Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-06-12 / 24. szám

A 27. JÓKAI-NAPOK Andersen találkozása a Kárpátok Géniuszával fCsászár­­eszku új ruhája). A Szepsi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium Pávato/I Diákszínpada Fotó: Klinko Róbert Őszintén bevallom, hogy elfogult vagyok; ha amatőr színjátszásról van szó, képtelen vagyok homlokráncolva bírálni és ítélkezni, elhibázott dra­maturgiai ötleteken és rendezői koncepciókon fa­nyalogni, főleg, ha akad egy, két, három, esetleg még ennél is több olyan szereplő, aki varázslatos pillanatokat teremt a színpadon. Ha a számomra eddig színrevihetetlennek tartott Legyek urában olyan Jack, Ralph és Röfi játszik, hogy az utcán, civilben találkozva velük, a pillanat egy töredékéig még mindig a három kis angol szigetlakóval azono­sítom őket, s elcsodálkozom, hogy ilyen jól meg­férnek egymással, akkor nem tudok nem egészen szerencsés darabválasztásról elmélkedni, csak fel­hőtlenül örülni, hogy akadt egy ember, aki össze­gyűjtötte ezeket a gyerekeket, s átadva nekik saját lelkesedését, azt hozta ki belőlük, amit a színpadon megcsodálhattunk. Olyan érzelmi hőfo­kon való azonosulást csiholt ki ezekből a tizenéve­sekből, hogy olykor szinte féltem, megpörköiőd­­nek... Vagy itt van a Képzelt beteg előadása. Szerzőjét, Moliére-t melegen ajánlom minden amatőr színját­szó együttesnek; örökifjú témák, örökifjú jellemek és szituációk, hálás szerepek, kacagtató dialógu­sok. S ami korántsem utolsó szempont: Moliére darabjaihoz nem kell díszlet, csupán egyetlen asz­tal és pár szék. No meg persze, olyan tündéri szereplők, mint a Komáromban látottak. Egy suta, szögletes arcú, nagyfogú kamasz játszotta a fősze­repet, aki a színpadra lépve egycsapásra levetette hétköznapi megszokott énjét, kibújt belőle, mint gubójából a pillangó, és olyan elbűvölő természe­tességgel járt-kelt, beszélt Arganként, hogy min­Mroíek: Piotr Ohey mártíromsága. A Nagymegyeri Városi Művelődési Központ és a Csemadok Alapszervezetének Poloska Színháza ' Fotó: Méry Gábor denkit magával ragadott. Egyenrangú társa volt ebben a színpadi szivárványjátékban a Toinette-et játszó kislány, akiről ugyanezt el lehet mondani, amit a „nagy", a „profi" Toinette-ekről: cserfes, tűzről pattant, vérbően komédiázó. És láttam, ahogy ez a talpraesett, temperamentumos terem­tés hogyan vált hirtelen védtelen és szomorú gyerekké, amikor kiderült, hogy a színpadra felvitt csokrokból neki egy szál virág sem jutott. Ha véletlenül virág van nálam, hát felrohanok a szín­padra és neki adom, hogy ne lássam a játék örömétől még mindig kipirult arcán elömlő végte­len csalódottságot. Egyébként a hipochonder Argan alakítóját lát­tam az utcán, még mielőtt tudtam volna, hogy játszani fog. Mit tagadjam, ortodontiai kezelésre szoruló fogsora láttán arra gondoltam, hogy ez az apró szépséghiba bizonyára sok tükör előtti ka­­maszjajos tépelődés okozója lehetett. Hogy tehet­sége mennyire el tudta feledtetni ezt a hátrányt, már elmondtam. Később megtudtam, hogy épp a fogszabálytalanság okozta állítólagos pöszesége miatt visszautasították, nem vették fel a Tháliába. Milyen szerencse, hogy Feleky Kamill vagy Fernan­­del nem a Thália szigorú ítészeivel találkozott annak idején! Minden elismerésem azé a felnőtté, aki ebben a fiúban meglátta a tehetséget és főszerepet bízott rá. Mert ez is egyik oka annak, hogy feltétel nélkül rajongok az amatőr színjátszá­sért. Itt olyanok is labdába rúghatnak, kinyílhatnak és sziporkázhatnak, sikerélménnyel gazdagodhat­nak és bizonyíthatnak, akiket a zord hivatásosok még a színpad közelébe sem engednének. S ezért tudom elviselni, sőt, esetenként élvezni is az olyan polgárpukkasztónak szánt, „garantáltan avantgar­­de" produkciókat, mint amilyen a Katedrális avagy a lélek mennybemenetele (Artikulátlan. üvöltés szünet nélkül), még akkor is, ha a komáromi előadáson összegyűlt közönség tagjai nehezen so­rolhatók abba a kategóriába, amely ellen a művé­szetnek ez a fajtája irányul. A szereplők mindene­setre jobb ügyhöz méltó buzgalommal berregtek és artikulátlankodtak, szinte elhitetve, hogy meg­győződéssel azonosulnak azzal, amit csinálnak. És a fent felsorolt okokból nem szándékozom rangsorolni a felnőtt színjátszó csoportok produk­cióit sem. Mert amíg tisztes és agyonhajszolt családanyák és családapák egész napi elfoglaltsá­guk mellett arra társulnak, hogy akár az éjszakai pihenés óráiról mondva le, szerepeket tanítsanak és tanuljanak be, trémájukat legyűrve, fáradtsá­gukról megfeledkezvee Moliére, Mrozek vagy Ma­upassant üzenetét közvetítsék, addig nincs veszve semmi. Mint ahogy azt is csodálatosnak tartom, hogy előadásaiknak szponzorai is akadtak, üze­mek, szövetkezetek, amelyek egyre anyagiasabbá váló világunkban hajlandók voltak megolajozni Thália szekerének kerekeit. Aminek nem örültem, a színház üresen ásítozó székei voltak, s az. hogy a közönség soraiban több volt a szakmabeli, mint a spontán érdeklődő. A régebbi törzsközönség tagja­iból jónéhányat felszippantott a politika. Ennek ellenére: optimista vagyok. Azt hallottam, hogy a színjátszó csoportok tagjai jobb megoldás híján gyakran kénytelenek magukkal vinni a gyereke­iket a próbákra. A színházzal való ismerkedésnek ez a korai fajtája általában nem csömörhöz, hanem épp fordítva egy életre szóló rajongáshoz szokott vezetni. így hát még az utánpótlás miatt sem aggódom. VOJTEK KATALIN nő 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom