Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-12 / 24. szám
Ne bánjátok, mikor én nagyon nagy, szép lóval, a pap odaszólt néki: Pistám, gyere föl itt a lépcsőn a vendéglőbe, fizetek neked tíz liter bort! A lóval együtt, hogy menjék föl, oszt lépcső volt. Hát felment Pista a lépcsőn — ki is fizette a pap mindjárt. Ilyen is vót! Akkor úgy tizenkét éves voltam. Hü, sok dolgunk volt nekünk akkoriban! Este fontunk, ugye éjfélig, akkor lefeküdtünk, másnap reggel felkeltünk, megmosakodtunk, akkor mentünk csapatra, oszt megint varrtunk, kézimunkáztunk, a hímzetteket mind mi csinálnő 4 ott lakott, együtt haltunk egy nagy szobában, tán nyolcán is. Néha összepördültünk, de az csak addig volt. Mert nekem a férjem is olyan volt, hogy azt mondta: Azt ne lássam, hogy haragusztok! Segítettünk egymásnak. Este, mikor a férfiak megétettek, megitattak, akkor már mindnyájan együvé mentünk, az asszonyok fontak, az emberek beszélgettek. Főzni a nagymama, az anyósom főzött, az egész családnak; de mikor már arattunk, vagy én jöttem haza délben, vagy a másik asszony. De Hétéves koromtól, a tizennégyes háborútól mindenre emlékszek. Feküdtünk egy szobában mindnyájan, öten voltunk, ugye testvérek: éjfél után hallotta édesanyám, hogy dobolnak, hát kiszaladtak mindjárt, hogy mit dobolnak. Osztán ahogy kiszaladtak, mondták, hogy mindenki vigyen tarisznyát. Sírtak oszt anyámék nagyon, mert bizony ott voltunk gyerekek sokan, aztán menni kellett. Már nem is tudom, minek helyezték édesapámékot, talán tartalékosnak; őnekik kellett legelőször bevonulni. Később oszt arra is emlékszek. hogy mentünk a harangért — akkor már csehek voltunk a feledi állomásról vittük nálunk Gesztetébe. Lány voltam, nemzetiszín szalag volt a szoknyámon, ültem a pap kocsiján, oszt azt mondja egy szlovák katona : Kislány, a szoknyát nem tűrjük meg! A pap meg azt mondta: Hagyjad, hadd beszélje ki magát! Akkor osztán egy fiú is ott volt, egy Fotó: PRIKLER LÁSZLÓ pád is kilencvennyolc évig élt! De meghalt ő, meghalt bizony! Az uram nagyon elegáns ember volt! Akkor még csizmában jártak, ugye, nálunk a férfiak, de ö már átváltoztatta cipőre, cipőben járt. Mindenki gondolta, mikor Rimaszombatba ment be, hogy tanító, olyan modora volt. Iskolát csak hatot járt. Akarta a tanítója, hogy fölsőbb iskolába menjen, de nem hagyta az apósom, a föld miatt. Ha iskolába elment volna, nem dolgozott volna, igaz-é, odahaza ? Magától szerzett ö olyan előmenetelt; sok szakkönyvet gyűjtött a tehenekről, lovakról, eljárt kiállításra Pestre. Ha a jószág megbetegedett, járt másokhoz is gyógyítani. írt újságba is, oszt felfedezték, és a miskolci állattenyésztés elnöke lett. Ki volt neki szabva, melyik hónapban, hányszor menjen be Miskolcra. Nagyon értett a jószághoz! Egyszer átjött a szomszéd és azt mondta: Hát János bácsi, én még ilyen tiszta tehenet nem láttam! Mert én nem fejtem, míg ő rendbe nem szedte a tehenet. A biztosítóban is volt, előkelő hivatalt e, Özvegy < Balog Roz«1 f . 1 L rt / ímoHdósí szór ^ alapjára aztán külön lettünk, a mama is elvénült, fölmondott a főzéssel is; szétváltunk, egy udvarban laktunk, egy tető alatt csak az ajtó volt más. Három gyerek lett, három lány. Oszt mikor Irénke született, haragudtam nagyon, hogy nem fiam lett. Mert a fiúgyereket én nagyon óhajtottam mindig. A férjem meg azt mondta: Jaj, még ilyen asszonyt, mint Te, örülj, hogy ilyen van — mert szép nagy, kövér babám volt —, majd meglátod, ha megvénülünk, ez fog gondoskodni rólunk. Úgy is lettem, Irénkével vagyok, a legfiatalabbal, aki akkor született. Az uram örült, hogy egészséges. Legelőször mindég ő nézte meg, hogy nincs-e rajta semmi olyan; anélkül meg se fürdették. Mikor aztán Apponyi gróf meghalt Svájcban, azt mondja: Hallod-é, a rádió mit mondott? Meghalt Apponyi Albert, most hozzák; tíz órakor érkezik a pályaudvarra a vonat. Hallotta, hogy azt muzsikálták, hogy: Lehullott a rezgönyárfa aranyszínű levele. Ha én meghalok, nekem is ez kell! Ah — mondom, hogy halnál Te meg, ne beszélj már, a nagyaKislány, a szoknyát nem tűrjük meg! tűk a stafirungba. Még mikor mentünk a határba takarni is, kivasalt kötőben, kivasalt ingvállujban mentünk, singeltben. Szőttünk, varrtunk, oszt abból volt minden. Főzni nem nagyon főztek a jányok, mikor férjhez akartak menni, csak akkor tanultak meg. Mindenkit a nagymamája tanított meg. Mikor meg farsang vagy Luca volt, akkor meg főztük a kukoricát, mákos kukoricát, sütöttük a süteményt, oszt mulattunk, ahol voltunk — a lányok, fiúk együtt. Uraim, ez nekem a koporsóm is! A férjem tiz esztendővel idősebb volt. Úgy volt, hogy ö is várt meg én is vártam. A szülei engem nem nagyon akartak, mert én szegényebb voltam, mint ők. Nem volt annyi birtokunk, a nagyapám elprédálta — csekély maradt. De oszt magukhoz jöttek, mikor férjhez vittek engem. Új, nagy házba mentem, de sokan fs
