Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-03-06 / 10. szám
„Cirkusz Humberto" A helyi nemzeti bizottságon félfogadási nap van. Katóka intézi az ügyes-bajos dolgokat. Beköszönünk hozzá, ö meg mondja, hogy nincs itt senki illetékes. Nem is lesz. Testületileg lemondott az egész képviselőgárda és minden tisztségviselő. Azért megígérjük Katikának, hogy déltájban visszajövünk. A folyosón a szövetkezet dolgozóival futunk össze. „Kész cirkusz Humberto, kabarét nem tudnánk olyat csinálni, amilyenek itt a falugyűlések! Igen jól szórakozunk. Alig várjuk már a kővetkező falugyűlést, találgatjuk, mi jöhet még, amit eddig nem kiabáltak ki egymásra a képviselők meg a fórumosok!" MINDENKI Mert lassan minden vélt vagy valós sérelem. agyonhallgatott vagy eltitkolt „stikli" és vélt gaztett terítékre kerül, az emberek könyörtelenül gázolnak bele egymás MINDENKITŐL tisztességébe, becsületébe. Egyetlen dolog a fontos: ki üt nagyobbat — és minél mélyebbre. Sportszerűség? Fair play? A másik meghallgatása? Gyengédség, szeretet, tolerancia — hogy lehetne itt már ilyesmiről beszélni?! Elszabadult a pokol. Beszélőgépek kerepelnek versenyezve, ki tudja túlharsogni a másikat. Mintha a hangosabbnak, az erőszakosabbnak mindjárt igaza lenne! Pedig a képlet egyszerű. Végig kellene hallgatni a másikat, mérlegelni, vajon nincs-e némi igazság abban, amit a másik szeretne, aztán végül mégis meg kellene kötni azt a bizonyos kompromisszumot. Mert lám: már ez a feneketlen fortyogás, indulatháború is fényes bizonyíték arra, hogy még sincs minden a régiben. Hiába, a régi meder alámosott partjait nem lehet megtartani, maga alá temeti az önjelölt kis Atlaszokat. Demokrácia. Ez lett a legújabb jelszó. De jelszavakkal még soha, senki nem váltotta meg a világot. És egyre szembetűnőbb a társadalmi demokrácia-kór, a félreértelmezett szabadság, sőt szabadosság. Az a betegség, hogy egyenlőségjelet teszünk a demokrácia és mindazon gondokat, elképzelés, tény közé, ami személy szerint nekünk, a mi személyünknek a legjobb. Elvégre: demokrácia van! Aztán csodálkozva, értetlenkedve állunk szemben azzal, hogy egyszerre vagyunk támadottak és támadók, túszok és tússzedök; egyszerre hivatkozunk törvényekre és sértjük meg azokat a legvisszataszítóbb módon. Emberségünkre, önfeláldozásunkra, sok hasznos tettünkre hivatkozva vádoljuk azokat, akik tenni akarnak, változtatni... Megfeledkezve a gunyorosan megfogalmazott vasigazságról, melyet oly sokszor hallottunk a közelmúltban: „szabad ország szabad fia azt tesz, amit szabad". Nem én találtam ki, hogy a szabadság a felismert lehetséges, s hogy annak határt szabnak különféle törvények. Legalábbis akkor, ha elismerjük a József Attila-i tételt, mely szerint „emberek, nem vadak vagyunk" ... Nemeshodosban február első hetében ettől az eszményi állapottól messze vannak az érintettek. Dantei bugyrokban vájkálunk sorra, hogy a haragosokat vallatjuk egyenként. De igy, külön-külön minden egyes emberrel szót tudunk érteni. Szép szóval, tapintatlanul őszinte kérdései is rá tudjuk venni mindegyiket, hogy elmondja, mi nyomja a szivét, mi a baja. Övön aluli ütések ugyan itt is esnek, személyeskedés nélkül, úgy látszik, az emberek még jó sokáig nem boldogulnak, bár igy külön-külön minden hétfejünek kikiáltott sárkány visszavedlik egyszerű, félő, olykor megrettent emberré. „Hát ez a hála azért, hogy annyit dolgoztam?! Nekem senki egy koronát soha nem fizetett, hogy házaljak, ha brigádot kellett szervezni; hogy a családomtól lopjam el az időt, ha közügyeket kell intéznem, közhasznú munkát végezni. .. Most meg menjek azért, mert benne voltam a kommunista pártban! Hát én nem lépek ki, ha demokrácia van, senki nem mondhatja meg. párttag lehetek-e vagy sem. Az az én dolgom. De most már elég volt. Nem kérek többet sem a fórumból, sem a képviselőségből. Van nekem rendes munkám, megélek belőle, elvégzem tisztességesen." Riportalanyunk nem kér a nyilvánosságból, szerepelt jrtár eleget, olyannyira, hogy a családi élete is kockán forog. Elfáradt. Azt mondja, most visszakoznia kellene tizenhat