Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-09 / 2. szám
tam. Halk papírzörej hallatszott a szomszéd szobából. Mit csinál? Mi ez a papírzörgés? Levelet ir? A szeretőjének? Biztosan van szeretője, valami simára fésült legény, aki nem ijed meg a lányoktól, s cifra szavakkal részegíti őket. Ó, ha most kettéválna a fal... Valaki elsietett az ablak alatt, a kemény léptek fölriasztottak, s megfordulva, aludni próbáltam. A másik szoba is elhalkult már, csak a konyhából hallatszott az öregasszony köhögése. A szokottnál korábban keltem fel reggel, kisiettem a konyhába, s közömbös hangon kérdeztem: — Na, néni, elment már az angyal? — El bizony — mondta mosolyogva —, korán megy munkába, mert nappal dolgozik. Ettől kezdve mintha kicserélték volna a háziasszonyomat, már nem sopánkodott annyit, s elfelejtett kedveskedni velem. Mintha ki nem élt anyasága lobbant volna fel, minden szeretetét a kenyereslányra pazarolta. Sűrűn előfordult, hogy már mosdóvizet se készített be nekem, s ha ilyenkor ingben menten vízért a konyhába, veszekedősen rám mordult: — Hogy járhat igy a fiatalúr! Még jó, hogy nem pendélyben jön ki. Tudja, hogy kisasszony lakik a házban! S hogy féltette tőlem! Ha hazajöttem esténként, odaállt a lány ajtaja elé, s a szemeivel sürgetett, noszogatott, hogy menjek már aludni. S én minden éjjel falra tapasztott füllel aludtam el. S mindég azon kaptam magam, hogy egy divatos nótát dúdolok, amit a szomszédomtól tanultam el a falon keresztül. Már itt lakott hetek óta, s még mindig nem láttam. Ez a titokzatosság s az estéli zörejek egészen megvadítottak. Ezer alakban láttam őt, s az utcán minden nőbe belemártottam tekintetem: ez az? Ez az? Valami furcsa kábulatban éltem, eszelősként motyogtam állandóan — s hogy egyszer kisegítőmunkához jutva valami pénzt kerestem, sorra jártam a kávéházakat, hogy végre láthassam őt. De tíz szőke kenyereslánnyal is találkoztam, s egyiket se mertem megkérdezni: — A kisasszony nem a Német utcában lakik? Pedig már elgondoltam, ahogy válaszolok: — Hiszen mi akkor szomszédok vagyunk! Csak egy fal választ el minket. Bizony. S talán azt is mondtam volna: — Ilyennek is képzeltem magát, ilyen nevető szeműnek. Bizony, látatlanul is szerelmes vagyok magába. De szótlanul szürcsöltem a kesernyés feketekávét, s keresetem felét elköltve, csüggedten mentem haza. A kapu alatt szembetaláltam magam a házmesterrel, sunyin felém pislogott, s morgott valamit a bajusza alatt. — Ó, te penészesbajszú! — sziszegtem a fogaim között. — Nyomorult kutyák vagytok valamennyien, csoda, hogy még föl nem faltátok az embert. Káromkodva mentem fölfelé a lépcsőkön, az ajtók mögül szitkozódás és asszonyi sikoltozás csobogott, mint valami részeg szájakból. Maga a pokol ez — gondoltam—, s talán én is ilyen vagyok, mint ezek, hiszen itt élek közöttük. S talán a kenyereslány is. Ki tudja, hiszen még nem láttam őt... Az öregasszony mintha megérezte volna, hogy acsarkodó kedvem van, meglapult sámliján, s félősen felém köszönt, de én gonoszkodó lángokat láttam a tekintetében, szerettem volna rárohanni, hogy megfojtsam. Alig szóltunk már egymáshoz, s a kevés szó is kigyósziszegéshez volt hasonlatos. Úgy nézett rám, mint egy gonosztevőre, aki el akarja rabolni rejtett kincsét, s én vasfogű boszorkánynak láttam, aki lelakatolt szobában őrzi szőke kedvesemet, az elátkozott királylányt. Gyerekkoromban egy orosz regényt olvastam, csak arra emlékszem már, hogy egy diák megöl egy öregasszonyt — s elvadult éjszakai órákon láttam magam véres fejszével kezemben a legyilkolt öregasszony felett... Ó, ezek az éjszakák! A kiéhezett, képzelődő férfi éjszakái. A szomszédban becsapódó ajtó ágyúszónak haitik, s a fojtott suttogás átkúszik a falakon, és megáradva zúg és zakatol. Nem hallgatóztam már, ha átsurrant hozzám valami nesz a kenyereslány szobájából, fülemre húztam a takarót. De most hirtelen idegen dünnyögés hallatszott, férfihang! Egy férfi babusgató dünnyögése! Nagyon becsapottnak éreztem magam. Igaz, gondoltam én, hogy