Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-30 / 5. szám

BODOR PÁL HALDOKLÁS ANYANYELVEN — részlet — A sekélyes színjáték, a karácsonyi együtt éneklések, az álruhás mikulások, a hímzett filcpámák komédiája pergett tovább, és azt hiszem, ez nem lehetett másként; még korai lett volna mindent megmagyarázni nektek. Azután meg, hadd fogalmazódjék most meg még egyszer és természetesen utoljára, hi­szen velem és velünk együtt egész tör­ténetünk elsüllyed: a háború legnehe­zebb idején anyád kifogástalanul visel­kedett. A félelemben, a nyomorban, a kapudöngetéstől való rettegésben, a bombázások dantei éjszakáin — mint villanysokkos kezeléstől — anyád ma­gához tért, valósággal meggyógyult, és kialakult közöttünk egy új, erős össze­tartás; lehet: ahogyan ott ültünk egy­más mellett a parkban megásott fede­zékben, a nedves föld és a fenyödeszka és a félelemtől kicsapó hideg verejték összekeveredett furcsa szagában, talán vadidegenek is összebújtak volna; de hát olykor az előzmény nagyobb aka­dály az ismeretlenségnél. A valóságos veszélyben a paranoiás veszélykísérte­tek talán elmosódnak; és á környezet együtt rettegése megszünteti magányát a félelemben; hatalomvágyát, érvénye­sülési törekvését pedig kiélheti abban, hogy a valóságos, az egész közösséget fenyegető veszélyből többet vállal ma­gára, ő lesz a bátor, a higgadt, a cselek­vő. Az addigi vélt veszélyek mintha megedzették volna a valóságos bajra; így lesz ö hős, így emelkedik mindenki fölé: és ez a boldogsága. Boldogságá­ban megenyhül, gyanakvása kihuny, az elért magaslatról szívesen nagylelkű és szeretetet árasztó ... Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, anyád legszíve­sebben zászlóval a kezében törne ki a fedezékből, piros fityulával a fején, és utánam! kiáltással valamiféle rohamot intézne nem is tudom, micsoda ellen, a háború, a bombázók, a spicli házmes­terpár, a kerületi rendőrség ellen ... Nincs ebben most semmi gúny; cso­dáltam anyádat, és akkori viselkedésé­nek döntő szerepe volt abban, hogy később, amikor a saját lábatokra állta­tok, mégsem váltunk el. Ötvenkét éves voltam, amikor tizennyolc évesen te is végleg elmentél otthonról; bizonyára nemcsak azért mentél el, hogy bennün­ket fölszabadíts az amúgy is nehezen viselt anyagi terhek alól. de nyilván már többet éreztél meg az ottani hangulat­ból, mint amennyit el tudnál viselni. Azután nővéred, Vera is férjhez ment. Sokáig rettegtem, hogy ő vajon mit és mennyit s kitől örökölt: végül is jósá­gos, ház nélküli csiga lett belőle, érzé-. kény és védtelen; innen a szüntelen, vacogó, gyanakvó szenvedése — és innen a ritkán fölcsapó, szertelen jó­kedve is, amikor valamiért mégis jónak érzi az emberiséget, önmagát pedig nem a kudarcai, hanem a sikerei szem­szögéből ítéli meg; sose bosszantson, hogy széles, nagyúri gesztusok és kicsi­nyesség között ingadozik; hidd el, ő is kellemesebben érzi magát az első sze­repkörben ... Viseld el, még ha gyötör­ni fog is egy életen át; ha nálad felejti a szemöldökceruza csonkát, hat hétig naponta telefonálni fog, nehogy elvesz­­szen, de a lányodnak méregdrága rúzst ajándékoz; sírógörcsöt kap, hogy a klipszes fülbevalójától mennyire fáj a feje, de nem teszi le; eredetinek és természetesnek képzeli magát, ha bu­gyiharisnyáját szűkebb társaságban igazítja meg, vagy beszámol havi vérzé­séről, viszont a fönöknöje közönséges külvárosi liba, ö pedig természetesen úrilány; ne várd el tőle, hogy józanul, higgadtan, bölcsen, tárgyilagosan ítél­kezzen, mindig tele lesz elfogultsággal, szélsőséggel, igazán jól csak a sikerben érzi magát — de voltaképp jó ember, és ha nincs is meg benne a te képességed az örömre, a nyugodt, állandó értékű kiegyensúlyozott kapcsolatok kialakítá­sára, azért ö a maga sirós-kacagós vaskosságával, állandó sóvárgásaival, csodavárásával, magányfélelmével, végletességével: nagydarab gyerek, ka­maszlány maradt, aki szeretetre vágyik és megbocsátásra és, mint mondtam, sikerre. Az ő érzékenysége miatt sem mertem volna szakítani anyáddal; Vera rettentően beleélte volna magát a tra­gédiába ... Persze azért elválhattunk volna, jóval több mint két évtized telt el azóta. Mégsem tehettem meg; már csak anyád súlyosbodó betegsége mi­att sem. Igaz viszont, hogy éppen álla­potának elfajulása tette mind elviselhe­tetlenebbé az életet mellette. Hajdani reménye, hogy illegalitásbeli tevékeny­ségem révén végre én is a „győztesek" közé tartozom majd, tökéletesen sem­mivé foszlott; még a személyi nyugdija­mat sem kaptam meg, mint tudod. Éppolyan védtelenek, anyagilag is bi­zonytalanok, gyámoltalanok lettünk, mint hajdan; egy lépcsőházfelelős kis zsarnokoskodása, az orvosi rendelő négyelemis nővérének a fölényeskedé­se, a „blokkban" a gyerekek szüntelen lármája, a fölöttünk lakóknak az éjsza­kai fürdésben csúcsosodó hobbija, az ellátási nehézségek, a ti olykor nem elég „promt" reagálásotok kéréseinkre, hívásainkra, és mindezek mellé anyád szerencsétlen irodalmi ambíciói, és az ezekhez törvényszerűen hurkolódó kis tragédiák — nos, mindezek együtt a kiszolgáltatottság elviselhetetlen álla­potát alakították ki. Kezdetben még voltak kapcsolataink: a mi környeze­tünkből — politikai és emberi jusson — karriert befutott emberek. De hát ezek többségükben a mi közegünkböl-kor­­osztályunkból való, azaz kisebbségi és öreg kispolgárok-polgárok voltak; a­­hogy forgott a világ, kiöregedtek, kikop­tak, nyugdíjba mentek, alacsonyabb beosztást kaptak, fölakasztották magu­kat, kivándoroltak, visszavonultak. Raj­tatok kívül alig volt már kihez fordul­nunk ... Csak azt értjük — tanuljuk meg — igazán, amit át is élünk. Amit csak az ész, a szellem fog föl a világból, az még nem a miénk. Az csak olyan, mintha egy üvegablakon keresztül fi­gyelnénk valami nagyon visszataszítót avagy kívánatosat. Nagyon elfáradtam. Testileg nem va­gyok lankadtabb, mint tegnap vagy teg­napelőtt, csak értelmetlenebbnek ér­zem a vallomásomat, lassan teljesen megszűnik működni a hajtóerő, amely erre a magnóba motyogásra sarkallt. Egyrészt valamiképp a végén járok a nagyjából elmondhatónak, és most, vé­giggondolva azt a keveset, amit elme­séltem, döbbenek rá, hogy milyen sze­gényes mindaz, amit érdemesnek tar­tok elmesélni: nemcsak a történetek, hanem a tanulságok is. Markolom, szo­rítom az életemet, s egyre kevesebb. Végső soron csak néhány közhely. Mennek rendre a föld alá milliók, min­degyik egy-egy légmentesen és örökre lezárt tartály, konténer, fölgyűjtött em­lékekkel, élményekkel és gondolatokkal — s ha módodban áll nagy ritkán leltár­ba venni tartalmukat, lám, milyen ke­vés. Millió és millió egyedi tapasztalat megy a föld alá — vajon mind ilyen sekélyes? Sztorikat meséljek még ne­ked — attól talán érdekesebb lesz? Mert történet, az valóban volna bőven. Milliárdnyi esik meg naponta. Csak ar­ról, hogy hányféleképpen halnak meg emberek, százezer kötetet lehetne írni. De hát miért érdekelné annyira az em­nö 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom