Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-08-15 / 34. szám
Prágai beszélgetés Natasa Tanskával lía a magyar olvasót bizonytalan érzés fogja el Natasa Tanská nevének hallatán, nem kell érte szégyenkeznie, hiszen a Prágában élő szlovák írónőtől bizony ritkán és keveset olvashatunk magyarul. Sajnos. Kis híján húsz éve annak, hogy magyarul is megjelent A tenger című regénye, gyerekkönyvei pedig — noha magyar nyelven is hozzáférhetők — azért mégsem igazán jellemzőek rá. Natasa Tanská külföldön viszont annál népszerűbb, hangjátékait, színdarabjait Európa-szerte előadják, sőt, az Egyesült Államokban, Kanadában és Kubában úgyszintén. (Néhány éve a Matesz is próbálkozott egy groteszk játékával, s bizony a nem túl nagy sikerért nem egészen az írónő hibáztatható.) Az idén hatvanéves Natasa Tanská legutolsó kötete, a Postskriptá (Utóíratok) talán hamarosan magyarul is hozzáférhető lesz. Abból az alkalomból beszélgettünk vele, hogy a kő-zelmúltban egy különleges meghívásnak tett eleget az Egyesült Államokban. — A meghívás egyik alapfeltétele az volt, hogy ön nő, a másik pedig, hogy színházi szerző. — Valóban, ezúttal az volt a döntő, hogy a szebbik nemhez tartozom, ugyanis első alkalommal került megrendezésre a világ női színházi szerzőinek, vagyis dramaturgjainak nemzetközi találkozója. A konferencia megrendezésének az ötlete is egy kolléganő fejéből pattant ki. Ő éppen az amerikai színházi szerzők beszélgetéseiből állított össze egy interjúkötetet, amikor felötlött benne, hogy ugyan hogy állnak gondjaikkal, problémáikkal a hasonló nőírók a kontinensen. Milyen nehézségeik vannak más országokban? így aztán összetrombitáltak minket mindenfelől, voltunk ott európaiak, ausztráliaiak, afrikaiak, amerikaiak ... Persze a dolog nem volt egészen egyszerű. A buffalói egyetem vállalkozott a házigazda szerepére, majd egy csomó mecénás megszerzésével — sok-sok akadályt leküzdve — sikerült anyagi és szervezési bravúrral létrehozni a találkozót. Nem volt egyszerű, hiszen ebben a városkában több mint kétszáz, a világ legkülönbözőbb országaiból érkezett nő akart tanácskozni, tucatnyi színházi bemutatót megnézni. A fő szervező, Anne Kay France megnyitóbeszédében kimerültén és izgalomtól elfúló hangon jelentette be: „Nem akarom elhinni, hogy sikerült!" Megtapsolta az egész terem. Megható volt, ahogy közvetlenül utána a Srí Lanka-i küldött kért szót, és anyanyelvén, a náluk szokásos hagyományok szerint áldást kért az egész rendezvényre. — Különféle nőkkel, női sorsokkal — számunkra szokatlan sorsokkal — találkozhatott. Gondolom, nem egy tanulságos lehet a számunkra. — A női sorsok ... nos, talán azok voltak a legtanulságosabbak. A résztvevők közt nagyon sokan igen kalandos, sőt, mondhatni súlyos megpróbáltatásokon mentek keresztül. Az ausztráliai Éva Johnson például félvér származású. Fehér édesapja kiskorában elvitte bennszülött anyjától, és missziós iskolába íratta. Úgy nőtt fel mint fehér ember, a férje is fehér volt, látszólag semmi sem zavarta meg a boldogságukat. Egy idő múlva azonban Évát érdekelni kezdte a bennszülöttek élete, s amikor jobban megismerte emberhez méltatlan életüket, elnyomatásukat, nyomorukat, megaláztatásukat, felébredt benne az összetartozás érzése. Elhatározta, hogy fölkutatja vér szerinti anyját, s hosszas, már-már hasztalannak