Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-12 / 24. szám
kisíratom magamot. . . viselt, azért is kapott pénzt. Mert a parasztnak nem volt sok pénze, nagyon kevés volt; abból kaptunk, ha fejtünk, én is hordtam — nem tudom, hány évig — a csendőröknek is tejet, tejfölt. A második háborúba már nem ment el, hadirokkant volt, a tizennégyes háborúban robbanóanyagot kapott a combjába. Mikor aztán az oroszok bejöttek, olyan gyenge ember lett. Odajöttek hatan vagy nyolcán kommunisták, hogy írjon alá a szövetkezetnek. Csak mikor azt mondták, a két lányt hazaküldik — Rozsnyón jártak a tanítóképzőbe —, írt alája. Mit csináljak — aszongya. mégse engedhetem hazaküldeni a gyerekeket, már lassan elvégeznek. Legalább kenyér lesz a kezükben! Na, uraim — mondta —, ez nekem a koporsóm is tesz! így is lett. Nagyon gyötörte öt, már augusztusban meg is halt. Óh, jaj! Attól „elválanyi", ami van, úgymond, marhától, földtől, mindentől! Jaj, drága szívem, éltünk mindenhogy! Akkor meg úgy volt, hogy: sefteltem. A két jány iskolába járt, kellett a pénz. A határ ott volt; oszt Ózd is ott volt. hát aztán én is belementem, mert muszáj volt. Vittünk mi élesztőt, bokszot, mindent az egyvilágon, át a határon; de éccaka jártunk. Ott kaptunk oszt mindent, Magyarországon; hoztunk olyan fejre való kendőket, hoztunk ötven darabig valót is, ott meg, Rozsnyó vidékén az volt az ünnepélyes kendő. Másnap aztán bementünk Feledre, tizenkét kilométerre gyalog az állomáshoz, már nyolc órakor Rozsnyón voltunk: eladtunk mindent, oszt volt pénz. így éltünk, kénytelenségböl! Először munkába nem jártam, csak utána jártam az óvodába takarítani; néha elmentem a szövetkezetbe, de ott nem fizettek, csak tíz koronát egy napra. Ez volt a legnehezebb! Mert ha pénz lett volna annyi, hogy tett volna, akkor nem volt volna nehéz: dehát?! Úgy is volt, hogy beadtuk a marhát, mikor jött a „szókoj", a vásárgazda; beadtuk, de a pénzt ki tudja, mikor láttuk; oszt a marhát potom áron elvitték. Most már, most már azért könynyebb! De nehez is volt! Meghalt az ötvenkét éves lányom, három éve. Én el akartam vele pusztulni! Akkor voltam nyolcvanéves. Az nagyon lesújtott engem. Néha most is úgy rámesik a sirás, hogy nekem muszáj sírnom. Nem is tetszik, látom, a gyerekeknek. Mondom nekik: azt ne bánjátok, mikor én kisíratom magamot. nekem az jólesik. Program nem is annyi volt! Bizony, így éltünk! Hol a csehek jöttek, hol a magyarok, hol a németek! Mikor bejöttek a csehek, minden megváltozott. Beszélni nemigen tudtunk, meg aztán a program még nem annyi volt, mint mostan, most már itt sokat kívánnak a magyaroktól. Még úgy is volt, mondom, elmentem a postára nálunk Gesztetébe. Köszönök: Jó napot! Hát aszongya, nyerozumiem po magyarszki, hogy ő nem tud magyarul. Mondom, ha nem tud magyarul, minek jött ide? Mert nálunk még most is tiszta színmagyarok vannak! Csak a háború alatt, mikor az oroszok bejöttek, azután jöttek szlovákok a kastélyba, de azok is mind eltűntek. A háború után a faluból sokat elvittek Csehországba, a húgomat is elvitték. Magyarországról telepítettek a helyükre, úgy is hívják őket, hogy „prigyelek”. Minket nem vittek el, mert a férjem beteges volt. De Rimaszombatban a nőket is megnyirták a szlovákok, isten tudja, annyira utálták-e őket?! Mert a magyarnak is nagy pofája volt, nem hagyta magát, a piacon még verekedtek is! Most is jobban kinyílik a szája, úgy vagyunk, mint az egyszeri román ember: Te vagy itthon, vagy én ? A férjem, ö nagyon nagy magyar volt. Úgy felemelte a magyarságát, hogy meg is halt volna érte. Élt-halt a magyarért! Ha megérte volna, ami most van, örömében meghasadt volna a szíve! Beszéltem is most hozzá, a falon a fényképéhez, mikor temették a Nagy Imrét. Hát, hallód é? Örülnél most, igaz-é, most már fölköthetnéd a Bocskai nagykendőt! — igy beszélgettem hozzá. Hát most csöppet nekem is boldogságom van, hogy így tett a világ! nekem ez olyan örömöm, leülök a tévéhez, s csak hallgatom és nézem. Meg még van egy nagy kertük, ugye, ott is dolgozgatok, állatok is vannak. Még liba is volt tavaly! Mikor hajtottam a kertben, ott kapált mellettem a szomszéd: Jaj, Rózái néni, el tetszik esni! Ha elesek, majd felkelek! Hát föl is keltem! De már tegnap bizony nem tudtam volna fölkelni, úgy fájt a lábam. —Nagyvendégi— nő 5
