Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-12-19 / 51-52. szám
I- Meglehetősen furcsa helyzetben élünk: üres a zsebünk, lassan, fokozatosan kiürülnek az üzletek is, a legnagyobb gondott egyeseknek mégis a nemzetiségi ellentétek szítása, a nemzetiségi kérdés., végleges ” megoldása okozza.- Huszonkét évvel ezelőtt különleges élményben volt részem. Jugoszláviában dolgoztam, egy ottani szlovák kiadóban. Nem volt grafikai, művészeti szerkesztőjük, engem kértek föl. Nagy lelkesedéssel dolgoztam, már azért is, mert lapcsinálással kezdtem a pályafutásom, és ha egyszer az ember megérzi az újság szagát, soha nem tud tőle szabadulni. Egyfajta szenvedély keríti hatalmába. Annyira élő dolog, hogy többé nem hagyja nyugodni az embert. Kisfiú voltam, tizenhárom éves, amikor az első rajzom megjelent az újságban. Vettem belőle vagy tíz példányt, szétterítettem az asztalon, és csak néztem, néztem, hogy a rajzom ott van előttem - tíz példányban. Megrázó élmény volt. Nézegettem, simogattam, szagolgattam a lapot - úgy élveztem, mint a jó mesterember élvezi munkája eredményét. Úgy gondolom, ha minden embernek lehetősége lenne olyan munkát végezni, amelynek érezné az illatát, egészen más lenne az életünk, az egész világ. Az emberek többsége olyan munkát végez, amely nem illatozik.- Sőt, bűzlik. . .- Bűzlik, hm. De visszatérek a jugoszláviai élményeimhez. Olyan szlovákokkal kerülten kapcsolatba, akiknek ősei vagy háromszáz évvel ezelőtt telepedtek le ott, és olyan szlovák nyelvet használtak, amelyen ma már itt nem beszél senki; csodálatos, archaikus szavakat őriztek meg. Szóval, I itt Jugoszláviában, Kovaőicében részt vettem egy május elsejei ünnepségen. Imádok ünnepelni, különösem május elsejét, arra gondoltam, Jézus Mária, most én itt, Kovaőicében fölvonulok?! Vagy mi lesz? Idegen ember, idegen országban, elképzelni sem tudtam. Kovaőicében összejött egy csomó fiatal ember - szerbek, szlovákok, magyarok, horvátok, és a május elsejei ünnepség abból állt, hogy hoztak két sült malacot, ettünk, ittunk; szerb, magyar, szlovák, horvát dalokat énekeltünk - akkor még nem tudtam megfogalmazni, mit érzek. Húsz évvel később jöttem rá, mi zajlott ott le. Húsz évvel később, amikor két unokatestvéremmel találkoztam, akiket soha életemben nem láttam, mert a nagybátyám kivándorolt Franciaországba, ott keresett munkát, ott nősült meg, ott születtek a fiai, onnan később átköltöztek Németországba. És én megkér-ÉN IVAN ban, Japánban, Kínában. Eljátszhatom, hogy én egy fontos ember vagyok Szlovákiából, ez nagyon jópofa játék, de akkor a világ fele kommunikálna, a másik fele tolmácskodna. Nekem magamnak kell tanulnom idegen nyelveket. És ha azokra gondolok, akik a Parlament épülete előtt meg az SZNF téren azt a fölfordulást csinálták, elszomorodom, mert ezek a gyerekek az én gyerekeimmel egyidősek, és szörnyű, hogy nem jöttek rá, a probléma másban gyökerezik. A nemzetek jöttek-mentek, keveredtek, a népcsoportok megőriztek valamit identitásukból - hiszen ez csodálatos.- Ettől érdekes, izgalmas a világ.- Tavaly Los Angelesben jártam, egy Kelet-Szlovákiából származó férfinál laktam, pozsonyi felesége van, két szép fiuk született. Zsidó család. Otthon angolul és szlovákul beszélnek. Elvittek egy partyra, amelyen a világ minden tájáról származó emberek vettek részt. A társalgásban az angol nyelv dominált - és ezt senki sem sérelmezte. Nem mindegy, hogy ezt a helyet, ahol éppen vagyunk, Bratislavának, Pozsonynak, Pressburgnak vagy Wilson-városnak nevezzük-e? Olyan dolgokról vagyunk kénytelenek vitatkozni, gondolkodni, amelyeket mesterségesen fölfújnak. Itt, Szlovákiában a magyar-szlovák ellentéteket élezik ki, hangsúlyozom, mesterségesen, fölöslegesen, ugyanakkor nem is POPOVlC Beszélgetés egy képzőművésszel, aki grafikus, forgatókönyviró, film' rendező stb. deztem az unokabátyámat: Mondd, Erich, ki vagy te tulajdonképpen? Az apád Losonc városi, az anyád szerb, te Párizsban születtél, Németországban élsz. Ki vagy te? És ő erre azt válaszolta, ami megvilágította a húsz évvel ezelőtti jugoszláviai érzéseimet: európai vagyok. Szép fölismerés. Ennek tudatában rájöttem, hogy mi itt egy nagyon problematikus játékot találtunk ki, és valami olyasmi miatt szenvedünk, ami a tizenkilencedik századra lehet jellemző.- Ez már nem e századi, e világi kérdés. Elavult.