Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-19 / 51-52. szám
FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ Schreiber Istvánnét és lányát, Alicát mindenki ismerheti, aki valaha is járt már Stószon, a Fábry Zoltán emlékházban. A ház gondnoka még ma is a hatvannyolc éves Schreiber néni. Nála a kulcs, ő takarít, ő fogadja az írókat, akik dolgozni jönnek a Fábryházba, ő kalauzolja a látogatókat, gondozza az író sírját. Az emlékház telefonja nála cseng, ha éppen senki sem tartózkodik a „stószi remete” egykori otthonában.- A múlt évben ezerszáz látogató járt itt. Olykor három autóbusz is érkezik egyszerre. Mindig akkor jönnek, amikor éppen főzök vagy sütök! Ilyenkor megkérem őket, menjenek fel először a sírhoz, a temetőbe. Legutóbb Budapestről voltak itt, egy gimnázium vette fel a Fábry nevet - mesélte nekünk Schreiber néni az idei Fábry-napok előestéjén. A mánta-német anyanyelvű aszszony tizenöt évig volt az író házvezetőnője. A nagybeteg Fábry csak Schreiber Idára és családjára támaszkodhatott igazán. A gondoskodás nem lehetett könnyű, hiszen Fábrynak már 1955-ben - Balogh Edgárhoz írt levelében ol-Matyiból tanultunk meg úgy-ahogy magyarul... A leveleit is mindig megmutatta. A hideg-meleg vizet is mindig mi hordtuk át a férjemmel a fürdéshez. A szobában felállítottuk a spanyolfalat, s odakint az előszobában megvártuk, amíg Fábry tudta, melyik kötet hol található. Ötödik stósz, negyedik könyv. S mi odahoztuk neki. Minden nap másik inget vett fel, szerette a fehér puplin ingeket, no meg a szép pulóvereket. Ha a textilüzletben árut kaptak, ötöt áthoztam neki, s ő kiválasztotta közülük író harmincegyben tesz említést Schreiberékről, a legtöbbször pedig életének alkonyán írt leveleiben utal rájuk. Schreiber néni így vall a kötetben: „Nagyon szerette a lányomat, Alicát, akit csakúgy, mint magát, Csacsinak nevezett. - Az ember sohasem tudhat annyit, hogy ne maradjon mégis csacsi... - mondogatta”. Csacsi - mindenki így nevezi -, közgazdasági szakközépiskolát végzett és ma könyvelőként dolgozik. Kislányként hozzátartozott Fábry mindennapjaihoz, róla olvashatunk a legtöbbet az író leveleiben. A levelek tanúsága szerint Csacsit kötelező egészségügyi sétáira gyakran magával vitte. Csacsi karácsonyi ajándékairól is mindig beszámol Máriának. 1961. december 27-én kelt levelében így ír: „Csacsi kapott korcsolyát, cipőt, hócipőt, sínadrágot, szvettert, sált,... és hát csak az A. néni jézuskája nem jött meg, de vigasztalta magát, hogy majd az orosz jézuskára (jan. 6.) megjön. (. ..) Tehát ne feledkezz meg róla, mert Csacsi azt állítja, hogy Te oko-SCHREIBER NÉNI ÉS CSACSI vashatunk erről - „a tüdőbaj volt a legkisebb baja”, ezenkívül „trombocitászavarokra, vérzékenységre, májbajra és magas vérnyomásra” panaszkodott.