képviselőnek. Hogy tegnap este (február 6-án) a járásiak jelenlétében a hnb elnöke, Gáspár Tibor, a falusi Nemzeti Front elnöke, Gocon István és a VPN falusi szervezetének szóvivője. Keviczky József megállapodtak abban: ma végigjárják az érintett tizenhat képviselőt, megkérve őket, a választásokig maradjanak tisztségükben. Keviczky úr azonban másnap reggel beszélt dr. Angyallal, a szerdahelyi koordinációs bizottság egyik jogászával, akitől azt a tanácsot kapta, ne vegyen részt a „megkövetésben". mert csak lejáratná magát és a mozgalmat. Nekik az érvényes törvények szerint joguk volt képviselőket kooptálni a plénumba. ezt megtették, a többi már nem az ö gondjuk. Hát akkor most hogy is vagyunk? Elég a lavinát elindítani...? De ki állítja meg? Balódy László — a „Fiamlaci" — biztosan nem állhat elébe, pedig hát ö a bajok ősforrása. November 17-e után ő jött rá legelőbb, hogy ebben az országban tényleg történik valami, ő volt az, aki ebbe a faluba is elhozta a VPN-t Pozsonyból. A falu lakói — akik azon a rendezvényen részt vettek — meghatódtak, tetszett nekik a színésznő, aki életéről, özvegységéről beszélt, nehéz sorsáról. Mára azonban már ezek a szép élmények is a visszájára fordultak. Most inkább azt hallani a haragos Szájakból, hogy bizony csak megnézték volna, azokkal a finom kezekkel mikor mosta fel a konyháját utoljára, ki törődik a gyerekeivel, mekkora a rendetlenség a lakásban. És neki bizonyára nem csekélyke özvegyi nyugdíjból kell élnie!!! Akkor meg mit siránkozik? Mi nem volt jó neki? Ritkán tapasztal az ember ekkora elutasítást. szinte sistergő gyűlöletet a mássággal szemben. „Fiamlacival" is az a baj, hogy más, mint a többiek. A falunak megvannak az írott és íratlan törvényei, s ezek nem az utóbbi hónapokban keletkeztek. Nyakas, büszke nép lakja, rátartíak, módosak. Nem tudtak, nem is akartak veszíteni. Az ősök egykor a maguk földjein gazdálkodtak, kálvinista hitükhöz is keményen ragaszkodtak, volt bennük, volt tartás, de olykor esztelen szigor is. szívtelenséggel határos kemény-Keviczky József Az a bizonyos „plakát" ség. konokság. Most is a jómód látszik meg legjobban a jalun, de a kerítések, a szép nagy. új házak mögött mindenütt ott vannak a kemény munka jelei is. Ezt a faluképet nem napi nyolcórás munka béréből építették. Itt Íratlan törvény, hogy az ember akkor ember, ha ragaszkodik a munkához. Ahhoz az alkotmányosan munkának nevezett munkához, meg a házkörülihez is. Kertészkedni, állatot tartani, virágot termeszteni — természetes dolog. Aki nem igy gondolja, nem lehet rendes ember. És „Fiamlaci" a falu szemében nem rendes ember, mert nem olyan, mint a többi. A beszélgetéseink során árnyalódó kép végül azt mutatja, a jelzők, amiket ráragasztottak, elsősorban abból fakadnak, hogy rengeteg a pecsét a személyi igazolványában. Sok munkahelyet megjárt, sok mindent megpróbált, de sehol sem tudott sokáig maradni. Senki nem mondja rá, hogy gazember vagy bűnöző. Egyszerűen másképp él, mint a többiek. Pusztába kiáltott szó lenne itt minden védöbeszéd, mert az ellenkező vélekedést hosszú évtizedekig sulykolták beléjük. Balódy Lászlónak a faluban igy nem lehet szava, mert nincs tekintélye. Ilyen légkörben eleve botrányos csetepatévá kellett válnia annak a mozgolódásnak, amit Balódy László indított el. Kevés a híve a faluban, kevés a pártfogója, azok közt is szép számmal vannak jöttmentek, akik nem a falu szülöttei, ezért az igazán fontos dolgokban nem nagyon hallgat a véleményükre a nép. Mert igazából nem is az robbantotta ki ezt a „cirkuszt", hogy hat képviselőt le akartak mondatni s másokat javasoltak a helyükre, hanem az, hogy „épp egy ilyen" ember kezdeményezte az egészet. „Fiamlaci" ott tévedett, hogy nem mérte fel igazán jól az erőviszonyokat, elsősorban pedig saját súlyát. A november végi hangulat sokakat elragadtatott, megtáltosított, úg^ mutatta, most aztán mindent lehet, „add bele, Lőrinc!". Jöhet a demokrácia. Csak hogy arról akkor még egyáltalán nem beszél tek a „gyengéd forradalom" szószólói, mi lyen legyen az az erőszakmentesség, ame nő 6
