Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-02-06 / 6. szám
mit éreznek odalenn a munkások. Jól taktikázott, először ugye, a júdáspénz, aztán az emberek megosztása. Meg is kérdeztem a gyűlésen, miért csak most jutott az eszébe velünk kapcsolatot keresni ? Tovább a levél: „... s a második tüntetés után, egy hétfői napon, a farkas — nem tévedés, a farkas! — már békéről, szeretetről és jellemességröl beszélt. Ez kell, erre van szükség, nem is tagadjuk, de vajon ezeknek a fogalmaknak a jegyében kényszerültek elmenni tőlünk a korábban említett kollégák és kolléganők is? Vagy mit válaszoljunk annak a fiatal kollégának, aki azt mondja, „Tudja, Márton bácsi, bármily szépen beszélt az elnök, én még mindig azt hallom, ahogyan a szakszervezeti gyűlésen ordított velünk .. Nem hiszem, hogy a volt szakszervezeti elnök a megbékélés jegyében mondott búcsút, de azért se, mert rajtakapták őket munkaidő alatt a „pián". (Mellesleg azon, hogy az elnök urat költöztetik munkaidő alatt, nem kapták őket rajta.) Egyszerűen az utóbbi két évben aki nem volt Bólogató János, mehetett. A szakszervezeti választások, minden manipulálva volt itt... — Most milyen szervezet működik a szövetkezetben? — Még az események idején alakult egy munkástanács. A pártszervezet kivonult, a december 19-i gyűlés után pedig a szakszervezet elnöksége is lemondott. Mikor az Alkotmányból törölték a párt vezető szerepét, az elnök megszavaztatta, hogy a szövetkezet területén semmiféle más szervezet nem működhet, csak a szakszervezet. Sajnos, nem esett le a tantusz, hogy ez még korai, hogy magunk alatt vágjuk a fát... — S most: mi lesz? — December 19-én fölszólítottuk az elnököt és helyettesét, Kalina Zoltánt, valamint a vezetőséget, hogy mondjanak le. Most lesz az elnökségi ülés, s úgy hírlik, az elnök lemond. Az orrom azonban még sohasem csalt meg. Úgy vélem, az elnök támadásba megy át, kihasználja helyzetelönyét. A gépezet már beindult. Kivár és a pillanatnyi szituációra épít. Nem csodálkoznék, ha legközelebb úgy jellemeznének bennünket, mint akik az elnök rendszeretetét s szigorát támadjuk. De ha én olyan rossz munkás vagyok, akkor legutóbb is — miért záporoztak rám a kitüntetések? Nézze, én tíz és fél évet dolgoztam ebben a szövetkezetben. A másik oldalon állok, mert a becsületem ezt diktálja. Nekem az elnök mindjárt az elején szememre hányta, hogy pont én fordulok ellene, akinek mindig a segítségére volt, akit mindig fogadott. Azonban amiről most szó van, az ezzel nincs összefüggésben. Semmi mást nem akarok, mint hogy mindenki végezze becsülettel a dolgát, én javítsam a lifteket, ö pedig menjen oda. ahol hasznosabb lehet — s ide kerüljön egy rátermett ember! Szlezák Márton indul a dolgára, én pedig föl az emeletre. Az elnök azonnal fogad. — Nézze, engem az alelnökkel együtt felszólítottak, hogy mondjak le, s én ezt akceptálom — mondja kicsit idegesen. — Az elnökséget azonban a szövetkezet alapszabályzatának értelmében csak a rendkívüli küldöttgyűlés hívhatja vissza. A rendkívüli küldöttgyűlés összehívását a hónap végére tervezzük. Szlezákék egyszerűen kijelentik, hogy beleszólási jogot követelnek a vezetőség kiválasztásába. Kérem, a vezetőség a lakók érdekeit képviseli és érvényesíti, azért fizetik őket a lakók. Egy liberális gazdaságban — márpedig afelé tendálunk, ha jól tudom — az olyan érdekérvényesítés, amiről Szlezákék beszélnek, elképzelhetetlen. — A dolgozók szemére vetik diktatórikus irányítási módszereit. — „Népszerűségemet", véleményem szerint, annak köszönhetem, hogy a rend és munkafegyelem megteremtésén fáradoztam. Azt még Szlezák is elismerte, hogy kifelé erősítettem a szövetkezet tekintélyét. Kicsinyes vádaskodásnak tartom, hogy bárkit is megfé leml it ette m, boszorká nyü Idözést folytattam némelyek ellen stb. Én egy pragmatista közgazdásznak tartom magam, aki mindig is megkövetelte a pontos munkát. Lehet, hogy néha erélyesebb hangot használtam, de véleményem szerint a munkahelyen elsősorban dolgozni kell. — Akkor mégis: miért mond le? — Azért mondok le ..., mert a fölszólítás nagyon is sürgetöleg hangzott el, s szeretném megőrizni a rendet és fegyelmet, elkerülni az esetleges „atrocitásokat" ... A végső szót azonban, majd a rendkívüli küldöttgyűlés mondja ki. Eltelik egy hét, csörög a telefon. A vonalban Szlezák Márton, hangja