- Pontosan. Egy hölgynek magyaráztam nemrégiben a villamoson, hogy akkor, amikor megláttam a nyelvtörvény ellen sztrájkotokat, az merült föl bennem, hogy ezek a gyerekek miért nem azért sztrájkolnak, hogy minden iskolában, első osztálytól kezdve bevezessék az angol nyelv oktatását. A hölgy fölvilágosított, hogy Havel elnök úr is ezt mondta nekik. Én erről nem tudtam, de azt tudom, hogy az angol nyelvre már ma szükségünk van. A nyelvtanítás hiányát ma is érzem, és azt gondolom, valamitől megfosztottak, mert már gyerekkoromban meg kellett volna tanulnom angolul. Rengeteget utaztam, és mindenütt használhattam, Amerikában épp úgy, mint a Szovjetunióban, Németországgondolunk rá, hogy ugyanezekkel az álproblémákkal küszködnek a cseh és morva emberek.- Ezek az álproblémák feledtetik a valóságos, a megélhetési gondokat, legalábbis elterelik róluk az emberek figyelmét.- A legsúlyosabb gond szerintem a gazdasági kérdések megoldása. Amerikában például különböző nemzetiségű és vallású emberek élnek egymás mellett, békében. Hogy lehet az, hogy mi itt tizenötmilliónyian nem tudunk megegyezni? Hát igen. Amerikában gazdagok az emberek. Nemcsak a pénzről van szó! Ók bizonyos értelemben gazdagok. Minden társadalomnak megvannak azok az emberei - nem tartom őket gazembereknek -, akik mindenre fütyülnek, akik a híd alatt érzik jól magukat. Ám legyen, éljenek a híd alatt, vagy a metróállomásokon, igyák a maguk dobozos sörét. Valószínűleg nem akarnak hivatalba járni, földet lapátolni. De én nem tapasztaltam nyugtalanságot Amerikában.- Ezzel szemben nálunk...- Ezzel szemben nálunk ugyanolyan nyugtalanság volt tavaly november tizenhetedike előtt, mint után. Sőt, egyszeriben túl sok lett az okos ember. Én szeretem, tisztelem a bölcs embereket, no de itt mintha csak okoskodók lennének. Túl sokan lettek, akiket megsértettek, megbántottak; elszaporodtak a hittérítők, a messiások. Hogyan? Miért? Hiszen tudom, hogy ő Jozo Mrkvicka, eddig is itt élt, nincs tudomásom arról, hogy éhezett volna. Ezek komolytalan dolgok.- Mégis bonyolítják az életünket.- Bonyolítják, mert jelen vannak. Visszatérnék azokra az ifjoncokra a téren. Enyhén szólva arcátlanság, amit követeltek, s amit nemegy újságban publikáltak, tudniillik, hogy őket szolgálja a Vöröskereszt, nekik orvosi felügyeletre van szükségük stb. stb. Ez azt jelenti, hogy ha én most lemegyek, kiülök a kapu elé, mert úgy tartja úri kedvem, és kijelentem, hogy autóbuszra, orvosra van szükségem, mert éhségsztrájkot folytatok? Emberek, nézzétek, hogy szenvedek! Szörnyű. Ez már gazemberség. Nem fair. És úgy gondolom, hogy azok az emberek, akik az éjségsztrájkolókról gondoskodnak, elhanyagolják a sürgős, valóban fontos eseteket. S ha már egyszer ez az ország gondoskodik róluk, tessék kiszámlázni. Nem is szólva a területről! Ha valaki fölveri valahol a sátrát, fizet a területért. Itt egy sátortábor állt. Rendben, sztrájkoljanak, sót éhségsztrájkoljanak, de akkor fizessenek a területért, a szolgáltatásokért. Tudom, hogy ezek eretnek gondolatok, de ez így van. A demokrácia gyönyörű, de az embereknek még sokat kell VAGYOK tanulniuk. Meg kell tanulniuk respektálni, tolerálni. Nem az a demokrácia, hogy azt teszek, amit akarok. Végignéztem egy tévéközvetítést a sztrájkolókról. A kamera végigpásztázott rajtuk és megállt egy borostás embernél. Én is borostás vagyok, sőt, szakállt és bajuszt növesztettem, de szívesen megiszom egy pohár jó bort, megeszem egy szelet vajas kenyeret. Ez az ember tragikus arccal teát töltött magának és narancsot eszegetett. Kérdem én: éhségsztrájk ez vagy fogyókúra?- Furcsa, hogy tavaly novemberben senki sem hördült föl, amikor az itt élő magyarok is csatlakoztak a sztrájkhoz. Még akkor sem, amikor a tévén keresztül magyarul üzentek a dél-szlovákiaiaknak. Zúgott a „nevadí”. S ma mégis ingerültek lesznek egyesek, ha valaki megszólal magyarul. Valószínűleg föl sem merül bennük, hogy az itt élő magyarok két kultúra birtokában szolgálják az országot.- Ez többlet; kész. Amikor Jugoszláviában dolgoztam, a Tito-rezsim alatt, elismerték a nemzetek jogait. Tito halála után minden összekuszálódott, és egyszerre csak az albán gyűlöli a szerbet. Annak idején én egy napfényes Jugoszláviában jártam, mindenki mindenkivel kommunikált, ugyanakkor mindenki ápolta a saját kultúráját. Ami itt folyt, az csak egy rossz vicc, aminek én nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget. A feleségem