- 1965-től haláláig, 1970-ig én főztem rá, mostam-vasaltam a ruháit, takarítottam, férjemmel, gyerekeimmel együtt segítettem mindenben, akár csomagolni, postára vinni a könyveket, a dedikált példányokat. Reggel mindig megbeszéltük, mi legyen az ebéd. Reggelire csak tejeskávét ivott. Ha vendége érkezett (híres írók, költők, miniszterek jártak nálunk, itt étkeztek, de még aludtak is sokszor), csak átkiabált és már sütöttem is a palacsintát. Azt nagyon szerette, meg a húst is. Vacsorára csak krumplisderelyét kért hozzá. Szerette még a virslit, a sonkát, a körözöttet, de a juhtúrót nem, az ellen mindig tiltakozott, mert nem bírta a gyomra. A borjúpörkölt is nagyon ízlett neki. A vacsorát mindig én hoztam át vagy a lányom. Amíg elfogyasztotta, újságot adott, hogy olvassunk. A Nőből, a Hétből meg a Ludas bácsi megmosakodott. A szíve miatt nagyon félt egyedül, ilyenkor nem hagyhattuk magára.- Amikor tüzet rakott, erre a székre szokott ülni - mutatja Schreiber néni a kerek, alacsony ülőalkalmatosságot nem tudott lehajolni. A fát én hordtam be neki. Ebben az ágyban született és ebben is halt meg. Az utolsó estén a lányom hozta át a vacsoráját, mert én az ingeivel voltam elfoglalva. Tizenöt inge volt benedvesítve, azokat ki kellett vasalnom. Másnap reggel szólt a szomszéd, hogy Fábry bácsinál ég a villany! Ez jel volt, akkor szokta égve hagyni, ha rosszul van, s olyankor átjöttünk a férjemmel. Egyszer csak úgy égve felejtette a másik szobában, könyvet keresett késő este. Mondtam is neki, ez nem jó tréfa. De ezen a reggelen már nem fogadta a köszönésemet, szépen elaludt, örökre. Ezek a regélők akkor még nem voltak - mutat a könyvtárszobában sorakozó polcokra -, a könyvek stószokban (értsd: halomban) álltak a padlón. Mindig pontosan a megfelelőt. Ha volt pénze, a kislányomnak is vett egyet-egyet. Amikor meghalt, a ruhaneműit összecsomagolták, zsákba rakták és elvitték . .. Délután kettőtől négyig aludni szokott, ilyenkor senki sem zavarhatta. A vendégek addig átjöttek hozzánk. A vele való törődés, nem mondom, sokszor gondot jelentett számunkra, de hogyan is tehettünk volna mást, hiszen az ilyen magányos, beteg emberről kellett gondoskodnia valakinek! Fábry családot nem alapított. Egyes források szerint attól tartott, gyermeke esetleg beteges lenne, mint világtalan testvére, Olga, aki harmincnégy éves korában hunyt el. Schreiberék álltak mellette mindennapjaiban, szinte családtagként viszonyult hozzájuk. Erről tanúskodnak az utalások szerelméhez, Arató Máriához címzett leveleiben, amelyeket Batta György és a Madách kiadó révén ismerhettünk meg a „Színek Fábry Zoltán portréjához” című kötetből. A százöt közreadott levélből az sabb vagy, mint én. Végy hát valamit neki, ha többe kerül, elintézzük. ” A következő, 1962. január 9-én kelt levelében már örömmel egészül ki a történet: „Hogy Te milyen örömet szereztél Csacsinak: el sem tudod képzelni! (Mi sem számítottunk rá.) Az ajándékodat vasárnap délután Zelma adta át. Persze azonnal felvette a pulóvert, hogy én is láthassam. Annak örült a legjobban, hogy a karácsonykor kapott fehér pulóver kék párját kapta most Tőled. Az anyja a fehéret nem engedi hordani neki, így a kéket annál vígadban viseli. Ilyen színűje még nem volt úgysem! Szóval: az ajándékot jobban el sem találhattad volna! A gyerek eksztázisban volt, jobban örült ennek a pulóvernek, mint a többi karácsonyi ajándéknak, aztán este ugyanis lázas volt. Milyen jó ez: örömet szerezni! Ebben az örömtelen világban. És mi együtt örülhetünk a közös örömnek. ” HARASZTI ILDIKÓ nő 46
