Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-09 / 2. szám
títi. S mivel a pénteki gyűlésen olyan javaslat hangzott el, hogy mondjanak le a helyi vezetők, ezzel a felhívással mi csak — formailag — meg akartuk adni a lehetőséget Nádszeg polgárainak, hogy kifejezhessék véleményüket. Az esetleges visszahívásról tehát majd az aláírások döntenek. A mi mozgalmunk nem vállalhatja annak „ódiumát", hogy szervezkedünk a vezetés ellen, mi egyedül a nép akaratát közvetíthetjük. — Mindenki tudja — szól közbe Szabó Ferenc —, hogy egy szűk maffia döntött eddig a faluról. A szövetkezet elnöke parancsolta meg mindig, mi lesz a követendő kurzus, s ha valaki esetleg más véleményen volt, az vagy hallgatott, magába fojtotta a keserűségét, vagy szólt, de akkor a következményeket is vállalnia kellett. Mondhattam én az igazat, visszaütött mindig, mint a bumeráng. Tudta az elnök, hogyan kell az ember száját befogni. Ha meg a falu ügyében emeltem szót, azzal vágtak vissza: mit bujtogatsz Te, majd megnézzük, mit csinálsz, hogyan dolgozol? A többiek is csak mondogatták: minek jár a szád, úgyis tudod, mi lesz a vége. — A félelemérzetet kell az emberekben föloldani — mondja Faragó Ilona—, főleg az idősebbekben. Mikor pénteken a gyűlésen szavaztunk, majdnem mindenki fölnyújtotta a kezét, de most, mikor már aláírásra kerül a dolog, sokan nem jönnek el — mert félnek. Még mindig nem bíznak az emberek, nem hisznek, nagy lecke volt itt hatvannyolc! Pedig csak közösen, vállalva a személyes kiállást, érhetünk el eredményeket. Egyre forróbb a hangulat, leplezetlen az izgatottság, sorjáznak a vádak, nevek, a falu nem felejt. Tiz perc múlva azonban vége: az ajtóban ott áll az igazgató felesége, kezében csörög a kulcs ... — Látja, ez is! — mondja mellettem valaki. Kinek is építették tulajdonképpen ezt a házat?! Itt abból áll a kultúra, hogy az igazgató vasárnaponként levetíti a filmet. A fiatalokat, mikor klubot akartak alakítani, kidobták, a színjátszókat úgyszintén. Nem egyszer kértük, hadd jöhessünk ide beszélgetni, azt válaszolták: nem lehet ! Az igazgató most is kijelentette: ebben ö nem tud dönteni, ő csak parancsot teljesít. A hangosbeszélőt még 27-e előtt lelakatolták! A hnb elnök tavaly kijelentette, sajnos, megfelelőbb ember, mint a mostani, az igazgatói tisztségre nincsen. Hazugság! Csak az a másik, uram bocsá', kultúrát csinált volna ... Jobb az olyan, aki rosszat se csinál, de jót se! Abból ugyanis nem lehet baj. A gyermekorvosi rendelő várójában telepszünk meg. Szabados József útközben a kabátját mutatja, hadd lássam, milyen egy igazi kommunista kabát! Mert az övé pont olyan, ki s be lehet forgatni, mindkét oldalán hordható. — Ne féljen, tudjuk mi jól, kik azok a bábok, akiket eddig is dróton rángattak, hiába cserélnek most álarcot! — Mondok én magának valamit! — szól közbe az egyik biciklis. Mikor szerdán a Nemzeti Fronttal tárgyaltunk, hogy fejtsék ki véleményüket a diákok követeléseivel kapcsolatban, a szövetkezet párttitkára nem írta alá a jegyzőkönyvet. Tévedés ne essék, nem azért nem írta alá, mert nem értett vele egyet — mert hisz ehhez mindenkinek joga van, ennyit mi is tudunk a demokráciáról —, hanem azért, mert neki ezzel — mint mondta — meg kell várnia az elnököt, az ő véleményét is meg kell ismernie. Pedig kizárólag arról volt szó, hogy vállalja a személyes véleményét: igen vagy nem. — Az az igazság — mondja Horváth László —, hogy a deittokrácia még mindig gyerekcipőben jár, a nép nem ismeri a játékszabályokat, hiányzik a „politikai" kultúra. Nem tanították meg nálunk az embereket politizálni, véleményt mondani. Volt bizony a pénteki népgyülésen egy-két olyan megnyilvánulás, amitől el kellett magunkat határolni. De a népet is meg kell érteni; és a kesztyűt, amit elé dobtunk, közösen kell fölvennünk. Az egyszerű népnek ugyanis hosszú idő után most volt először alkalma „kilökni" magából azt a sok fájdalmat, megaláztatást, amit az eddigi rendszer rámért. Persze, hogy türelmetlen, vagdalkozik, azt szeretné, ha már másnap beköszönne a más világ. Gondoljuk csak el, milyenek voltak az eddigi falugyűlések, azt a demagógiát, érdektelenséget, közönyt; az emberek azzal fejezték ki végső tiltakozásukat, hogy el se mentek. A nép ki van éhezve az igaz szóra, órákon keresztül képes lenne saját magát hallgatni; akár maratoni falugyűléseket is rendezhetnénk. — Hát igen — mondja dr. Ozorák György. — Olyan most a közhangulat, hogy „le velük", és skandálják bizony véget nem érön. A Nyilvánosság azonban ellene van minden elsietett