Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-09-26 / 40. szám
Beszélgetés Vajkai Miklóssal Gúnyé megye hírnöke Nagy Miklós neve 1950-ben került a vajkai (Vajka nad Dunajom) anyakönyvbe. Ha valakiről, hát róla elmondható, hogy több vonatkozásban szegény családban született. Többször mélypontról elrugaszkodva került irodalmunkba, s már első, 1982-ben megjelent A másnapos város cimű kötete sejtetni engedte, hogy a szlovákiai magyar irodalomban eddig ismeretlen terepre nyílik általa rálátás. Bár falun nőtt fel, mégsem a csallóközi falu, hanem a kisváros atmoszférájának ábrázolásában találta meg az igazi kihívást. Bemutatkozó kötetét 1984-ben követte a Veszteglők, majd 1988-ban a gyerekeknek szánt a Szélember kenyere cimű mesekönyve. Az idén látott napvilágot harmadik elbeszéléskötete, a Lusta por, amely egy erősen fikciósított világba kalauzol, történetei azonban vitathatatlanul a Szlovákiában élő magyar ember gondolatvilágát leplezik le, vagy ha úgy tetszik, az abszurditásokra mindig kész közép-európai kisembert. Akinek a szemléletét mindmáig valamiféle poros lustaság uralja. — Gondolj csak az apádra, a kötetemben nyugodtan lehetne Szamary Oszkár, aki egy éjszaka elkártyázta Dunaszerdahely sosem volt jégkorongcsapatát. És lehetne az a neves futbalista is, aki csupán azért, mert összeveszett a feleségével, kivált a csapatból. és elhagyta a bűnös Gúnyárd megyét. Ezek nem önmaguk hibájából derékba tört pályák. Ezek a figurák csak egyszer tudták próbára tenni saját sorsukat, csak egyszer nem sikerült nekik valami, utána nem, mert itt az ilyeneknek nem lehet megújulniuk. Mivel valamikor színházban is dolgoztál, tudod, mit jelent az, ha elmennek a nézők, elmennek a szereplők, és csak a díszletek maradnak. Egy idő után milyen lusta por uralja majd őket. Olykor-olykor úgy érezzük, ilyen megyében élünk mindannyian. Én még nem találkoztam errefelé emberekkel, akiknek a pályája kiteljesedett volna. Bár meglehet, rossz helyeken járok. — Szerinted elmentek a nézők, elmentek a szereplők, vagyis újból a fikció, hiszen mégis minden itt élő itt bolyong, itt dolgozik. Talán valami nem létező létezőként, magányosan. — Nagyon magányosan. Miközben önigazolásokat keresünk. S ha kapunk is, nem megfelelőt, mert igazából sosem érjük el egymást. Azért nem, mert mindnyájan keresők vagyunk. Ugyanakkor ez itt egy nagy otthon is. Folynak benne óriási magánbeszédek, vannak óriási találkozások, szerelmek, barátságok, mégsem jutunk el a másikig. — Gondolom, .fennek szerinted sem csupán külső okai vannak. — Jómagam erős külső hatást gyanítok. Itt ciklusokban szokott változni a levegő, a szélirány. Félreértés ne essék, nem az ötéves tervekre vagy ilyesmikre gondolok. Mélyebb összefüggésekre, amelyek a felszín alatt húzódnak. Egyszer kiengedni a nadrágszíjat, mászor szorosabbra húzni. A stabilitás hiánya nyilván szerepet játszik az érzelmi, a lelki és a szellemi élet ingatagságában is. — Nem lehetséges, hogy szemléleted szorosan összefügg gyökereiddel? — Nagyon jókor érkezik a kérdésed, mert miután az Új Szó-ban megjelent egy írásom az első olvasmányélményeimről, a faluban elterjedt, hogy meghamisítom életem történetét. Ők ugyanis az én nyomorúságomat anyagi és fizikai nyomorúságnak értelmezték, holott szerintem inkább a szellemi nyomornak volt nagyobb szerepe. Egyszerűen megszenvedtem, hogy nem volt rádiónk, tévénk, könyvünk, sőt ötvenkilencig villanyunk sem pedig már mindenkinek volt a faluban. Nem a pénz miatt; egyszerűen a szüleim ezeket nem tartották fontosnak. Csakhogy én épp e szellemi nyomornak köszönhetően ismertem fel a célomat. Már 6—7 éves koromban tudtam, másként fogok élni. — Talán furcsállod a kérdést; milyen előnyeid