Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-17 / 4. szám
Körülnéztem. Hátam mögött az üzlet, előttem egy vitrin. Benne fakult fényképek valamilyen filmből és egy attrakciót igérö plakát. Semmi érdekes. Holnap én is színházba mentem volna Milossal. A jegyek most kárba vesznek. Vagy... vagy elmegy Milena ? Rázott a hideg. Gyorsan elindultam. Az üzlet mögül feltűntek a háztetők, egyik a másik mellett emelkedett ki, mint valami óriási víziszömy háta. Elvitethettem volna magam egészen a házunkig. Nem áztam volna tovább, s talán a színház sem jutott volna az eszembe. Csakhogy nem akartam, hogy bárki is megtudja, hogy itt vagyok. Bár ez teljesen értelmetlen dolog, hisz hol2. den oldaláról. Konzervet nem hagy itt, de a kenyeret nyugodtan, hisz az nem kerül sokba. Kár erről beszélni. Főztem egy teát, és gyorsan megittam. Olyan keserű volt, hogy majd ősz szehúzta a számat. Azután eloltottam a lámpát, s bementem a szobába. Ott végképp semmi sem volt úgy, mint nagyanyám idejében. Két, vasból készült emeletes ágy, egy szekrény, egy alacsony toalettasztal és egy rozoga szék. Dudo az eredeti, jó minőségű diófa bútort eladta és ezeket a vackokat hozta ide. Állítólag csak addig, amíg valami jobbat nem tud szerezni. S azóta mindig csak ígérgeti. Tudom, Elenának kellene közbelépnie, megparancsolnia neki. hogy csináljon végre valamit, s a tett volt ez tőlem... de semmi jobb nem jutott eszembe... Amikor felébredtem, a nap pont az arcomba sütött. A szoba tele volt meleggel és világossággal, a tegnapi hideg, nyirkos idő nyomtalanul eltűnt. Kimásztam az ágyból és kinyitottam az ablakot. Hirtelen úgy elkapott a köhögés, hogy egészen összegörnyedtem. Világos, a tegnapi mászkálásom az esőben nem maradt következmények nélküL Alapos náthát szereztem. Belekotortam a táskámba, kihalásztam a farmert és a trikót. Megint a kezembe akadt a viseltes, kopott pénztárca. Tulajdonképpen még azt sem tudom, mennyivel rövidítettem meg kedves házinénimet. Kinyitottam a pénztárcát. Könnyen nyílott, mintha alig várta volna. CSUTDKKMDN ÜNNEPELNEK JELA MLCOCHOVÁ nap úgyis mindenki meglát az üzletben. Siettem a sötét, nedves utcán, aztán kinyitottam a nyikorgó kaput (milyen jó, hogy minden kulcsot állandóan magamnál tartok), kinyitottam az ajtót, és beléptem. Ma megkezdődött önkéntes száműzetésem. Tényleg száműzetés? Lámpát gyújtottam. Barátságos konyha, viaszosvászonnal letakart asztal, az ablakon kézzel horgolt függöny, a kredencen fületlen csésze. Úgy tűnt, hogy rögtön kinyílik az ajtó, s a szobából kilép a nagymama. Egy percig még tartott az illúzió, a kilincsre meresztettem a szemem, szinte láttam, amint megmozdul. Hirtelen feleszméltem, s elhesegettem nagyanyám emlékét olyan messzire, amilyenre csak tudtam. Amíg ő élt, nem volt semmi baj. Dudo jó barát volt, s Elena még nem voit a láthatáron. Erőt vett rajtam a csüggedés. Eszembe jutott, hogy kint esik az eső, éhes voltam és fáztam. Öreg házunk kifűtött fürdőszobája után vágyódtam, jó lett volna egy forró zuhany és egy fürdőlepedő. Ott sem voltam már régen. Hiábavaló álmok, a fürdőlepedőt úgyis Elena használja. Mint mindent. Az új háziaszszony. Nem, ez nem száműzetés. Hajótörés. így érezhette magát Robinson, amikor először nézett szét a szigetén. A különbség abban áll, hogy amíg őt csak egy hajó menthette meg, nekem elég egy telefon is ... persze, ha Milos rájön, hogy ide jöttem. Nem kellett volna neki megmondanom, hogy hová megyek? Vagy csak célozni rá, valami ügyes kis üzenetet hagyni... Nem, így van ez jól. Helyesen cselekedtem. Benéztem a kamrába. A polcok üresek. No persze, a spórolós Elena. Azután a kredencben felfedeztem egypár zacskós teát és egy darab, szürkészöld penésszel bevont kenyeret. Rögtön kidobtam. Világos, megint Elena. Bemutatkozott már minház rögtön gyönyörű üdülővé változna, amihez mindenki tíz körömmel ragaszkodna. Dudónak ugyanis kitűnő az ízlése. s mindenütt van ismeretsége. Mire feleszmélnénk, s felismerhetetlenségig megváltoztathatná ezt a házat. Csakhogy Elena eddig nem szólt, a ház meg pusztul, rogyadozik. Szomorú, de ez az igazság. Az én fantasztikus, csodálatra méltó világi Dudóm Elena hatására teljesen elveszítette minden csillogását, szédítő fantáziáját, amiről mindig híres volt. Elena nem éppen eredeti parancsainak a végrehajtójává