokráncolva bírálni és ítélkezni, elhibázott dramaturgiai ötleteken és rendezői koncepciókon fanyalogni, főleg, ha akad egy, két, három, esetleg még ennél is több olyan szereplő, aki varázslatos pillanatokat teremt a színpadon. Ha a számomra eddig színrevihetetlennek tartott Legyek urában olyan Jack, Ralph és Röfi játszik, hogy az utcán, civilben találkozva velük, a pillanat egy töredékéig még mindig a három kis angol szigetlakóval azonosítom őket, s elcsodálkozom, hogy ilyen jól megférnek egymással, akkor nem tudok nem egészen szerencsés darabválasztásról elmélkedni, csak felhőtlenül örülni, hogy akadt egy ember, aki összegyűjtötte ezeket a gyerekeket, s átadva nekik saját lelkesedését, azt hozta ki belőlük, amit a színpadon megcsodálhattunk. Olyan érzelmi hőfokon való azonosulást csiholt ki ezekből a tizenévesekből, hogy olykor szinte féltem, megpörköiődnek... Vagy itt van a Képzelt beteg előadása. Szerzőjét, Moliére-t melegen ajánlom minden amatőr színjátszó együttesnek; örökifjú témák, örökifjú jellemek és szituációk, hálás szerepek, kacagtató dialógusok. S ami korántsem utolsó szempont: Moliére darabjaihoz nem kell díszlet, csupán egyetlen asztal és pár szék. No meg persze, olyan tündéri szereplők, mint a Komáromban látottak. Egy suta, szögletes arcú, nagyfogú kamasz játszotta a főszerepet, aki a színpadra lépve egycsapásra levetette hétköznapi megszokott énjét, kibújt belőle, mint gubójából a pillangó, és olyan elbűvölő természetességgel járt-kelt, beszélt Arganként, hogy minMroíek: Piotr Ohey mártíromsága. A Nagymegyeri Városi Művelődési Központ és a Csemadok Alapszervezetének Poloska Színháza ' Fotó: Méry Gábor denkit magával ragadott. Egyenrangú társa volt ebben a színpadi szivárványjátékban a Toinette-et játszó kislány, akiről ugyanezt el lehet mondani, amit a „nagy", a „profi" Toinette-ekről: cserfes, tűzről pattant, vérbően komédiázó. És láttam, ahogy ez a talpraesett, temperamentumos teremtés hogyan vált hirtelen védtelen és szomorú gyerekké, amikor kiderült, hogy a színpadra felvitt csokrokból neki egy szál virág sem jutott. Ha véletlenül virág van nálam, hát felrohanok a színpadra és neki adom, hogy ne lássam a játék örömétől még mindig kipirult arcán elömlő végtelen csalódottságot. Egyébként a hipochonder Argan alakítóját láttam az utcán, még mielőtt tudtam volna, hogy játszani fog. Mit tagadjam, ortodontiai kezelésre szoruló fogsora láttán arra gondoltam, hogy ez az apró szépséghiba bizonyára sok tükör előtti kamaszjajos tépelődés okozója lehetett. Hogy tehetsége mennyire el tudta feledtetni ezt a hátrányt, már elmondtam. Később megtudtam, hogy épp a fogszabálytalanság okozta állítólagos pöszesége miatt visszautasították, nem vették fel a Tháliába. Milyen szerencse, hogy Feleky Kamill vagy Fernandel nem a Thália szigorú ítészeivel találkozott annak idején! Minden elismerésem azé a felnőtté, aki ebben a fiúban meglátta a tehetséget és főszerepet bízott rá. Mert ez is egyik oka annak, hogy feltétel nélkül rajongok az amatőr színjátszásért. Itt olyanok is labdába rúghatnak, kinyílhatnak és sziporkázhatnak, sikerélménnyel gazdagodhatnak és bizonyíthatnak, akiket a zord hivatásosok még a színpad közelébe sem engednének. S ezért tudom elviselni, sőt, esetenként élvezni is az olyan polgárpukkasztónak szánt, „garantáltan avantgarde" produkciókat, mint amilyen a Katedrális avagy a lélek mennybemenetele (Artikulátlan. üvöltés szünet nélkül), még akkor is, ha a komáromi előadáson összegyűlt közönség tagjai nehezen sorolhatók abba a kategóriába, amely ellen a művészetnek ez a fajtája irányul. A szereplők mindenesetre jobb ügyhöz méltó buzgalommal berregtek és artikulátlankodtak, szinte elhitetve, hogy meggyőződéssel azonosulnak azzal, amit csinálnak. És a fent felsorolt okokból nem szándékozom rangsorolni a felnőtt színjátszó csoportok produkcióit sem. Mert amíg tisztes és agyonhajszolt családanyák és családapák egész napi elfoglaltságuk mellett arra társulnak, hogy akár az éjszakai pihenés óráiról mondva le, szerepeket tanítsanak és tanuljanak be, trémájukat legyűrve, fáradtságukról megfeledkezvee Moliére, Mrozek vagy Maupassant üzenetét közvetítsék, addig nincs veszve semmi. Mint ahogy azt is csodálatosnak tartom, hogy előadásaiknak szponzorai is akadtak, üzemek, szövetkezetek, amelyek egyre anyagiasabbá váló világunkban hajlandók voltak megolajozni Thália szekerének kerekeit. Aminek nem örültem, a színház üresen ásítozó székei voltak, s az. hogy a közönség soraiban több volt a szakmabeli, mint a spontán érdeklődő. A régebbi törzsközönség tagjaiból jónéhányat felszippantott a politika. Ennek ellenére: optimista vagyok. Azt hallottam, hogy a színjátszó csoportok tagjai jobb megoldás híján gyakran kénytelenek magukkal vinni a gyerekeiket a próbákra. A színházzal való ismerkedésnek ez a korai fajtája általában nem csömörhöz, hanem épp fordítva egy életre szóló rajongáshoz szokott vezetni. így hát még az utánpótlás miatt sem aggódom. VOJTEK KATALIN nő 16
