Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-08-15 / 34. szám

foglalkoztatták, s egy-két vonással a róla rajzolt portrét is gazdagíthatom. Én egész idő alatt csöndben figyeltem; s annak ellenére, hogy az általa kifejtett gondolatokat időnként — több bizakodással, mint őszinteséggel — magam is szeretem hangoztatni, most, ahogyan beszélt, szinte majdnem minden mondatával szemben támadtak ellenérveim. Persze azt semmiképpen sem állítom, hogy ő ezeket az ellenérveket nem tudta volna megcáfolni, sőt: ezt még én magam is meg tudtam volna tenni. Mint mindig, valahányszor igazán értelmes és világosan megfogalmazott tétellel kerülök szembe, most is képtelen voltam a felületes beleegyezésnél mélyebb azonosulásra, mint ahogyan képtelen voltam egy, a hallottaknál mélyebb saját álláspont kifejtésére is. Ilyen helyzetekben leggyakrabban azt a módszert szoktam alkalmazni, melyet a pszichológiában a „bele nem avatkozás módszerének” neveznek, s csak annyit mondtam időnként, hogy „Ó!”, meg hogy „Csakugyan!”, s a gyeplőt a lovak közé csaptam.

Érdekelt viszont Rennie első találkozásának története a Morgan-féle filozófiával és azzal az ellenállhatatlan retorikával, melyet Joe alkalmazott, amikor rádöbbentette feleségét a mentegetőzéssel kapcsolatos alapigazságokra. A történet fényesen bizonyította, hogy a filozofálás Mr. Morgan szemében nem volt játék, és következtetéseit szó szerint vitte át az

életébe; s egyszerre Rennie is érdekesebbnek tűnt. Valóban, meg kell mondanom, ez a különös kis történet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elfogadjak egy bizonyos indítványt, melyet Joe később tett, amikor már Rennie is ott ült velünk kint a gyepen.

— Szeret lovagolni, Jake? — kérdezte Rennie csak úgy véletlenül.

— Sohasem lovagoltam még.

— Jé, de mulatságos. Egyszer majd próbálja meg velem.

Felvontam a szemöldökömet.

— Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb, mielőtt lóval próbálkoznék.

— Rennieből kitört a nevetés, a fejét ide-oda dobálta. Joe is hangosan nevetett, de — úgy éreztem — nem túlságosan lelkesen. Aztán láttam, hogy összeráncolt homloka egyszerre felderült.

— Ez ám a jó ötlet! — kiáltott Renniere. — Tanítsd meg Jakeet lovagolni. — Aztán hozzám fordult. — Rennie szülei tartanak hátaslovat a farmjukon, nem messze a városon kívül, de nekem ritkán van alkalmam lovagolni. Rennie pedig egyedül nem szeret. Majdnem mindennap irodalmat olvasok a disszertációmhoz, mielőtt a tanév megkezdődik. De te igazán megtanulhatnál lovagolni Rennietől! Neki is több alkalma volna, hogy a szabadban legyen, és legalább kedvetekre beszélgethetnétek.

Joe megfontolt lelkesedése, mellyel tervét előadta, és az ízléstelen feltételezés, hogy Rennienek jót tesz, ha velem beszélget, egyaránt meglepett. Perverz módon jólesett azonban látnom, hogy Rennie is feszeng egy kicsit: Joe szemmel láthatóan még nem nevelte meg annyira, hogy az asszony időnként ne lepődött volna meg félje naivságán. bár a bosszúságát ugyanakkor igyekezett eltitkolni előle.

— Mit gondolsz? — kérdezte Joe Rennietől.

— Kitűnő ötlet, feltéve ha Jake meg akar tanulni — felelte az asszony gyorsan.

— Akarsz? — kérdezte Joe most tőlem.

— Nekem mindegy — vontam vállat.

— Na, ha neked mindegy, és Rennie meg én úgy gondoljuk, hogy jó az ötlet, akkor már el is van intézve —nevetett Joe. — Bizony, akár meg akarsz tanulni lovagolni, akár nem, a dolog el van intézve, hacsak nem akarod visszautasítani, mint azt a bizonyos vacsorameghívást.

Nevettünk, és többé nem foglalkoztunk ezzel a dologgal, mivel Joe boldogan kezdte el bizonygatni, hogy ami azt illeti, a telefonba tett kijelentésem (hogy tudniillik akár akarok, akár nem, mindenképpen eljövök hozzájuk vacsorázni) teljesen értelmetlen.

Rennie is megmondhatta volna, ha nem zavarod össze a gúnyolódásoddal — folytatta nevetve. — Az ember akaratának egyetlen megbízható jele az, amit

tesz, vagy múlt időben: amit az ember tett, azt akarta tenni.

— Hogyan?

— Nem érti? — kérdezte Rennie; Joe erre kényelmesen hátradőlt. — A vicc az. hogy magának lehettek ellentétes kívánságai: mondjuk, az a kívánsága, hogy ne vacsorázzék velünk, és az, hogy ne bántson meg bennünket. Ha a végén mégis eljött vacsorázni, az csak azért lehetett, mert a második kívánság erősebb volt, mint az első: ha egyenlő erősek lettek volna, nem akart volna velünk enni, az indíttatások azonban sohasem egyenlő erősek, s ebben az esetben inkább akart velünk enni. mint megbántani minket, így hát velünk evett — ez az, amit végül is akart. Nem mondhatja, hogy velünk eszik, ha az erősebb vágyakat elégít ki magában, mint az, ha nem eszik velünk.

— Olyan ez. mint amikor az ember plusz százat és mínusz kilencvenkilencet ad össze — szólt közbe Joe. — A válasz éppen hogy pozitív, de tökéletesen pozitív. Egyébként ez is egy érv amellett, hogy azért, amit az ember tett. ostobaság azzal mentegetőzni, hogy nem ezt akarta: amit akart, az végső soron az, amit meg is tett. Erről sohasem szabad megfeledkezni. ha történelmet olvas az ember.

Észrevettem, hogy Rennie enyhén elpirult. amikor a mentegetőzés került szóba.

— Hmmm! — feleltem Jóénak, a bele nem avatkozás módszerét követve.

WEÖRES SÁNDOR

HIMNUSZ A NŐKHÖZ

Hajlik lenge derékkal a Férfi elé örök árnyon átcsengő lugasom: honnan e hajnali fürt? honnan az áldozatot temető bronz-öl hevülése?

tűz-szerető! honnan kelti az áldozatot?

Napba keringő táncosán égő asszonyi felhő, folyton Íródó és szétszakadó üzenet, fönn a baráttalan éj ínségéből menekülve délen ivott a madár, és keleten leomolt.

Ót látom, nyugat éj-óráit hordva bokáján körzőm szárai közt meztelenül születőt, kö-sima nézését, kupolái zománc ragyogását, félig-zárt ajakát s benn a fagyott ligetet, mig bizalommal elárad a hős Egyszarvú ölében és az erős Sárkányt fürdeti és eteti.

Első átsuhanók közt fényben a zsenge imádott szétteregette magát egy lyukas arcok alatt, hő fújt rá a ködös szemen, isteni mámorú szájon, tréfás orr-kürtön s állati kajla fülön, szertebomolt kacsoló bimbókká, lány- s fiú-testté: karcsú feszes dalolok, összekuszált ölelők.

Rabja az álmom, e nála szelídebb, néma barátnő, parton, e kő-mellen, hol dobogás sose volt, tarka vitorlák nélküli tajtékzó sivatagban: túlsó éjszaka ez. Mit tudom állatait? árkáit és várát? nem enyém: de az áldozat itt jár, földből kelve sudár termete fölmagasul, bal kézzel derekára simítja viharban a leplét, semmi a jobbjában, mit kebelére szorít lángként keskenyülő négy ujján tartva hüvelykét, s nézi a vaksi világ: csillaga merre sajog.

GÁLY KATALIN RAJZAI