Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-09 / 2. szám
ZELK ZOLTÁN A SZOMSZÉD SZOBÁBAN Több mint egy éve laktam már a Német utcai házban, albérletben egy nagyon öreg özvegyaszszonynál. Kétemeletes, sárga ház volt ez. vénhedt, rozoga épület, a lemálló vakolat alól itt-ott kilátszott régi piszkoszöld színe. A benne élő emberek is ilyenek voltak sárgászöld arcukkal, még a gyerekek is foghíjas szájukkal és öreg tekintetükkel. S a házmester! A horgadt bajszú, töpörödött emberke, aki vice is volt egyben — csámpás lábaival és gargalizáló torokhangjával! Néha kiállt az udvar közepére, és pislogva és söprűjével hadonászva veszekedett a nyelvelő, lompos asszonyokkal. Mint egy örült, aki papírcsákóval a fején, generálisnak képzeli magát. Sokszor, ha hazamentem éjszaka, rémképzetem támadt a kapu előtt álldogálva: vártam, hogy kinyílik a kapu, és sikoltva nekem esnek a sárga ház elátkozottai, élükön a papírcsákós házmesterrel ... Különben is — bevallom — képzelődő természet vagyok, s ha fölébresztettek álmomból a pincében üvöltöző macskák, úgy képzeltem, maga a ház nyivákol, s láttam, ahogy fakó, sárga szőrét borzolva meglapul a hold alatt. Álmatlanul hánykolódtam ágyamban ilyenkor, s karikás szemekkel, öregre gyűrött arccal keltem reggel. A háziasszonyom félóra hosszat jajgatott, sopánkodott vékony hangjával: — Jaj, hát már megint nem aludt a fiatalúr! Beteg, ugye, lelkem? Dehogyis mondja, beteg bizony. S hosszú mesébe fogott az ő jóságos, istenben boldogult emberéről, aki éppígy kezdte. Az se tudott aludni, oszt egy reggel holtan találták szegényt. Hiába ellenkeztem, nagy jóságában már el is temetett, s talán azért is sopánkodott ennyire, mert már halottnak látott. Nem voltak gyerekei, a férjét már több mint húsz éve eltemette, az albérlőktől kapott pénzből éldegélt valahogy. Most nagyon szűkösen ment sora, mert csak én laktam nála, a másik szoba két hónapja üresen állott. Egy részeges malommunkás lakott ott, de mikor egy szombaton felmondtak neki, hazajövet összepakolta kevés holmiját, s fizetség, köszönés nélkül odébbállott. Hogy teljes legyen az öregasszony keserve, nemsokára én is munka nélkül lettem, s bizony, nemigen tudtam előteremteni a házbérrevalót. Egyik este, mikor fáradtan és a reménytelenségig elkeseredve mentem haza (naphosszat szaladgáltam munka után), az öregasszony nevetős arccal elébem állott. — Hát van már lakó, fiatalúr! De még milyen! Rosszkedvű s egy kicsit éhes is voltam, legszívesebben rákiáltottam volna: „Bánom is én a maga lakóját!"—, de mégis, kényszeredetten viccelni kezdtem: — Biztosan az abesszíniái császár. Más nem is jönne ebbe a házba. — Hiszen ha csak egy császár lenne! De egy angyal, fiatalúr, egy valóságos angyal! Most már valóban kiváncsi lettem, s hosszú faggatás után megmondta, hogy egy lány vette ki a szobát, kenyereslány valamelyik kávéházban, és szőke haja meg kék szeme van ... Az ám, egy szőke hajú angyal, nem is tudja, hogyan került ebbe a házba. A szobámban még érződött a tegnapi cigarettaszag, de fáztam, s így nem nyitottam ki az ablakot. S különben is, oly mindegy volt most. Itt állok munka nélkül a város közepén, maradék fillérekkel a zsebemben, holnap-holnapután ez se lesz, s majd kint lődöröghetek éjszakánként a fagyott utcákon. Félig levetkőzve állottam a szoba közepén, s bámultam a lámpa keskeny fényében úszó bogarat. Sokszor állottam így, mindenről megfeledkezve,,valami apróságra meresztve a szemeimet. Ilyenkor leszállottak rólam a gondok, s én képzeletemben kint csavarogtam a messzi lankákon, vagy kövér kazal alatt hevertem, s göröngyöket dobálva ismerkedtem az arra haladó lányokkal... Eloltottam a villanyt, és dideregve ágyamba bújtam. Hirtelen valami nesz surrant a megszokott csendbe, hallgatózva felkönyököltem. A szomszéd szobából motoszkálás, majd gyenge köhécselés hallatszott. „A kenyereslány! Az új szomszéd!" — buggyant ki belőlem a suttogássá fojtott kiáltás, s megborzongtam a gondolatra, hogy mellettem, a vékony falon túl, egy lány tipeg hálóingben, kibontott, szőke hajjal... A kedvesem még tavasszal elhagyott, s a fájdalom egészen gyámoltalanná tett. Kétségbeejtően félszeg voltam a lányokkal szemben, de annál inkább vágytam utánuk — s most, egylépésnyire tőlem, minden éjjel itt fekszik egy lány. A falhoz tapasztottam a fülemet, s úgy hallgatóznő 14
