Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-08-15 / 34. szám
TÁJOLÓ M \ Lengyel József noteszeiből 1955—1975 A Magvető kiadói műhelyének egyik idei újdonsága a már 14 évvel ezelőtt lezárult, de csak napjainkban megjelenő írói napló, Lengyel József tollából. Valójában nem is naplóról, hanem naplórészletről van szó, hiszen a teljes anyagnak mintegy fele jelent meg csupán Major Ottó válogatásában. Ő irta az előszót is, felvázolva az eredeti napló kiadástörténetét, illetve utalva a válogatás szempontjaira. Lengyel József ezt a müvét is a nagyközönségnek szánta, a Lengyel József Kollégiumra hagyva kéziratát. Az eszméihez töretlenül és erkölcsösen hűséges író gondolatainak középpontjában egyértelműen a politika áll, műve mégis a teljes élet megragadására törekszik. Lengyel József — köztudomásúan — tragikus sorsú író. Hosszú évtizedekre távol került hazájától ; azzal a gondolattal is meg kellett barátkoznia, hogy esetleg a halál is az idegen hazában éri majd. Világképe és alkotóereje azonban az átélt szenvedések következtében sem sérült. 1955-ben, visszatérve Magyarországra, elsősorban a magyar történelem bői és irodalomból kimaradt ember igyekezete jellemzi. Vágya, hogy részévé válhassék kora társadalmának. Naplója fontos történelmi pillanatokat dokumentál. Beszél a hatalom természetéről, sok újat, fontosat, drámait tud mondani kortársaínak is. Forradalmi tollával egy antisztálinista gondolatrendszert rajzol még feljegyzéseiben. Olyan tényekre utal, amelyek csak manapság válnak egyre nyilvánvalóbbá. Saját bevallása szerint azért írta müveit, hogy az embert megnyomorító események soha többé ne történhessenek meg. Tanú akart lenni, mert ha egy ese ménynek nincs tanúja, olyan, mintha meg sem történt volna. A hazájában csupán a 60-as évektől népszerű író naplójában mű veinek sorsával is foglalkozik, a lét végessé gével, az öregség szépségeivel és jellegzetes jegyeivel is számot vet. Időnként szemérmes őszinteséggel a magánélet apró problémáit is feltárja. A kötet nálunk is megvásárolható. ZSEBIK ILDIKÓ Búcsú Örkény István (1912—1979) életműsorozatát eredetileg tíz kötetre tervezték, 1980- ban indult, és 1986-ban fejeződött be a Párbeszéd a groteszkről című, immár tizenegyedik kötettel. Az életmű addigra ugyanis kibővült az Önéletrajzom töredékekben-nel, amelyben olyan regénytöredékek kaptak helyet, mint a Babik, a Másik út regénye és még kettő, köztük a Tatárfutás, a monumentálisra tervezett, de be nem fejezett művek. Azért beszélünk erről a kötetről többet, mert Örkény életművét felölelő sorozatban ez volt a ráadás, a kevésbé ismert, a bőröndök mélyéből elökotort irodalom. Jómaga — igényességét ismerve — aligha engedélyezte volna e töredékek publikálását, a mi nagy kárunkra. (Néhány esetben jó, hogy az irók sem örök életűek a földön). Maga csupán az első novellásköteteket tervezhette meg, a többi könyv a hagyaték gondozója, Radnóti Zsuzsa gyűjteménye és törekvése (elképzelése) révén került napvilágra. Nagyon helyesen. nem fosztott meg bennünket a szellemes regénytöredékektől (melyek némelyike szinte egésznek tűnik), s melyek egészen más oldalról mutatják az író alkotó módszerét és törekvéseit. 