vált, személyisége észrevétlenül egyre jelentéktelenebb lett. A nedves pulóvert a székre dobtam, és bebújtam az ágyba. Összekuporodtam a pokróc alatt, amely kellemetlenül szúrta meztelen bőrömet. Lehunytam a szemem, s arra gondoltam, hogy a bánattól megtört, alázatos és szenvedés Milos már holnap jelentkezik. Egyszerre biztos lettem benne, hogy nem maradok itt sokáig. Néhány óra múlva összepakolok, és ég veled. Robinson szigete. Azután elképzeltem Potocná rémült arcát. Biztosan rájött már, hogy hiányzik a pénztárcája. — Bocsásson meg, Fótoéné — suttogtam félálomban. — Szégyenletes hogy egy kicsit megkönnyebbüljön. Megmerevedtem. Barna ötszázasok sorakoztak benne szépen egymás mellett. Leültem az ágyra. Eddig úgy tudtam, hogy Potocná legfeljebb két-háromszáz koronát hordott magánál, talán még annyit sem. Elakadt a lélegzetem, valami fojtogatott. Számolni kezdtem a pénzt. Lassan ment, remegtek az ujjaim. Hatezer és még valami apró. Nem is tudom, mennyi ideig meredtem a bankjegyekre. Nem tudtam megérteni. hogyan lehetséges ez. Azután elkezdtem valami varázslatban hinni. Amikor a pénztárcát elemeltem, csak a szokásos kétszáz korona lehetett benne. Potocnának volt egy nevetséges szokása. Ha véletlenül összetalálkoztunk az ajtóban, kijelentette: van kétszáz koronám, megyek vásárolni. Fél órán belül visszatért a bevásárlással, s jókedvűen mondta: már nincs egy koronám sem. Egy hétig ki sem tette a lábát otthonról. Minden pénze vagy a bankban volt elhelyezve, vagy otthon a párnája alatt. A pénztárcájában nem hordott pénzt, hacsak nem belőlem akart bolondot űzni, de ez nem valószínű. Nos, amikor a pénztárcát elvettem, kétszáz korona volt benne. Azután, valamilyen titkos módszerrel további ötszázasok sorakoztak a kétszázasok mellé, mintha az égből pottyantak volna. Képtelenség. Ez éppen olyan valószínűtlen volt. mint az, hogy Potocná ezresekkel a pénztárcájában jár bevásárolni a sarki boltba. Törtem a fejem, de semmi okosat nem tudtam kitalálni. Mit csináljak? Menjek vissza, és adjam vissza Potocnának a pénztárcáját valami olyan szöveg kíséretében, hogy nem vettem észre, tévedés történt, vagy... Hülyeség. Még megtehetném, hogy a pénztárcát észrevétlenül beteszem a kabátja zsebébe, s úgy teszek, mintha semmiről az ég világon nem tudnék. Ámbár, ki tudja, nem teszi-e a kabátját ezek után a rossz tapasztalatok után a szobájába. Öreg házinénink hányszor mondta: — Lányok, nem akarok itt semmiféle rezsót látni! Ne üljetek a fotel karfájára! Ne nyitogassátok az ablakot! Amikor így beviharzott hozzánk, Milena mindig nagyokat sóhajtott, és a szemét forgatta. Felkeltem. Éhes voltam, de előbb még azon kellett gondolkodnom, mit csináljak. Az eredeti elgondolásom szerint Potocná Milenát fogja gyanúsítani. Engem biztos nem. rólam ilyet fel sem tételezne. A rattlerének önfeláldozó ápolója, annak az aranyos mérnök úrnak a lánya, aki őt mindig kezét csókolommal köszönti... dehogy, ő nem képes semmi ilyesmire. Ebből kifolyólag Potocná automatikusan Milenát vádolja majd. Milena védekezik, de végül is Potocná kidobja őt. Kétszáz korona miatt csak nem fogja hívni a rendőrséget. No. de hatezer korona miatt? Járkáltam a szobában, s szörnyen mérges voltam, hogy nem néztem bele hamarább a pénztárcába. De lehetett? Kirohantam a szobából, mintha égne a ház. gyorsan begyűrtem a táskámba a farmernadrágot, s töprengtem, mit tegyek. Azt a pénztárcát csak a szemem sarkából pillantottam meg, az öreg Potocná szürke kabátjának a zsebéből kandikált ki... Rögtön gondoltam, itt a megfelelő alkalom, hogy bosszút álljak Milenán. Hirtelen megnyugodtam. Eszembe jutott, hogy amikor elmentem, a folyosón, a hátsó szoba előtt valami árnyékot láttam. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mindenesetre megkönnyebbültem. Ha így lenne, Potocná egy csöppet sem sietne a feljelentéssel, hiszen más dolgok is kiderülnek akkor, például az, hogy készségesen kiadja a hátsó szobát egy pár órára vagy akár egy éjszakára. Vállalkozó szellemű volt, az az igazság, tulajdonképpen csodálom, hogy eddig még senki sem jelentette fel. S hogy saját magára vonja a figyelmet ? Ahhoz túlságosan agyafúrt volt. Fellélegeztem. Sínen voltam. Ugyanakkor, ha tényleg volt ott valaki, Milena még kimoshatja magát. No... majd meglátjuk. Többet nem tehetek. (folytatjuk) nő 14
