Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-12 / 24. szám
CUBOS JURÍK Derengő fény az alagútban ... Félek az erőszaktól. Éjfél tájban mindig fel szoktam ébredni. Látom a fiamat, amint haldoklik. A háború alatt holtra verték. Fuldoklóm a félelemtől és a tehetetlenségtől. Szeretném elfelejteni ezt a szörnyűséget, annyi év után! De nem lehet. Nappal kiadatlanul botorkálok, akár egy holdkóros. Lidércnyomásos álmok gyötörnek. Gyakran azt álmodom, hogy egy nagy seprűvel egy óriási teret sepregetek. Magam is óriás vagyok. Kotrom magam előtt a szemetet. amit kiköpköd magából a város. A házak remegnek a gigantikus seprű lökéseitől és ütközéseitől. A valóságban öreg utcaseprő vagyok; narancssárga mellényt viselek, és egy hasas talicskát tologatok magam előtt. A Mező utcában, az András-temető fala mellett van egy kisebb park, s annak a közelében áll egy lakókocsi. Abba szoktuk berakni a szemetesszerszámokat. és egy rozoga pádon szoktunk pihenni a közelben: a süketnéma Juliska. Vratko meg én. Én vagyok a legidősebb; már régóta nyugdíjban vagyok, el is bocsájtottak, néhány soros irományt nyomtak a kezembe, megajándékoztak egy karórával, de én mindennek ellenére visszatértem a lakókocsiba; tovább fogok dolgozni, ingyen, mondtam nekik, csak ne küldjétek el engem. Munka nélkül elpusztulok. így hát ott hagytak. Vratko. ahogy mondani szokás, gyengeelméjű. de különben arany szive van. Egy kicsit félek tőle: amikor megszorítja a kezem, ropognak a csontjaim. Persze, jóindulattal szorongatja a kezem. Különben kevés az utcaseprő: az utcákat gépek söprik, melyek nevetséges szivókájukkal méhszömyetegekre emlékeztetnek. Amikor kora reggel kilépünk a lakókocsiból, az emberek szemében úgy festünk, akár valami kísértetek; a hasas szemeteskocsik, amiket magunk előtt tolunk, fülsértőén zörögnek a kockaköves úton, ahogy utánuk lépdelünk olyanok vagyunk, mint valami eltévelyedett vándorok. A Mező utca sarkán elbúcsúzunk egymástól és mindhárman elindulunk a saját körzetünkbe. Már csaknem harminc esztendeje söpörgetem az utcákat a városnak ezen a szélén; mondhatom, vajmi keveset változott ez a városnegyed — csak a szemét lett több. Ma is ugyanazok az alacsony házacskák sorakoznak az utcában, egymáshoz tapadva, néhány erkélyes lakás, melyben munkáscsaládok élnek, két kocsma, az egyik oldalról az András-temetö. a másikról a Medikus kert. Reggel az emberek bizonytalan reményekkel indulnak munkába, a lehetetlenség borától megittasultan valamilyen változásra vágynak; fajront után a férfiak megállnak a Lóhoz címzett kocsmában, az asszonyok meg kapják a bevásárlótáskát és loholnak beszerezni, amire szüksége van a családnak. A suhancok ott lebzselnek a tenyérnyi parkban a lakókocsink mellett, átszellemült képpel gitárt pengetnek, és időnként kirabolnak egy-egy trafikot. Szivből sajnálom őket; valamennyien hasonlítanak a fiamra. Vratko néha megpróbálja elkergetni őket. ha túl hangosan lármáznak. Én hallgatok; félek, hogy ellátják a bajomat. Hisz erősek ám! A Mező utcában kezdem a söprést és hajtom magam előtt a szemetet: lehullott faleveleket, papírdarabokat, cigarettacsikkeket. port, apró kavicsokat, almacsutkákat és nő 14 T
