Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-02-06 / 6. szám
Pilinszky János Örökkön-örökké Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, maradék szemérmem némasága ez, úgyse hallanád meg, hangot ha adok, sűrű panaszommal jobb ha hallgatok. Tűrök és törődöm engedékenyen: mint Izsák az atyját, én se kérdezem, mivégre sanyargatsz, teszem szótalan, szófogadó szolga, ami hátra van. Keserűségemre ág- sincs felelet: minek adtál ennem, ha nem eleget ? miért vakítottál annyi nappalon, ha miír ragyogásod nem lehet napom ? Halálom után majd örök öleden, fölpanaszlom akkor, mit tettél velem, karjaid közt végre kisírom magam, csillapíthatatlan sírok hangosan! Sohase szerették nem voll pillanat, ennem is ha adtál, soha magadat, örökkön-örökké sírok amiért annyit dideregtem érted, magamért! Végeérhetetlen zokogok veled, ahogy szorításod egyre hevesebb, ahogy ölelésem egyre szorosabb, egyre boldogabb és boldogtalanabb. Introitusz Ki nyitja meg a betett könyvet ? Ki szegi meg a töretlen időt? Lapozza fel hajnaltól — hajnalig emelve és ledöntve lapjait? Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel közülünk? S ki merészel a csukott könyv leveles sűrűjében, ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel? És ki nem fél közülünk ? Ki ne félne, midőn szemét az Isten is lehúnyja, és leborúlnak minden angyalok, és elsötétül minden kreatúra? A bárány az, ki nem fél közülünk, egy edül ö, a bárány, kit megöltek. Végigkocog az üvegtengeren és trónra száll. Es megnyitja a könyvet. Csanád Béla Hol van Betlehem? Rónay György Benned bennem mindenkiben hitetlenségek éjszakáiban kételkedések szürke ködében öns zere tétünk ridegségében részvétlenségünk zord telében kén) elmünk út vés ztöiben büszkeségünk hegyei között szexvilágunk forró kráterében atomfegyverek állomásain rettegéseink lázálmaiban múlás ztásaink kö zömbösségében ideológiák futóárkaibun félelmek szögesdrótja mögött múlandó napjainkban ahol kezdődik a béke ahol fellángol a remény ahol felsírnak a gyermekek szüless meg újra Jézus Jézus szüless meg újra Deres Jártam tilosad útjain. Térdig lejárnám most a lábam jó ösvényeden, s hasztalan: már rogyadoznak inaim. Béremet mind ehékozoltam, kószáltam, míg surkum le vásott, s épp csak annyi erőm maradt, hogy házadig elvonszolódjam. Mihaszna szolgád, gaz cseléded, itt ülök az ajtód előtt, s faragják már a botokul vad hajdúid, a szenvedések. Deresre vonnak, élve ölnek. Nem jajgatok. Megérdemeltem. Csak te légy irgalmas nekem, ha csontjaim majd összetörtek. nő 16
