Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-19 / 51-52. szám
BÚCSÚ REMÉNNYEL Riasztó hírek keringenek néhány lapunk megszűnéséről. Állami dotációt többé nem lapnak, magukat kellene eltartaniuk, a papír, a nyomdai munka árának emelkedése mellett. Ez a lap árának olyan drágulásával járna, amit az olvasók zöme aligha lenne hajlandó megadni, hiszen egyre magasabb az élelmiszerek, lakbérek, szolgáltatások ára, hogy eltekintsek a további fölsorolástól. Lenne bár a legjobban szerkesztett, legérdekesebb és -színvonalasabb szöveg- és képanyaggal rendelkező újság, mégis elvesztené vásárlóközönségének jó kétharmadát, s ekkor még elég optimistán mérlegeltem. A Nő-t (de nemcsak a Nő-t) illetőleg a régi árak mellett sem fogyott el valamennyi példányszam. Legjobb igyekezete ellenére sem sikerült eléggé megkedveltetnie magát? Lehetséges. De hadd mutassak rá. hogy az igyekezet és a lehetőség között sokszor nagyon is nagy volt a szakadék. Az igyekezetneka felsőbb szervek szabtak határt, a mit és hogyant fönt határozták meg. El tudom képzelni, hogy voltak olvasók, akik néha úgy gondolták, némely cikkben mellébeszélnek, féligazságot mondanak, s dolgokat, melyekről őszinte szó kellene hogy essék, nem mondanak ki. Ha mégis fölvetettek „kényesebb" problémákat, a főszerkesztőnek keményfejüsége miatt vállalni kellett a következményeket. Ma más a helyzet. A Nő most futja ki eddigi legértékesebb, legteljesebb és legtetszetősebb formáját. Most kezd azzá a lappá válni, amelyet a szlovákiai magyar nők valóban teljesen a magukénak érezhetnének. Amelynek a példányszáma növekedhetne, stabil előfizetői tábora és vevőközönsége lenne. Minden magyar lap megszűnése azelőtt is égető hiányt jelenteti volna, de ma százszorosán érezni fogjuk azt az űrt. amit egy többé meg nem jelenő lap maga után hagy. Az utóbbi időben kevesebbet írtam, lelassult a munkatempóm, mégis nagyon furcsa és fájó érzés tudni, hogy én most talán utoljára írok ebbe a lapba. Rövid, vidám, vagy éppen szomorú történeteimet el sem tudom másutt képzelni, mint a Nő hasábján. S most, a karácsonyfa alá nem egy ilyen szívderítő, vagy megható kis történetet teszek le, hanem egy búcsúlevelet. Búcsút az olvasótól és búcsút a szerkesztőségtől, amelynek ismertem lelkes és sokszor mostoha körülmények között végzett munkáját. Valami remény azért mégis él bennem. A vállalkozások korát éljük. A jól hasznaiható ötleteket meg lehet valósítani. Valamilyen formában hátha a Nő is Főnix-madárként újra éled. Akad egy szponzor? Esetleg két lap egyesülése lenne a megoldás? Ezt a jelen pillanatban nehezen tudnám megmondani, de mégis remélem, hogy valami formában rátalálunk majd az új esztendőben is, találkozunk a régi nevekkel, s ráismerünk mindarról, amit szerettünk benne, amit értéknek tudtunk, ami a szívünkhöz nőtt. A búcsúlevéllel ezt a reményt teszem le 1990 karácsonyfája alá, egyesítve mindazoknak az óhajával, akiknek kedves a magyar szó és akik nemzetiségi életünknek, kultúránknak kiteljesedését a szívükön viselik. ORDÓDY KATALIN Grendel Ágota -------------------------Friedrich Magda Mészárosné Lampl Zsuzsanna N. Gyurkovits Róza Könözsi István Prikler László Németh Katalin Haraszti Ildikó Kovács Mónika Hrtanné Zsebik Sarolta Czére Mária Tóth Edit Bállá Regina Vojtek Katalin Brezina Magda Nagyvendégi Éva Süli Vilmos Kovácsné Langstein Erzsébet Sebók Ilona Tisztelt Olvasó! Ma még nem tudjuk, megszűnő magyar lapjaink helyére lépneke újak a jövőben. De ne feledje: kisebbségünk minden ügye - az Ön ügye is. Ezért a jövőben vásárolja, olvassa, terjessze azokat a lapokat, amelyek még lesznek! Morituri te salutant! (A halálba menők üdvözölnek)
