Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-12-19 / 51-52. szám

szlovák terület. Egyszerűen komikus. Valamit játszik. De mit, könyörgök? Azt, hogy Kárpátalját Cseh-Szlovákiá­­hoz csatolja? Miért nem ment a zász­lójával Bécsbe? Hiszen az az Oszt­rák-Magyar Monarchiához tartozott. Ráadásul nekem tán jobban megfelel­ne, ha azt csatolnák ide. A tenger is közel volna, meg az osztrák Alpok. Ez megint egy szappanbuborék. Hagyjuk már abba a területekkel való játszado­zást. Ragaszkodjunk a kultúránkhoz, bizonyára minden területnek megvolt a maga kultúrája; sajnos, kénytelen vagyok múlt időben beszélni, mert egy csomó dolog egyszerűen eltűnt. Pél­dául a Háromkirályokat fölváltotta a Télapó, aki mindenütt ugyanazon a szánon robogott végig, az építészeti remekeket fölváltották az egyen-lakó­­telepek. Sokkal súlyosabb problémák vannak, mint amilyenek miatt ezek az „éhezők” háborognak.- Kenyér és cirkusz kell a népnek?- Sajnos, úgy látom, itt vagy kenyér, vagy cirkusz. Nincs kenyér, ezért vala­kik kitalálnak egyfajta játékot. Azon vi­tatkoznak, hogy Dunaszerdahelyen a föliratok magyar vagy szlovák nyel­vűek legyenek-e. Jiddis nyelven is le­hetnének a föliratok, elvégre élnek ott zsidók is. De én azt hiszem, fonto­sabb, hogy ha valaki bemegy az üzlet­be, és meg akarja venni, amire szük­sége van, megkapja. Nemrég Prágá­ban jártam, van ott egy jó kis hely, ahol kiváló pilzeni sört csapolnak. Ezt soha­sem hagyom ki. Most is ott ebédeltem. Miközben eszegettem, sörözgettem, Jiránek könyvét nézegettem. Jó kis könyv, nem bírtam nevetés nélkül. Az egyik karikatúrán a mama tálal, a papa az asztalnál ül, vele szemben a fia, a képaláírás kb. így szól: „Mit mond­tál? Nemzeti művész lettél? Kell két pofon?” A szemközt ülők sóvárogva nézték, min mulatok, átnyújtottam ne­kik a könyvet, ők is jót nevettek, aztán egyikük kérdezett valamit. Szlovákul válaszoltam. Megfagyott a levegő. Le­szakadt az a híd, amelyet Jiránek épí­tett közénk.- Azt hiszem, mindenkinek van ha­sonló története.- De ez csak egy rétég. Nehanyan szót emeltek a szlovák nyelvért - és nem tudnak szlovákul. Viccnek is rossz.- ókét hallani, mert ők hangosak. A „normális" ember gondolkodik, nem hangoskodik.- Az újságok levelezési rovatába is többnyire olyanok írnak, akiknek nem tetszett valamelyik cikk. Én nem írok, bizonyára maga sem ír - egyszerűen mert más, fontosabb dolgunk van. Azt gondoltam, hogy most november 17- én tömegtüntetés lesz a gazdasági ne­hézségek miatt. De nem. Újból a pojá­cák okoskodtak. És újból álproblémá­kon rágódtak. Van egy barátom, 68-ban ment ki Kanadába. Tavaly jelentkezett, és el­mondta, hogy Amerikában épít házat, ott meleg van, nincs ínyére Kanada, mert ott folyton esik az eső. Nagyon tetszett, hogy valakinek nem tetszik, hogy folyton esik, ezért máshová köl­tözik. Itthon is járt, meglátogatott. El­meséltem neki a szerb-szlovák-né­­met-francia unokabátyám történetét, amire ő így reagált: tévesen gondol­kodnak. Én Kanadában élek, Ameriká­ba költözöm, Szlovákiából szárma­zom. Tudod mit, öreg, én Oto Edel- | mann vagyok. Csodálatos hitvallás, mert ő otthon érzi magát itt, Kanadá­ban, Amerikában, bárhol a világon.- Ezek szerint Ön ...- ... igen, én Ivan Popoviő vagyok. Nincs kiút.- Köszönöm ... GRENDEL ÁGOTA FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ „záhorák”. A „záhorákok” a viccek szerint idióták.- Fejreesettek.