szeretője van, de mégis, mindég egyedül jött haza, s én újra kamasszá változtam ebben az ostoba szerelemben, s a kamaszok rajongásával érinthetetlennek akartam tudni őt. Nem kiábrándultságot, de végtelen fájdalmat éreztem, a így, nyitott szemekkel feküdtem, s a konyhából az öregasszony szuszogása, a másik szobából pedig duruzsuló, szerelmes szavak hallatszottak. Álmosan, a reménytelen emberek fáradtságával öltöztem fel reggel a hideg szobában, s alighogy kisiettem a konyhába gonoszkodóan odaszóltam az öregasszonyhoz: — Na, néni, a maga angyala szeretőket járat magához. Nem gondoltam most arra, hogy elvesztettem valakit, akit gyerekes ostobasággal a magaménak tudtam, csak a legyőzött, megsemmisült öregaszszonyt láttam magam előtt. De ő rosszallólag ráhümnögött szavaimra, és kiegyenesedve mondta: — Hát pedig a bátyja volt az. Vidékről jött meglátogatni a telkemet. És mosolygott a becsapottak együgyű mosolyával. Újra munkához jutottam, napestig dolgoztam egy pesterzsébeti gyárban, s csak a viilamos — ami esténként hazadöcögött vetem — volt nálam fáradtabb. A házbéremet rendszeresen fizettem már, régi tartozásomat javarészt letörlesztettem — s igy múltak a hetek, munkában, fáradságban és unalomban. S a szomszéd szoba még mindig a rejtelmek szobája volt. Éppúgy vágyakoztam a szőke lány után. mint azelőtt, megint egyedül járt haza, s én már el is felejtettem a dünnyögő, szerelmes szavú idegent. Néha szerettem volna átkiabálni a szomszéd szobába, hogy: „Ó, én már nem haragszom, én elfelejtettem és megbocsátottam mindent, hiszen én oly megértő és jó vagyok — de, ugye, te se csapsz be többé ?..." Szinte már meg is nyugodtam ebben az állapotban, úgy éltem, mint akinek szép, tiszta szeretője van, nem fordultam a mellettem elsurranó lányok után, mint azelőtt. Átláthatatlan fal választott el kedvesemtől, de én őrködtem álmai felett, s ö átüzent hozzám, és cirógatott kedves leheletével. Tavaszodott, enyhültek a szelek, s egy láthatatlan kéz simogatására rügyek pattantak a száraz gallyakon. A friss illatok vigasztalón megcirógatták a füsttel és kormmal mart arcokat. Fütyörészve, fedetten fővel mentem haza a tavaszi estében, s a konyhaajtóba érve kedveskedön odaköszöntem az öregasszonynak. — No, mi baj néni? — kérdeztem, látva, hogy nagyon elszomorodott. — Elköltözött — mondta alig hallhatóan. — Kifizetett kétheti házbért, és elment. Azt mondta, hazamegy. — Pedig úgy megszerettem, mintha a lányom volna — tette utána a nekikeseredve. „S én nem is láttam.'' — Ezt motyogtam még napokig, s éjszakénként nagyon elhagyatottnak éreztem magam a sűrű csendben. Aztán, mint egy félszeg, kedves emlék mosolygott vissza rám ez a furcsa szeretem. Egy rekkenő nyári délben kint ebédeltünk munkatársaimmal az udvaron, a fiatalabbak lányokkal való kalandjaikról beszélgettek, s én hirtelen megszólaltam: — Hej, lakott nálunk egy lány, szőke haja volt és nevető kék szemei... s a teste ... a teste, az olyan volt, mint a ... ' . Hirtelen elhallgattam. Kis csönd után az egyik megkérdezte: — Hát milyen is volt az ? — Biztosan elfelejtette a mesét — dörmögte egy feketeképű. Nem feleltem. Az emberek térdüket csapkodva nevettek körülöttem, majd hirtelen, mint legelésző csordán az ostor, végigcsapott rajtunk a sziréna üvöltése. WEÖRES SÁNDOR versei Ének a határtalanról Amikor még senkise voltam, fény, tiszta fény, a kígyózó patakokban gyakran aludtam én. Hogy majdnem valaki lettem, kő. durva kő. hegylejtőn jég-erezet ten hömpölygetetl nagy erő. És végül élni derültem, láng. pőre láng. a szerte határtalan űrben mutatom valódi hazánk. Számadás Az ember — itt a tél — megáll a fordulóban, a veszni hit leket elveszteni valóban: mi volt az út. a tét, az izzadás. a kincs? Tilalom, hogy a más kártyáiba tekints, magad veszted el a hihetetlen valódit a bölcs káprázatért. hatalmas fiistje bódit, aztán, már vesztesen, csak egy dolgod marad: bebizonyítanod, azért is, igazad, megeshet a bukás, de fennen a rögeszme győzelmesen lobog, ruipot homályba vesztve! nő 15