adódtak ebből a szellemi nyomorúságból? — Keménnyé nevelt, de ami fontosabb, mindmáig erős önbecsülésre és öntudatra serkent. — Jómagam azonban beláthatatlan következményekkel járó fogyatékosságnak látom Gúnyárd megyében a reális önbecsülés hiányát. Ha ez az önbecsülés egészségesen működne, talán a hőseid vagy inkább antihöseid is könnyebben egymásra lelnének. — Hát igen, prózában mindmáig nem tudtam odáig eljutni, mi lenne, ha végre két ember egymásra találna. Ez számomra egyelőre képtelenség. Számomra ezért is lenne hamis dolog megírni a nagy szerelem novelláit, a boldog és kielégítő életérzések elbeszéléseit, mert ilyet egyszerűen még nem látok. — Ebben a mégben reménység feszül.------Talán azért, mert mostanában sok fiatallal találkozom. Somorján (Samorin), ahol jelenleg lakom, alkotókört vezetek, ami elég furcsa a számomra, mert én valahogy sosem szoktam csírázó reményeket táplálni. Valószínűleg azért nem, mert tudom, hogy mindenkinek magának kell leélnie azt, ami jut neki. Sajnos, ezek a huszonévesek is már nagyon elhasználódottak, többségük lelke mélyén már ott a vákuum. Sajnos. Mégis ... — Vagyis újból a lefokozott lét, amelyben hőseid tengődnek. És mondd csak, hogy állsz a halállal? — Húsz éve foglalkozom a halál kérdésével, és még mindig nincs rá teljes válaszom. Talán majd a halálom pillanatában ... Mindenesetre visszanézve Gúnyárd megyére, azt vettem észre, hogy az itt élőknél két dolog függvénye az élet és a halál kérdése. Egyrészt elérni a saját magam által kitűzött célt, másrészt megfelelni mások elvárásainak. Aztán meghalhatok. Szóval a Gúnyárd megyeiek úgy vélik, életük lényegében egy feladat, amelynek az áll a fókuszában, hogy életük időtartama alatt valamit fel kell mutatni mindenáron. Előfordul, hogy valaki megír négy könyvet, egy másvalaki felépít ugyanannyi házat. Ezt úgy kb. negyvenéves korukig elérik, de ezalatt görcsösen élnek, haláluk árnyékában telik az idő. Utána, ha még marad idejük, picit fellélegeznek, de már nincs miért. Az így leélt évekkel az ember a többszörösét veszíti. — Hogyan nem veszítené? — Életemnek amolyan figyelmeztető mottója Szenczi Molnár Albert, aki tíz évig az \ írásnak, utána pedig a családjának élt. Én képtelen lennék arra, hogy tíz év után abbahagyjam az Írást. Valószínűleg azért vagyok erre képtelen, mert ehhez nagy szív kell, és valami rettenetes nagy tisztánlátás. — Az én szuverenitása? Szabadsága? — Valószínű. Én ugyan kiszabadultam szüleim rabságából, de közben a magam rabszolgája lettem. Saját eszményeim rabszolgája. Úgy érzem, a halálomig intenziven írni fogok. így többet kipréselhetek, kisugározhatok magamból, mint családapaként, a családi életben. És megsúgom, Szenczi sem volt boldog, amikor csak a családjával foglalkozott. Szerep volt ez nála. Végül is az alkotás erkölcsi kérdés. Ha abbahagynám az' írást, erkölcstelenné válnék. Meghasonulnék önmagámmal. Ugyanakkor én minden írásomnál haldoklók. — Az írás tehát halálküzdelem benned? — Hogyne. Mostanában viszont úgy érzem, van időm. Néhány éve még úgy éreztem, nincs sok hátra. Siettem, és borzalmas dolgokat írtam. Most leadtam a Madáchnak az új elbeszéléskötetemet, amelynek az a címe, hogy Forte piano. — És ebben is Gúnyárd megyében vagyunk ? — Ezen nem lehet túljutni. Annak ellenére, hogy nem találnak egymásra benne az emberek, hogy egyedül élnek, magányosan, Gúnyárd megyét nem hagyják el. Ettől nem. lehet megmenekülni. Gyávaság is lenne. — Flát, ha nem is találtunk egymásra, megköszönöm neked, hogy válthattam veled néhány szót Gúnyárd megye nem létező, ám poros közepén. A szivében, ha úgy tetszik. Figuráid lakatlan szivében. Mintha az apá- * t inkéban. 1 — Én köszönöm. SZIGETI LÁSZLÓ nő 17