lépésnek. Meg kell gondolni nagyon, mikor és kit „váltunk le". Az a véleményünk, hogy először az adót struktúrákat kell megváltoztatni, először az alapköveteléseinknek kell eleget tenni. A változásra garanciát csak az nyújthat, ha először fönn változik meg az irányvonal, ha a demokráciának az intézményes, alkotmányi stb. keretei, csatornái is megteremtődnek. Hiába cserélgetjük ki mi itt lenn az embereket, ha fölül az összeállítás változatlan, ha a régi mechanizmusok ugyanúgy működnek, mint eddig. Sült bolond az, aki ebben a régi struktúrában akar demokrata lenni. — Talán azért annyira mégsem kellene félnünk a sok köpönyegforgatótól. — mondja Horváth László. Nagyon az időnk elején járunk még, konszolidálódik majd a helyzet, az idő kiszűri az igazakat és igaztalanokat. A nép mindig tudja, kik voltak a bűnösök. Itt Nádszegen is tudja. Közben nyitódik, csukódik az ajtó, az emberek jönnek, mennek. Annyi a vélemény, javaslat, mint a pelyva. — Mert bizony arról se feledkezhetünk meg, hogy mi magyarként élünk itt Szlovákiában, vagyis akarunk élni — mondja Agócs Béla tanító. Kérdezem a gyerekektől, ki volt Rákóczi, Kossuth, és nem tudják. Nem tudják, kik ezek, és magukról sem tudják, kik is ők valójában. — A magyar nyelvet is tanítani kellene a szlovák iskolában — veti közbe valaki. Szégyen, de a gyerekeink még a nevüket se tudják leírni magyarul. — Éppen ez a baj — válaszolja Agócs. A szülök a gyerekeiket szlovák iskolába íratják, hogy érvényesülni tudjanak. S a gyerek nem lesz se szlovák, se magyar. Nem lehet szlovák, mert ugye, mégiscsak magyar környezetben él; de magyar se lesz, mert a gyökereket a szülők már nem tudják átadni. Egy egészséges nemzettudatot kell az itteni népben kialakítani. Két lábbal, határozottan kell a földön járnunk. Egy határozott embert nem lehet ide-oda rángatni, megfélemlíteni. — A jövőre nézve nekünk egy a feladatunk — zárja le a beszélgetést dr. Ozorák György—, nem szabad az embereknek csalódást okoznunk. Elindult egy „gyönyörű" folyamat itt november huszonhetedikén, s nekünk ehhez hűnek kell maradnunk ... Szürke, hideg az este. Alig nézünk egymásra, csak szedjük a lábunkat. Néha azért összevillan a tekintetünk. S ekkor, s ekkor tudom bizonyosan, hogy ugyanarra gondolunk. Mert azért félünk, még mindig félünk. S ilyenkor azt érezzük, úgy virítanak valóságunkban ezek a szép új elvek, mint hajdan a májusfán a szép színes szalagok. De hát, egyszer csak eljön a május ... 1989. december 7. NAGYVENDÉGI ÉVA Tolerancia Nem volt közhasználatú szó, még kevésbé volt honos fogalom hazai berkeinkben az elmúlt évtizedekben. Mások véleményének a tiszteletben tartása ? Türelem? Nem. A diktatórikus rendszerben csak egyfajta vélemény létezhetett, és ez mindenkire kötelező érvénnyel. Aki olyan bátor volt és nem fogadta el, az egy életre szólóan viselhette a következményeit: a félreállítást, a zaklatást, az üldözést, a börtönt. Mi, többiek, a nagy tömeg, létfenntartó ráutaltságunkban, tudathasadásos állapotban, tettük becsületesen a magunkét, belül rágódva: valóban fehér-e, amit annak kiáltanak ki, vagy éppen a fordítottja, ahogy mi gondoljuk, látjuk. Legyünk tárgyilagosak. Amit lelkiismeretűnk szerint jónak véltünk, azt elfogadtuk, de a ránk erőszakolt, egyetlen „igaz"-nak kikiáltott tannal szemben mindig megőriztük fenntartásunkat, ellenvéleményünket, egy másfajta hit és meggyőződés igazának a tudatában. De szóljak csak talán a magam nevében? Hogy mégis tömegben merek vélekedni, erről mindenkit meggyőzhetnek a bekövetkezett események. A paszszív rezisztenciából kilépő, eddig „apolitikus"-nak mondott fiatalok történelmi tette és a hozzájuk csatlakozó tömegeké. És mindez a viszonylagos jólét ellenére. Hiába, bebizonyosodott a „nemcsak kenyérrel él az ember ..igazsága. Mert az igazság és a szabadság utáni vágy az ember szívébe van oltva. Ez szüli csendes vajúdással a demokráciát, melynek egyik jelszava a tolerancia. Vagyis a másikra figyelés, mások véleményének a meghallgatása, a tekintettel levés. A másság elfogadása. Gondolkodásbeli, származásbeli, műveltségi, nyelvi, nemzeti különbözőségek tudomásulvétele. Az emberi méltóság tiszteletben tartása. Mert csakis ebből eredezhet a készség a toleranciára. Nem jelenti ez saját meggyőződésünk, véleményünk feladását. De jelent dialógust a jó ügy érdekében, közelítést, engedményt. Csak egy magasabb rendű, tisztulta bb erkölcs birtokában érhető el, annak a bibliai elvnek a szellemében, amely azt mondja: „Amit nem kívánsz magadnak, ne tedd másnak." BERTHÁNÉ S. ILONA
