Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-12-12 / 50. szám

X®'' *•»*>££ ^ a<a!o v-av — Hogyan érezted magad egy volt párttitkár volt szeretőjének (?) szere­pében ? A mai nőt valóban idáig deg­radálta volna a diktatúra? Hogyan tudtad ezt magadban feldolgozni? — Ezt föl kellett vállalni, és kész. A színésznél nincs olyan, hogy vállalom, nem vállalom ... Nem beszélve arról, hogy ez jól megírt, nyitott szerep volt. Csurkának ebben a darabjában szerin­tem jól összejönnek a dolgok. Persze, azt hiszem, ehhez a szerephez azért színészi, sőt női érettség is kell. Mert nem biztos, hogy egy mostani kezdő minden szégyenkezés vagy valami kis tartózkodás nélkül ki tudna tárulkozni benne. Az embernek nincs veszteniva­lója: „a színpad-élet, égi más" — mondták volt valamikor. Szóvál, ez nem okoz problémát. Nem volt nehéz sze­rep, egyáltalán nem. Mire mondhatjuk, hogy nehéz? Arra, ami több energiát vesz ki a emberből. Ez szerintem a két „öreg" számára volt inkább „nehéz". — A bemutató mindig stressz a színész számára? — Nem, nekem nem. Persze, voltak olyan időszakok, amikor izgultam, de mostanában nem vagyok ideges. Meg kell szokni. Persze, előfordul, hogy na, hogyan reagál majd a közönség; ettől az ember fél, de nem úgy megyek be, hogy remeg a lábam és nem tudok megszólalni... Ilyen már nincs. — A Döglött aknák, tényleg komé­dia volt? Mert a műsorfüzetben az áll! — Csurka, meg mi is azt szerettük volna, hogy szórakoztatóbb műfaj le­gyen, de hát . . . Miért, milyen volt ? san nem néztem meg, mielőtt itt elját­­szottuk volna. A többiek megnézték, de én azt mondtam, nem kell, hogy lás­sam, hogyan csinálták. Most vasárnap lesz időm, elviszem a videófelvételt és ben reménykedünk. A Thália húsz év után végre önálló lett, ebből a jót egye­lőre még nem érezzük, hiszen a szí­nésznek a jó, ugye, az anyagi jó lenne. Talán januártól... Ígéretet már kap­tunk. Végül is a nulláról kezdi a színház. Tehát itt én most azt mondom, hogy ha már húsz évig kibírtam, azt a pár hóna­pocskát — vagy pár évet? — valahogy kibírom. Ez most tényleg egy új színház. is így volt. Eddig kiszolgáltunk valamit, be kellett tanulnunk ilyen darabokat, olyan darabokat. Most ebbe nem szól­nak bele. Most a közönség a fontos. Azért azok között a régi darabok között is akadtak, amelyek nem kimondottan a könnyű műfaj kategóriájába tartoztak. Nem beszélve arról, hogy szabadidőnk­ben, magánúton kiszolgáltuk és kiszol­gáljuk a közönséget; nem színházi ke­retek között kabarézunk, s erre, érdekes módon nem panaszkodunk. Nyáron is bejártuk Kelet- és Közép-Szlovákiát, mindenütt telt ház előtt léptünk fel. Többen eljöttek, mint az esti előadá­sokra év közben. Tény, hogy a közönség könnyed szórakozást akar. Ez egyrészt nekünk, színészeknek is jó: ott is meg­mutathatjuk, mennyit érünk. Biztos, hogy a jövőben évente négy-öt bemu­tatót tudunk tartani, nem beszélve ar­ról, hogy majdan talán létrejön a kama­raszínházunk is. Az a helyiség, ahol most az iroda van, a színházé lesz. Százötven férőhelyes színházterem lesz a helyén, amely önálló esteknek is ott­hont adhat. Az ‘idei műsortervünkre, dramaturgiánkra sem panaszkodhatunk a színészi lehetőségek tekintetében. Bár a nőket