Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-09 / 2. szám
— Ön meglehetősen népszerű ember. Sok barátja van ? — Érzésem szerint sok, és minőségileg jónak tartom ezeket a kapcsolatokat. Fontos, hogy a barátság jelentsen valamit. — Lényegében mit ? — Emberi kapcsolatokat. Most éppen olyan szakaszban vagyok, hogy mindent. Nagyon szeretek egyedül lenni, de ez nem azt jelenti, hogy nincs arra szükségem, hogy a dolgaimat megbeszéljem valakivel, valakikkel, sőt, azt jelenti, hogy a barátaimnak tudok segíteni, ha bajban vannak, azt jelenti, hogy akár technikai segítségére is számíthatok tőlük,azt jelenti, hogy nyáron, amikor hosszú ideig beteg voltam, egyetlen percig sem voltam egyedül, és azt jelenti, hogy ha nincsenek, akkor hiányoznak. Gondolom, ez a barátság mércéje. — Határozott egyéniség, bizonyára gyerekkorában is az volt. Hogyan képzelte a pályafutását? — Világéletemben érdekelt az orvosi pálya, úgy érzem, lett volna hozzá tehetségem. Ezt nagyon kevés dologra mondhatnám. Olyannyira orvos akartam lenni, hogy érettségi után elmentem ápolni egy évre. Előfelvételivel vettek föl, olyan rossz rendszer volt akkor Magyarországon, egy évig kötelező volt dolgozni, s én nem „falállásba", mentem, egy akármilyen vállalathoz, holott már fölvettek a közgazdasági egyetemre is, hanem kórházba. Nem hogy nem bántam meg, hanem rengeteg orvosi dolgot illetően ott szereztem „középiskolai végzettséget". A nővérem barátai miatt nem letem orvos. Arra gondoltam, ha ezek tudnak orvosi egyetemre járni, nem lehet olyan bonyolult dolog. így ítél egy gyerek. Az orvosiról egy időben elterjedt, hogy ott csak ülni kell tudni. Már régen nem ezt gondolom róla, mint ahogy egyik szakmáról sem, mert művészien mindent lehet csinálnit, a szótágabb értelmében, de akkor én egészen határozottan úgy gondoltam, hogy mit nekem orvosi egyetem, fogok én ott magolni, mikor arra bárki képes! — Az hogy valaki valamilyen egyetemen oklevelet szerez, nem jelenti azt, hogy művészi szinten fogja végezni a munkáját. — Én azt hittem, hogy az orvosi pálya olyan, mint a kovácsmeéterség, amit megtanulsz, kész. Már az ápolási idő alatt megváltozott a véleményem, láttam, milyen örületesen összetett. És benne van a riporteri szakma is, mert ott aztán kell tudni az emberekkel bánni, kérdezni, meghallgatni, bizalmasommá tenni, megnyitni. Ha maradtam volna az orvosi pályánál, biztosan Debrecenben kötök ki, és ez nem biztos, hogy olyan jó lett volna. — Mennyivel jobb Budapesten, mint Debrecenben ? — Ezt ma már nehéz összehasonlítani. Tizennyolc éves koromig Debrecenben éltem, jó volt, szép volt, lezárult, eljöttem. Az is motivált, hogy egyedül próbáljak eljönni. Erőpróba volt. Később, amikor egyetemistaként a nyári szünetben egyedül vágtam neki Nyugat- Európának, féltem magamban, de megtanultam ezt leküzdeni. Vitt valamiféle lendület. Ugyanezt jelentette a Pestre jövetel. — Huszonhat éve a saját lábán áll. Reális az a talaj, amit letaposott magának? — Nem nagyon volt más választásom. Teljes mértékben a saját lábamon állok, soha senki nem segített, semmiféle családi biztonság nem volt mögöttem. Ez tény. Úgy alakult az életem, hogy mindig megéreztem teljesen magamra vagyok utalva minden tekintetben. Nem tudom, miért van igy, mert végeredményben a nők többsége úgy építi föl az életét — ha nem is tudatosan mert az nem mindig tőlünk függ, hogyan építjük föl —, hogy feltétlenül számit a család segítségére, arra, hogy a férj jelent kapaszkodót. Nekem semmiféle kapcsolatban semmiféle anyagi kapaszkodóm nem volt soha az életben. Mindig mindent magamnak teremtettem elő. Nekem ez nem tetszik feltétlenül, nem tiltakozom volna, ha a szüleim vesznek egy lakást például, de nem volt módjuk rá, s én ezt is tudomásul vettem. — A legfontosabb erkölcsi kapaszkodót is önmagában teremtette meg? — Ha valaki egy védett, nagy családban él, sokkal könnyebben elboldogul a döntéseivel, könnyebben visel el minden kudarcot vagy rossz szituációt, mert mindig van támasza. Nehezen viseltem volna el, ha a lelkiismeretemmel ellentétben döntöttem volna. — Előfordulhat, hogy valaki éppen a család hatására dönt rosszul. A családra való tekintettel megalkuszik. — Erre nem lettem volna soha hajlandó, és mindig döbbenettel nézem a barátaimat, kollégáimat, akik olyan családi kötelékkel küszködnek, ami az én véleményem szerint is és az ő véleményük szerint is egyrészt az egyéniségük ellen való, másrészt nagyon megköti őket, harmadrészt külső szemlélő számára szóló szent béke nevében min-Beszélgetés Kondor Katalinnal, a Magyar Rádió szerkesztőjével denféle kompromisszumokra kényszeríti. Azonnal kitörök mindenféle kapcsolatból — teljesen mindegy, hogy barátiról vagy családiról van szó, vagy mondjuk szerelmi kapcsolatról —, amelyben a rabság szele érződik. — Gyerekkorában is ilyen volt? Makrancos kislány volt? — Nagyon. De makacsságom szelíd, befelé forduló makacsság volt. Ha élnének a szüleim, támogatnák ezt a vallomást. Amit akartam, azt nagyon konokul végigcsináltam. Eszelősen védtem a személyi szabadságomat. Teljesen más voltam ilyen szempontból, mint a nővérem. Nincs recept arra, kit hogyan kell nevelni. Az egyiket hagyni kell, a másikat viszont irányítani. Engem mindig mindenhová el lehet engedni, soha olyat nem csináltam, ami miatt egy serdülő anyjának félteni kell a gyerekét. — Ez bizalom kérdése is. Kondor Katalin bízik az emberekben ? — Feltétlenül. Rá is fizetek nagyon sokszor, de teljes mértékben felnőttként kezelek, felnőttnek tekintek minden embert. Olyan típusú kollégák fö-' nöke sem lehetnék, akiknek a körmére kell nézni. Tudom, hogy vannak olyan egyéniségek, akiknek az a jó, hogy folyton ellenőrzik. Ez nem von le a végtermék értékéből, de én erre képtelen vagyok. Azt hiszem, ha lenne gyerekem, vele is nagyon nehezen boldogulnék, ha irányítani kellene, tudniillik énrám soha semmilyen szempontból nem kellett rám nézni, szüleim azt sem tudták, kik tanítanak, milyen a tankönyvem. Méltatlannaktartanám az ellenőrzést. Ha nekem meg kell csinálnom valanő 8