érezhetően feszültebb, mint múlt szerdán, egy végső kihívás izgalma érződik rajta. — A szimatom, sajnos jól működött — mondja. — Az „úriember” nem mondott le. A szituációra épített és „bejött" neki. Január 11 -ét Írunk, mikor a cikket leadom. A botrány csípős szaga már rég elült. A rendkívüli küldöttgyűlést nem hívják össze. Győz az igazság? NAGYVENDÉGI ÉVA KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELE od&aJÍkoiüD V Van Pozsonyban egy butik. Ha karikaturista lennék, lerajzolnám, és azt írnám a kép alá: szöveg nélkül. Karikaturista nem vagyok, így csak első találkozásunk „történetét" vethetem papírra — kommentár nélkül. Fél tíz lehetett, amikor a butik elé értem. Akkor derült ki, hogy csak tízkor nyit. Sebaj, gondoltam magamban, szép idő van. elálldogálok. Egyszeresek észrevettem, hogy egy asszonyság tart egyenesen az ajtó felé, kinyitja (lám én meg sem próbáltam!) és bemegy. Erre én is benyitottam, de még be sem tehettem a lábam, az elárusítónő (és mint később kiderült, üzletvezető is egy személyben) rendre utasított: „tíz órakor nyitunk!". „Na de ez a hölgy is bejött", kezdtem, ám a válasz ezúttal sem késett: „ez a hölgy megrendelt holmiért jött!". Természetesen elhagytam a terepet, ám az elárusítónő a biztonság kedvéért jobbnak látta kulcsra zárni az ajtót. Tovább várakoztam tehát. Egyszer csak kinyílt az ajtó, az előbbi hölgy távozott, az elárusítónő pedig odajött hozzám. — Valamit konkrétan akart? — kérdezte. — Nem, most- vagyok itt először, mindenekelőtt tudni szeretném, hogy mijük van... — feleltem, de nem fejezhettem be, mert — Jaaaaa...! — válaszolta abszolút lekicsinylő hangsúllyal. És hozzátette — tízkor nyitunk... — Még mást is szeretnék. Újságró vagyok, és lehet, hogy a lapunk (. vatrovatát érdekelnék a maguk modelljei — szóltam utána. Visszafordu ' arcán olyasféle kifejezéssel, amilyi t egy híres filmszínésznő menedzserének arcán tudnék elképzelni, amikor már sokadik alkalommal kell elismételnie: „sajnálom, a művésznő nem fogad"... — Voltak már itt újságírók, nem kell miró/unk írni! Nekünk nincs szükségünk reklámra. így is van elég vevőnk! — Elhiszem, hogy voltak már itt újságírók, de a mi lapunktól még nem volt itt senki — makacskodtam. — Miért, melyik laptól van? — ereszkedett le hozzám. — A Nőtől, az egy ma... — líísmerem! Én magyar származású vagyok — közölte valamelyik kerítésoszloppal, mert hát arra nézett, nem felém. Azután odavetette — tízkor nyitunk. Bement az üzletbe, én meg tovább várakoztam. Egyre többen lettünk. Az érkezők közül egy-kettő tüntetőén bevonult hátulról, ilyenkor a vékony üvegajtó mögül szívélyes üdvözlések hallatszottak ki. A nagy örvendezésben — úgy látszik — megfeledkeztek a nyitásról, mert tíz óra tízkor még mindig zárva volt a butik. A potenciális vevők toporogtak, szólni nem mertek, mert idáig csak az állami üzleteseket szidhatták, hogy egy maszekot (az? nem az?, tűnődtek mellettem néhányan) szabad-e szidni, ez ügyben még nemigen volt tapasztalatuk. Én feldühödve bekopogtattam az ajtón. A bentiek szinte méltatlankodó arckifejezéssel fordultak felém, s csak miután az órámra mutattam, akkor nyitotta ki az elárusítónő — nem éppen vevőcsalogató mosollyal — az ajtót. A nép betódult, én meg újfent zavarni mertem a hölgyet. „Szeretnék beszélni a főnökkel, ha itt van", közöltem vele a lehető legszárazabban. Már nagyon utálhatott, mert a főnök pillanatokon belül előkerült, s én újra előadtam szerkesztői szövegemet. Az úr képtelen volt megérteni, hogy mit akarok én a modelljeikkel, ha egyszer nem vagyunk divatlap. „Miért, de mire jó ez, mi a céljuk ezzel?", kérdezte többször is. Mondtam, hogy bemutatni ezeket a megszokottól eltérő szép ruhákat, s persze az is ott lenne; hogy kitől vannak ezek a modellek. Ekkor válaszolt először „érdemlegesen". Nincs szükségünk reklámra, mondta. De főnök úr, máshol óriási pénzeket költenek reklámra, tartottam fontosnak megjegyezni, ám ez őt hidegen hagyta. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy már így sem tudják kielégíteni az érdeklődőket, meg azután az ötletet úgysem fizeti meg nálunk senki. S ekkor szörnyű gyanúm támadt. Ugye, fél valamitől, kérdeztem az amúgy szimpatikus férfiútól. Nézze, válaszolta habozva, mi még egyedül vagyunk. De mi tesz, ha jelentkezik a konkurencia__ LAMPL ZSUZSANNA nő 5