tűnő keresgélés után rátalált, egy bennszülött törzs tagjaként. A ma már neves ausztrál írónő nyíltan is a bennszülöttek mellé állt. Amikor Ausztráliában a fehér telepesek első megjelenésének évfordulóját ünnepelték, írt egy darabot, a Tjinderellá-t, amely hatalmas botrányt kavart. Azért, mert nem hősökként ünnepelte, hanem a bennszülöttek gyilkosaiként tüntette föl azokat, akiknek a tiszteletére az ünnepséget rendezték. — Hogyan ünnepelhetik az erőszakot ? — tette föl a kérdést. — Nézzék csak meg a hőseiket, ők azok, akik elkezdték a népirtást! Az elnökségben foglalt helyet az az asszony is, aki életrajzában leírta, hogy tizenhat éves korában megerőszakolták, majd egy darabig prostitúcióval kereste a kenyerét. Később tanulni kezdett, ma pedig az angol irodalom tanára. Nálunk ilyen életrajzot eltitkolnának a nők. Ő ellenkezőleg, büszkén beszél róla, hogy sikerült kijutnia a „fertőből", hogy volt elég ereje és akarata elrugaszkodni a társadalom legmélyéről . A konferencia abból a szempontból is érdekes volt, hogy különféle életfelfogásokat tükrözött, a dolgok különféle értelmezését, és eltérő megítéléseket: az ember végső soron önmaga sorsának kovácsa, és minél nehezebb akadályokat sikerül legyőznie, annál több megbecsülést érdemel. — Ön felszólalásában Csehszlovákiáról, a csehszlovák nőkről beszélt. Mit tudnak rólunk a többiek? ( — Tény, hogy nincsenek pontos elképzeléseik rólunk — viszont nekünk sem őróluk, úgyhogy nincs mit egymás szemére hánynunk. Éppen azért gyűltünk össze, hogy • ezen változtassunk. Volt alkalmam beszélni hazánkról. Egy szemináriumon egykettőre heves vita alakult ki a szerzői tiszteletdíjak körül, a nőírók anyagi helyzetéről. Hosszan hallgattam panaszaikat, hogy feleannyi honoráriumot kapnak, mint a férfiak, hogy általában nem szeretik a női szerzőket, mert a színházak attól tartanak, hogy a név nem vonzza majd a közönséget; általában minden téren kevesebb támogatást kap egy női szerző darabja az amerikai színházakban. Mikor rám került a sor, én elmeséltem, hogy nálunk azonos a tiszteletdíj, nem számít, férfi írta-e a darabot, vagy nő, nem ez a fontos, ha a darab jó, hogy ösztöndíjat lehet kapni színdarabírásra, hogy vannak alkotóházaink, ahol zavartalanul dolgozhatunk. Egy pillanatig döbbent csönd ülte meg a termet, majd valaki megszólalt: — Ilyesmiről mi nem is álmodhatunk ... Csakugyan, némely dolog egészen természetesnek tűnik a számunkra, s csak akkor döbbenünk rá az előnyeire, ha összehasonlítjuk másokéval. Nekünk is megvannak a magunk gondjai-bajai, de persze egészen mások, mint az amerikai nőké. E gondok egyike például a mindennapi élet megszervezése, amely ott akkor is „stimmel", ha sorban kell állni. Igen, jól hallotta, sorban állni. Természetesen nem a boltokban, hanem például a postán. A postákon mindenféle hosszú sorok állnak, azt mondták nekem, hogy azért, mert napközben senki sem „ugorhat el" a munkából ezt-azt elintézni. Úgyhogy munka után, úgy hat felé minden megtelik. Viszont a sorban állók nem tülekednek, rendezetten, fegyelmezetten sorakoznak, s ami kiváltképpen tetszett, az az, hogy az emberek nem állnak szorosan egymás mögé, ugyanis ha valaki a dolgát intézi, az végtére is a magánügye, márpedig az itt szent és sérthetetlen — illetéktelen füleknek tehát nem való. — Mennyire lehetett megismerni, kitapasztalni