egy picit elhanyagolják... De egy idő után, szerintem, velem az is előfordulhat, hogy a közönség már megún. Miért? Mert ez így van! Én ugyanígy vagyok: nekem is elegem volt belőle, amikor a Szlovák Telvízióban Vasáryovát láttam állandóan. Kellenek a friss arcok. És kell bizonyos szünet, amikor itt én néző vagyok, és a többi néző megkérdezi, hogy „Marika maga mikor játszik", és én azt mondom, majd a következő darabban, vagy a másik­ban. Kell, hogy hiányoljanak. Mert ami­kor már mindenben látnak, hát azért... Meg: kell egy picit pihenni is, felüdülni, új erőt meríteni. Mert ha nagyon be vagyunk fogva, akkor nem tudok elmen­ni színházat nézni, pedig jó lenne min­den bemutatón ott lenni valahol. Vala­mikor jártunk, én legalábbis borzasztó sokat jártam színházba, mert abból ren­geteget lehet tanulni... „Ez most tényleg egy új színház.. — Engem letört. Szinte belecsöp­pentünk abba, ami bennünket amúgy is körülvesz. Én ezt tragikomédiaként fogtam fel. A szövegben eszközölt változtatások meg egyenesen fájtak. — Azt hiszem, a forradalom óta „ki­fogjuk" ezeket a darabokat. „A lélekbú­várral" jártunk úgy, hogy „alábukott" a történelem. Féltünk a darabtól, de ab­ban a pillanatban hihetetlenül hatott. Most ezzel megint úgy vagyunk! „Be­csúszott", s végül is arról szól, ami most van. A húsz évvel ezelőtti buda­pesti bemutatóján persze másról szólt. Akkor még Magyarországon sem lehe­tett ötvenhatot felvállalni... Én csak egy jelenetet láttam belőle, szándéko­megnézem. Csurka két változatban írta meg a darabot, mi persze szerettük volna aktualizálni, de nem lehetett, mert a mi itteni történelmünk más, s abból már egy másik darab lett volna. Azt meg írják meg a mieink, nem?! Pedig Csurka bele is egyezett, azt mondta, csináljatok vele, amit akartok. De hát nem lehetett. Most, hogy min­dent lehet a színpadon, nem kell félni kimondani. Azelőtt csak áthallásokkal lehetett célozni bármire, most nem kell. Milyen jó, nem? — Hogyan változott meg a színé­szek élete a forradalom óta ? — Jaj! (Sóhaj, legyintés.) Hát csak reménykedünk egyelőre, sok minden-De a dolgok gazdasági oldala a szín­háznál is borszasztóan fontos. — S a tervek alapján, amelyekről bizonyára értesültél, hogy alakul a jövő: a kommersz felé, a pénzszerzés irányába mozdul a színház, vagy in­kább azok felé az értékek felé, ame­lyeket a színészek szeretnének kép­viselni? — Ahogy az ember körülnéz a világ­ban, mindenütt azt látja, hogy — sajnos —, a közönség elmaradozik a színház­tól, tehát felmerül a kérdés, hogyan megfogni a közönséget. Nálunk is van ilyen tendencia. De ha mi kiszolgálta­tottak leszünk, akkor bizony ki kell szol­gálnunk a közönséget. Ez persze eddig — Van-e olyan szerep, amelyet szeretnél eljátszani és eddig nem le­hetett ? — No, én nem panaszkodhatom. Most ugyan van egy szerep, amit sze­retnék ... Elképzelhető hogy jövőre megcsinálhatom. Tényleg meg kellene csinálom, mert aztán már elszáll felet­tem az idő. Nem kiabálom el, jó? Majd ha meglesz, ha megcsináljuk jövőre megmondom, hogy na, ez volt az! — Köszönöm a beszélgetést! HARASZTI ILDIKÓ FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ nő 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom