Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-30 / 5. szám

bért a végső és helyrehozhatatlan meghibásodás? amikor megszűnünk önmagunkról gondolkodó anyag lenni, tehát érezni, szenvedni és a többi? a semmihez képest, amivé leszünk, mindennek kihal az értelme. A legkülönösebb, hogy sajnáljuk azt, aki megszűnt. Mintha a fájdalomnak legmagasabb neme lenne a halál. Gondolom, ez pusztán berögzöttsége, kollektív rossz szokása az emberiségnek. Szegény uram — mondja a megboldogultról az özvegy, holott legfennebb szegény önmagát sajnálhatja; az ura már semmivé lett; önnön halálunkról is úgy gondolkodunk, mintha utána odaát mérleget készíthetnénk és azt mondhatnánk: ördögbe is, erre meg arra már nem jutott időm. A kielégítetlen kíváncsiság is nevetséges: ó, ha ezt még megérhette volna! Egy filmezőgépet, amellyel addig egymillió méter filmet készítettél, de aqjely az utóbbi időben hol itt, hol ott hibásodott meg, elhajítasz, mondjuk, ledobod egy szakadékba, leveted a léghajó kosarából, és miközben zuhan, hogy azután pozdorjává törjön, fölsóhajtasz és könnyeket ejtesz; ó, ha még ezt lefilmezhette volna!... No persze, ha most mégis, valami csoda folytán, hirtelen még egyszer rendbe jönnék, és mint nagyapám, kilencvenhét éves koromig élnék, egészségesen és mohón, a világot figyelve és töprengve — nem utasítanám viszsza; úgy tűnik, minden szerkezet belső törvénye, hogy mindent magához rántson — minden testben működik a törvény, hogy magába olvasszon hasonnemű anyagot, gyarapodjék vele. Lüktetése; maga az anyagcsere; kiválasztja magának azt, amire szüksége van, és égési termékeit meg fölöslegét visszadja a világnak; ne becsüljük le az égési terméket sem; lehet igen nemes, a környezetnek értékes; égés nélkül nem olvadnak-ötvöződnek fémek, égési termék a vers is, a gondolat is, nemcsak az ürülék. És nemcsak fehérjét veszünk magunkhoz, hanem érzelmeket és látványokat is, önmagunk képét és mások gondolatait, a sötétséget és a világosságot, a halál tudatát és a színek vitaminját, a kéket, a zöldet, a narancssárgát; a csillagokat is, nemcsak a rizskását. Ha hinnék Istenben, azt is hihetném, hogy célja volt velünk, ahogyan a tudósnak célja volt egy baktériumkultúra létrehozásával, hogy váladéka talán rezet válasszon ki; egocentrikusságukban azt kellene hinnünk, hogy valamiféle fermentuma vagyunk a világegyetemnek; eddigi ismereteink szerint a Mindenség önérzékelő idegdúca vagyunk, oly apró idegdúc ugyan, amely a lehetséges jövőhöz képest talán még csak giliszta szintű fejletlenségben működik, de gondold el; ebben a cseppnyi

agyban mégis elfér az univerzum — ha végtelenségének fogalmát nehezen fogadja is be; s vajon a több milliárdnyi, egyszerre működő agy nem az Úristen számológépe? Mondjuk tisztábban: a természeté? ez a sok milliárd kémcső, amelyben nagyjából azonos anyag pezseg, ez a hihetetlenül sok, párhuzamos. árnyalatokban különböző kísérlet vajon nem a természet öntökéletesitö laboratóriuma ? Élünk, mint óriás komputer milliárd eleme — vajon nem következik-e be szorosabb összekapcsolásunk? egyetlen szellemi rendszerbe, jól programozott feladat elvégzésére ? A kiöregedett sejtek, elemek elhalnak, kihullnak, frissek nyomulnak automatikusan a helyükbe — ó, hát mi az, hogy szegény, megboldogult elem? Csak azt nem szabad tagadnunk, hogy valamennyi elem számára meg kell teremteni optimális működésének, tehát maximális teljesítményének feltételeit ; egészséget, derűt, zavartalan anyagiérzelmi-szellemi anyagcserét, tehát megaláztatás és éhínség nélküli életet; ez kihathat tehát az egész világegyetem sorsára. Mint pók összetett szeme figyeli az emberiség a világűrt és önmagát, és nyughatatlan, újító természete, rejtvényfejtö, kísérletező, elégedetlen, erős és törékeny alkata a legalkalmasabb arra, hogy értelmet adjon annak, aminek nincsen célszerű értelme: a világnak. Csak hát könnyebb szellemet belemagyarázni az anyagba, mint elviselni töszomszédunk randalírozását, a pénztelenséget, a rabiátus főnököt, a vének kapzsiságát, a fiatalok erőszakos önzését, a basa basáskodását és egy orvos romlottságát. Az emberiség sorsa végső soron a gonosz vagy a gonoszság elleni harcban vonaglik; vallás, ideológiák, lázadás, irodalom, összeesküvés, megszállottság, öngyilkosság, remeteség mind-mind ebből született. Mózes és Jézus és Mohamed és Buddha, akárcsak — kit mondjak? — Marx: a jók

elkeseredéséből született; képzeld el, mi lenne, ha sikerülne vegyi úton kiirtani a gonoszságot az emberekből... Ha a tudósok megtalálnák az erkölcsi gyomirtás vegyszerét. Elég lenne belekeverni az ivóvízbe, mint katonák levesébe a brómot, és megszűnne a gonosz ... Végig sem merem gondolni, mivé lenne az emberiség. Megbomlana véres, gyönyörű dialektikája. Elcsöndesülne jó és rossz szüntelen hullámverése, árja, apálya, s az idilli békesség, félek, holt tengerre emlékeztetne. Mi sarkallná teremtésre a jót, ha Luciferé (mint kolorádóbogár a vegyszerektől) megdöglött? Mint egymás világoskék kötényébe fogódzó óvodások, járnának körbe-körbe az emberek a végtelenségig, és Palestrina-korálokat énekelnének? Aztán meg, tudod, az a gyanúm, hogy a vegyszer feltalálói — vagy adagolói? — megtalálnák a módját, hogy önmaguknak ne adják be ... Micsoda erővé válhatna milliárdnyi jóságossá kasztrált ember között egy kicsiny csoport gonoszsága! A Rossz, miként titkos fegyver — mely a többieknek nem áll rendelkezésére, nincs ujjunk a ravasza meghúzásához, nincs meg bennük a szükséges indulat és kegyetlenség a valakire rácélozáshoz —, teljhatalmat biztosítana a maroknyi önkiválasztottnak; a rosszra való készség olyan lenne, mint tör a leányintézeti hálóteremben, mint gépfegyver Mátyás király idejében ... Nem értekezés ez a Rossz szükségességéről, hanem értekezés a Rossz elleni állandó lázadás szükségességéről. S ha nem lenne, ki kellene találni, mint mesék mumusát: az ördögöt, a sátánt, a gonosz démont, a dialektika szentjét. Az erdőkben vaddisznókra is szükség van. meg farkasokra és orrszarvúkra, boa constrictorra és viperára; ha veszedelmesen megfogyatkoznak, kétségbeesetten szedjük össze maradékaikat fölfejleszteni, kieresztjük őket a rezervátumból a szabad természetbe, hadd hajszolják a nyulakat és a gazellákat, az embereket és az énekesmadarakat. Talán attól kell rettegnünk, hogy ha az énekesmadarak mértéken felül elszaporodnak, annyira, hogy nem jut számunkra elegendő „békés" táplálék, kénytelenek maguk átalakulni ragadozó madarakká, hogy győzzenek egymás között a betevő falatért vívott harcban? — ki tudja: talán rászoknának egymás húsára. Hogy elkerüljük az énekesmadarak kannibalizmusát, ügyelünk arra, hogy ki ne pusztuljanak a héják és a vércsék. Egyébként nem a halál a rossz, amitől félnünk kell, hanem a halálfélelem.

nő 15