1986 után azt hittük, lezárult Örkény életműsorozata, tizenegy igényes és szép kivitelű kötetben kaptuk kézhez műveit. A kutató és gyűjtő munka azonban nem állt le, időközben új elbeszélések és novellák kerültek elő időszakos lapokból, folyóiratokból és a kézirathalmazból is. Ezekből állt össze az életműsorozat tizenkettedik kötete, a Búcsi, amely alcíméül a Kiadatlan novellák került. A kötet egyik — jelentős — részét az ifjúkori müvek alkotják, amelyek azonban egyáltalán nem zsengék. Nyelvükben, ábrázolásmódjukban, jellemalakításukban és helyzetteremtésükben kész művek ezek, s már csaknem mindegyikben ott bujkál Örkény iróniája, groteszk fintora, ha nem egy esetben harsányabb is, mint a későbbiekben. Gondoljunk csak a két Búcsú történetre, melyek színtere előbb London, majd Párizs, a háborúra készülődő Európa, s Európa e nagyvárosaiban egy magyar nem leli a helyét, illetőleg csak ő érzi át igazán a kiszolgáltatottság érzését. Mindezt azonban olyan jóízűen tálalja az író, hogy nevetünk. Tragikus humor. A Bűn — egy másik ciklus — elbeszélései, egy más közegben, más emberekkel, szintén az Örkényre jellemző tragikomédia elemeit hordozzák. Később ebből nőhettek ki a Tóték, a Macskajáték és más drámai történetei. A hadifogsága alatt íródott a Pünkösd, Hidegrázás című elbeszélései (1946, Krasznodarsz), míg az Oroszlántudat ciklusba életrajzi fogantatásé müvek és regénytöredékek kerültek. Külön kell szólnunk a kiadatlan novellák utolsó ciklusáról, az Egyperces novellákról, melyek nagyobb része valóban kéziratos közlemény. Fiatalkori müvek is vannak köztük, tehát az Örkényi egyperces groteszkek nem csupán egy bizonyos időszakban íródtak, hanem egész életet átfogó termések. A ciklus záró részének novellái a hatvanas években íródtak, és jobbára hangélük és témájuk miatt nem kerülhettek publikálásra. Ma már ezek a szempontok túlhaladottak; nem úgy a művek, amelyek kiállták az idő próbáját. Ily módon a Búcsú mindenképpen nyereség. Nyereség az olvasónak, az írónak, aki tíz évvel halála után is tudott „új" müvekkel az olvasók elé állni. (Szépirodalmi—Madách). MÉSZÁROS KÁROLY Mindenki mindenkivel A jeles cseh rendezőnő, Vera Chytilová filmjeit általában óriási várakozás előzi meg. A téma, amelyet legutóbbi alkotásául választott (Pavel Skapíkkal együtt írta a forgatókönyvet) igencsak aktuális: korunk pestise, az AIDS. Az időszerű, mondhatnánk szükséges és fontos film nagyon gyorsan — talán némi sietséggel — készült el, s került a nézők elé. „Mi mást lehet csinálni ebben a korrupt dzsungelben, mint hülyéskedni?!" — mondják a film cinizmusukban kissé koravén főszereplői. Hárman vannak, a jóbarátok (és aztán, aki éppen még hozzájuk csapódik, hiszen „mindenki mindenkivel"): Pepe (Tornáé Hanák), egy kereskedelmi ellenőrző hivatal dolgozója, Dédek (Milan Steíndler), az állatorvos és Frantisek (Dávid Vávra), a kultúrházi propagátor. A film első felében az alkotók életmódjukat ecsetelik: élik az életüket, és mindent megtesznek azért, hogy ne legyen unalmas. Jó nagy bulik, lányok, alkohol és sok-sok vidámság. Mindennapi problémáik nincsenek is. Hogy létezik-e számukra valamiféle érték, nem tudni. Hogy tekintettel lennének másra is önmagukon kívül? Valószínűleg nem. Valódi érzelmek? Dehogy. Nem fontos ... Bár mindenki barát és mindenki szerető. A filmnek kb. a felében jön a törés: Pépét valamilyen májmüködésí zavarral kórházba szállítják, de sebaj, majd eljön a Mikulás is — angyalokkal, ördögökkel egyaránt — a kórházba. S miért ne legyen a társaság szolidáris haverjával, miért ne vetessenek ők is vért; s jön a mellbevágó diagnózis: egyikük AIDS-es. De ki fog közülük „meghalni. Égki még? Ettől kezdve a korábbihoz képes! jócskán feiperegnek az események, az egymásba szövődő kapcsolatok meglazulnak, a kis közösség felbomlik, teljes a zavar, a káosz, a hisztéria, emberfeletti és bénító a félelem. Mindennek az érzékeltetésében Chytilová nagyobbrészt a filmes eszközöket választja. Itt pedig (s ezt a kameramozgás csak kihangsúlyozza) a film nagyon kezd hasonlítani az előzőre. Az udvari bolond és a királynö-re. Bár itt az AIDS, a rendezőnő mégsem szolgál az új élményével. Meggyőződhetünk arról, hogy Chytilová megint ugyanazt mondja a világról, csak talán egy árnyalattal dühösebben, mint korábban. A képletben pedig — behelyettesítés után — ismét megvannak a kis csoporton belüli viszonyok, értékek devalválódása, emberi kiüresedés stb. Ami valóban megrázó a filmben, hogy nem a veszélyeztetett csoportokról van szó, hanem „normális" mai átlag fiatalokról, s még így is túlságosan nagy és reális a kockázat... FRIEDRICH MAGDA KÖZMÜVELŐDI Néprajzi kutatótábor Leléden Hatodik alkalommal táboroztak az idén júliusban a néprajzkutatók és -gyűjtök a Garam partján, hogy a vidék népi kultúrájának még élő, illetve emlékezetben megőrződött hagyományait felkutassák. Az idei tábor azonban némileg eltért a korábbiaktól. Ezúttal nemcsak a Csemadok Érsekújvári (Nővé Zámky) Járási Bizottsága mellett működő szakcsoport tagjai voltak a résztvevők, hanem a környező járási múzeumok szakdolgozói is. A komáromi (Komárno), a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), az érsekújvári és a galántai (Galante) múzeum több évre tervezett közös kutatási programjának az idei része egybeesett a szakcsoport gyűjtőtervével. Az utóbbiak, miután a kurta szoknyájukról híres hat Garam menti faluban befejezték többéves munkájukat — amely feldolgozásának első része már megjelent a Madách Könyvkiadó Új Mindenes Gyűjteményének 7. köteteként 1988-ban — most a környék falvaiban gyűjtenek tovább, hogy így egyben összehasonlítási alapot is keressenek eddig feltárt eredményeikhez, megállapításaikhoz. A múzeumi szakdolgozók összefogása viszont a négy járás területéről egy-egy falu hagyományos kultúrájának feltérképezését tűzte ki céljául. így gyűjtöttek tavaly Gután (Kolárovo) és a környező tanyavilágban, az idén pedig Leléden (Lela), az előbbitől lényeges vonásaiban eltérő természeti és gazdasági környezetben. Leléd kicsiny, alig négyszáz lelkes falu. 95 százaléka magyar anyanyelvű. Idősebb lakói viszont emlékeznek rá, hogy nagyszüleik még beszéltek szlovákul. A határ dűlőneveinek egy része is szlovák eredetű. Hagyományos gazdálkodásának és településképének már az első szemrevételezése is az irtásfalu jellegzetességeiről árulkodik. Hogy milyen körülmények között történt a megtelepedés és miképp formálódott benne tovább az élet, ezt kívánja felkutatni módszeres aprólékosságával az idei tábor és majd az utána következő alkalmi gyűjtések. A táborozók azonban az idén is ragaszkodtak korábban kialakult jó szokásukhoz, s a kutatómunka közben — esténként — előadásokat hallgattak a néprajz és a folklór egy-egy fejezetéből. Lukács László ezúttal a Mezőföld ünnepi szokásairól beszélt a hallgatóságnak. Novák László az alföldi mezővárosok népszokásait, Liszka József, az érsekújvári szakcsoport és a tábor vezetője pedig a Kisalföld farsangi alakoskodó szokásait mutatta be. KOCSIS ARANKA nő 18