Amerikát? — Semennyire. Két hét erre édeskevés, érzésem szerint még két év sem elég. Ez a hatalmas ország nem csupán földrajzilag, hanem kultúrájában és életmódjában is sokrétű. New Yorkban egészen más az élet, mint mondjuk Connecticutban, ebben a kisvárosban, ahol az egyik önkiszolgálóban például egy aprópénzzel teli dobozkát fedeztem föl a pénztár mellett ezzel a felirattal: Ha szükséged van rá, végy, ha nélkülözni tudsz, tégy! Ez New Yorkban persze elképzelhetetlen. New Yorkban „magányos tömegek" élnek, a szóban forgó kisvárosban viszont az emberek segítőkészek, kulturális egyleteket alakítanak, színházi előadásokat szerveznek, vitákat, hangversenyeket rendeznek, törődnek az idős emberekkel. Amerika a különbözőségek, az ellentétek és az ellentmondások országa. így aztán igazán nehéz amerikai életstílusról beszélni, mármint általános értelemben. Részben mert sokféle ember él ott, részben mert az életvitel annak a helynek a függvénye, ahol az ember konkrétan lakik. Talán két dolog van, ami közös az emberekben: a siker tisztelete és a betegségtől való félelem. A siker egyszerűen értékkategória, a betegség viszont maga a katasztrófa — noha ott is van betegbiztosítás. Az orvosi ellátás mindenképpen fölborítja a családi költségvetést, mégpedig nem is csekély mértékben. Talán ebből a tudat alatti rettegésből ered az úgynevezett „fitness" mozgalom különleges jelentősége, az, hogy az ember szünet nélkül „fit" legyen, fiatalos és hatalmas munkabírású. A tévé például hemzseg a karcsú, fürge, mosolygós fiataloktól — annyira fiatalok, annyira lendületesek és vidámak, hogy néhány napon belül elkezdenek az ember idegeire menni: görcsös erőfeszítésnek tetszik az egész. — Az ott-tartózkodás bizonyára kínált változatos helyzeteket — kínosat, meghatót vagy komikusát. Elmesélne néhány különleges pillanatot ? — Csakugyan különféle pillanatokban volt részem — kínosban szerencsére nem. Remélem legalábbis, hogy semmiféle általam előidézett „cikis" dolog nem esett meg. De a legkacagtatóbb megtörtént velem. Ez abban a pillanatban derült ki, amikor kiléptem a konferencia színhelyén a buffalói repülőtéren a gépből. A váróterem tele volt nyári ruhás, lenge öltözetű, trikóba bújt emberekkel; jómagam pedig ott álltam — télikabátban és csizmában. Az emberek rám bámultak, én meg órájuk. Ördög vitte volna a New York-iakat, akik figyelmeztettek, hogy ha Buffalóba igyekszem, jó lesz melegebben öltözni, hiszen a város a kanadai határon fekszik, és ott még biztosan hó borít mindent. „Ne tévessze meg a New York-i időjárás — mondogatták —, nagy lesz a hőmérsékletkülönbség, és könnyen meghűl!" így aztán nem „hagytam magam megtészeszteni" a New York-i időjárástól, és nesze neked: Buffalóban 25 Celsius-fok volt. Persze ez egészen szokatlan mint a helybéliek elmondták, viszont az a néhány pillanat a reptéren olyannak tűnt, mintha egy groteszk filmből vágták volna ki. A legmeghatóbb pedig? Talán rögvest a konferencia megnyitása után, amikor hirtelen valamennyien úgy éreztük, hogy a nemzeti és a kulturális ellentéteknek semmiféle szerepük sincs, hogy a nők rövid idő alatt képesek szót érteni, és hogy talán hamarabb értenének szót a világpolitikában is, mint a férfiak. Mit gondol, nem így van? BROGYÁNI NAGY JUDIT FOTÓ: DANA KALVODOVÁ Könnyebb a nőkkel szót érteni nő 17