- Még jobb. Az apósom is és az anyósom is meghalt már; amíg éltek és a gyerekeink kicsik voltak, minden hétvégén lementünk hozzájuk Gajarra. Itt én idegen voltam a magam szepes­­ségi származásával. így értettem meg, hogy itt sötét indulatokat szítanak. Ez egy olyan nemzet, amelynek állandó­an szüksége van - nem ellenségre, hanem - valakire, akire azt mondhat­ja: bolond. Hogy elmondhassa magá­ról. én vagyok a fény az éjszakában.- Ha már egyszer nem hasonlíthat­ja magát az amerikaiakhoz. . .- Akkor értettem meg a „záhorá­kok” humorát, amikor közelebbről megismertem anyósomékat. Szeret­tem hozzájuk járni, mert nagyon jól szórakoztam. Az anyósom semmiből is tudott viccet csinálni. Ók másként néznek az életre. lünk, itt nemcsak letelepedtek különbö­ző nemzetek, hanem meg is maradtak. Rengeteg politikai változás zajlott le, és még sok politikai változás lesz, de ezek a nemzetek továbbra is itt fognak élni. S ha valaki föl vágná az erét, két­lem, hogy tiszta szlovák vér folyna be­lőle, mert a vérünkbe bele van kódolva az összes nemzet, amely ezen a terü­leten valaha is keresztülment - a ró­maiaktól a zsidókig. Hasek egyik Svejk-beli hősének van egy csodála­tos mondata erre: Jó, hogy van hábo­rú, a fajták keverednek, és ettől egész­ségesebb lesz az emberiség. (Minden­kinek tudni kellene, hogy egy elszige­telt faluban idióták élnek.) Csodálatos, hogy ezek a népek itt keresztülmen­tek, néhány ember letelepedett, azóta is itt élnek utódaik. Olyan ez, mint a házasság, amelyben egy idő múlva meghal a szerelem, de még tekintettel lehetünk egymásra. A túlélés egyetlen lehetősége a kölcsönös tolerancia. Azt hiszem, nincs Európában még egy ilyen terület, ahol annyi minden történt volna az évszázadok során. Ez nem Hollandia, nem Dánia, nem Görög­ország, ez egy olyan központ, ame­lyen a régi kereskedők útjai vezettek. És mi úgy teszünk, mintha mi sem tör­tént volna, és ereinkben tiszta ilyen vagy olyan vér folyna. Kizárt dolog! Itt keresztülmentek a hunok, a germá­nok, a zsidó kereskedők, a mongolok. Itt mindig történt valami. Egy alkalom­mal elmondtam ezt az elméletemet a televízióban. Eltettem azokat a név­telen leveleket, amelyeket az adás után kaptam. Az egyiket itt őrzöm, díszhelyen a műtermemben: „Maga a készületlen, kusza expozéjában azt akarta elhitetni velünk, hogy a szlovák nemzet különböző hottentottákból áll, és ki tudja, kiféle, miféle maga, ha nem tud rendesen szlovákul. A szlovák nemzetet hosszú éveken át elnyom­ták, és valahol mélyen gyökerezik büszkesége, amelyet ön be akart mocskolni!!!!!” Ebben a levélben nyolc helyesírási hiba van. Akkor a televízióban azt próbáltam kifejteni, hogy ebben az országban é­- A világtörténelemben nem kerül előkelő helyre.- Eltelik öt-tíz év, és komikusnak látjuk az egészet. Megint a házasság­ból vennék hasonlatot. Vannak olyan feszült helyzetek, amikor a házastár­sak legszívesebben megfojtanák egy­mást, néhány év múlva értetlenkedve néznek össze: mi történt? Engem in­kább az érdekel, vajon szándékosan szítják-e az ellentéteket.- Félek, igen.- Vizuális típus vagyok, és miköz­ben a tévéfelvételeket néztem, úgy tűnt, mindig ugyanazokat az arcokat látom, hogy ugyanazok az emberek ki­abálnak, fenyegetőznek magasba emelt öklükkel. Lehet, hogy ez egy felbérelt tömeg. De miért? Kinek? Nem tudom, nem értem. Naiv vagyok. Igaz, hogy az apám szepességi, de a nagy­apám szerb favágó volt. Nem értem. Mint ahogy nem értem azt a Sládek nevű embert sem, aki a Mlady svétnek adott interjújában azzal büszkélkedik, hogy a Kárpátalján kitűzte a csehszlo­vák zászlót, és azt magyarázta a határ­őröknek, hogy menjenek arrébb né­hány méterrel, mert ez igenis cseh­í

Next

/
Oldalképek
Tartalom