Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-19 / 51-52. szám
HELTAI JENŐ kenyek voltunk egymásra, és hol i löltük, hol sajnáltuk, de mindig sz< tűk egymást. Lelkünk porondján a rútság birkózott a szerelemmel, és egyrészt tragikusnak ítéltük azt. 1 két jó barát (Fred szerint, két üstö fölött állandóan ott lebegjen a mim megsemmisítő összeütközés Dán lesz-kardja; másrészt meg kellett v ni, hogy e változatos lelki fájdalr nak letagadhatatlanul nagy szere volt költészetünk elmélyítéséber M R tA C & O W Szabad-e még emlékezni azokról a mesebeli időkről, amikor a koldus magyar író vígan nyomorgott Párizsban, és ha nagyon éhes volt, bement a Louvre-ba. megállt a milói Vénusz szobra előtt, és miután egy félóráig gyönyörködött benne, szépséggel jóllakottan, boldogan fölsóhajtott:- Megebédeltem! Jó húsz éve én is ott jártam a koplalás iskolájában, messziről néztem mások örömét, és nem irigykedtem. Biztattam magamat:- Majd! Majd! Nagy ember lesz belőled, meg fogod hódítani a világot, és ami még ennél is fontosabb, az asszonyokat. A köztársaság elnöke személyesen akasztja majd nyakadba a becsületrend nagy keresztjét, és a legszebb asszonyok személyesen akasztják majd nyakadba magukat. Egy centime sem volt a zsebemben, és nem tudtam, hogy gazdag vagyok. Legjobb barátom egy angol fiú volt, csöndes és zárkózott, mint én. Frednek hívták, ő volt köztünk a legszívósabb koplaló, ami - ha az angolszász faj fensőségét nézzük - természetes is. Jómagam is kitűnően koplaltam, de mi volt az én szeszélyes, ideges, türelmetlen koplalásom az ő nyugodt, egyenletes, higgadt, gépies, tehát majdnem legyőzhetetlen koplalásához képest. Nekem a koplalás sorscsapás volt, Frednek sport. Három napig is koplalt, anélkül, hogy egy arcizma is megrándult volna. De egy éjszaka akkor toppantam be hozzá, amikor ablakából megfenyegette a várost, és káromkodott:- Majd adok én nektek! Ebből láttam, hogy ugyanaz a nagyra törés fűti, amely engem. Ekkor zártam örökre szívembe. Ugyanabban a szegény kis hotelban laktunk, én az első emeleten, ő valamivel kényelmesebb szobában a harmadikon. És ugyanazt a lányt imádtuk mind a ketten szerényen és reménytelenül, ahogyan tehetséges fiatal költőhöz illik: Yvonne-t. Ne becsüljük túl ezt a középkori várkisasszony-nevet. Yvonne-t, ha Budapesten születik, semmi sem menti meg attól, hogy a Manci nevet kapja. Ebben a húszéves, fekete kis ördögben megvolt mindaz, ami a pesti Mancit jellemzi. Masamódlány létére abban a gyógyíthatatlan tévedésben élt. hogy állandóan sziporkáznia kell, és „jókat” kell mondania. Ha Fred meg akarta csókolni, azt mondta:- Legyen szíves, hagyjon élni! És ha véletlenül elkaptam a nyakát, ránt förmedt:- Mit fogja a nyakamat? Hogy le ne essen a fejem? Hogyan lehetséges, hogy két olyan kiváló, fiatal költő, két olyan túlfinomodott lélek, mint Fred meg én, belebolondultunk ebbe az egyszerű és jelentéktelen párizsi Manciba? Rejtély. Én hagyján. Én a pajkos Múzsának esküdtem föl. De Fred? Már akkor szimbolista, expresszionista, impresszionista és mindenekfölött etemista volt -ezt az iskolát ő maga alapította ezzel a jelszóval: „Az örökkévalóságnak - az örökkévalókról.” Rendkívül hosszú verseiben úgy beszélt a világűrről, mint én a Terminus kávéházról, a bolygókat ide-oda lökdöste, mint én a biliárdgolyókat, és úgy bánt a fiastyúkkal. mint egy kutyával. És ez az etemista, aki tegezte Vénuszt és Jupitert, akinek a Himalája csak vakondtúrás volt, és köpőcsésze az óceán, ez az etemista királynőnek nevezte Yvonne-t, és boldogan ájuldozott, ha a kisujját megcsókolhatta. Álmatlan éjszakáinkon Fred meg én órákig beszélgettünk Yvonne-ról. Férfias szomorúsággal állapítottuk meg. hogy olthatatlanul szeretjük, és egyikünk sem elég önzetlen ahhoz, hogy a másik javára lemondjon róla. Féltégazdagításában. Amit a réven vés: tünk, megnyertük a vámon. Ezt az állapotot Fred pontosai szabatosan így határozta meg:- Férfi énünk boldogtalanság bőségesen kárpótol minket k énünk boldogsága. De megpróbálkoztunk Yvonne vének boncolgatásával is. és ipar lünk kisütni, tulajdonképpen m künket is szereti Montmartre-nak ( egyszerű gyermeke? Egyszer régen, e hármas idill ha ján, Yvonne azt mondta:- Szerelmes vagyok belétek.- Belém? - kérdezte Fred.- Nem.- Belém? - kérdeztem én.- Dehogy!- Hát akkor?- Mondtam már, belétek. 1 ahogy vagytok, ketten együtt. Ti ten együtt nagyon édes fiú vagy. Abból, hogy a többes számból c csinált, megértettük, hogy Yvonnt titokzatos és bonyodalmas lényt sz Minket. Ezt a felemás harmadik I belőlem és Fredből faragta magá a bálvány szeme az enyém volt, a Fredé, a jókedvet én adtam hozz: eleganciát Fred, és a pénzt - a bál talapzatát - mind a ketten. Mert milyen kevés pénzünk volt is, e k pénz erejéig bőkezűen gondoskod Yvonne-ról, délben is, este is mei tűk a bolt előtt, ebédelni, vacso vittük, kávéházba, színházba vagy latóba. Mi magunk akárhányszo mondtunk az ebédről meg a vac: ról, hogy Ivonne-t táplálhassuk, szorosabbra fűzte barátságunkat, küi hogy szerelmünket és étvágyú csökkentette volna. De helyzetünk hétről hétre ta tatlanabb lett. Fiatalok voltunk, sz mesek, és szomjasan ültünk a f mellett, amelyből nem mertünk Pedig Yvonne maga is hajlandó volna már a bálványt és ezzel a go szí csomót kettévágni. Montm egyszerű gyermeke - legyünk ősz - esedékes volt már akármelyi számára. Elniélázásai. sóhajai, s; nő 34
