Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-08-15 / 34. szám

— Nekem az tetszik, hogy mialatt gú­nyolódsz, Rennievel, a lelked mélyén megprópálod komolyan venni. Szinte egyetlen férfi sem hajlandó érdemben foglalkozni a nők eszméivel. Rennienek pedig erre mindennél nagyobb szüksége van. — Ebbe én nem ártom bele magam, Joe—feleltem szelíden. — De Rennie helyében rettenetesen tiltakoznék, hogy bárki is ilyen alaposan foglalkozzon a szükségleteimmel. Úgy beszélsz róla. mint valami orvos a pácienséről. Nevetett, és megbökte az orrán a szemüveget. — Tényleg úgy beszélek. Bár ez nem szándékos. Mikor összeházasodtunk Rennievel. beláttuk, hogy egyikünk sem bíija sokáig, ha nem tartjuk tiszteletben egymást minden tekintetben. Én nem valami ásó-kapa-nagyharang házasságot kötöttem, és biztos vagyok benne, hogy Rennie sem. A házasság, mint olyan, nem önmagában hordozza az értékeit. — Úgy látom, a saját házasságodat igen értékesnek tartod — jegyeztem meg. Joe méltatlankodó pillantást vetett rám. s éreztem, hogy ha most én volnék a felesége, sokkal szigorúbb rendreutasítás­ban lenne részem, mint így. JOHN BARTH Most ugyanabba a hibába esel. mint Rennie az imént, vacsora előtt; azt a téves tételt állítod, hogy ha egy érték nem eredendő, objektív és feltétlen érvényű, akkor már nem is valóságos. Én pedig azt mondtam, hogy a házasság nem feltétle­nebb érték, mint bármi más. De ez nem jelenti azt, hogy nem tartanám értékes­nek; sőt inkább az a helyzet, hogy Renni­evel való kapcsolatom a számomra min­den másnál értékesebb. A lényeg az, hogy ha az ember egyszer belátja, hogy a házasság értéke nem feltétlen, meg kell szabnia, hogy az ő számára milyen felté­telek mellett jelent értéket. Egyetértesz? — Úgy tűnik — feleltem közönyösen. — Egyetértesz, vagy nem? — Persze, egyetértek. — S így sarokba szorítva úgy tűnt. mintha valóban egye­tértenék, van bennem azonban valami, ami a dolgok ilyesféle rendszeres kielem­zésétől visszariad, még ha azt egyenesen az Atyaisten végzi is, mint például a jelen esetben. — Szóval — folytatta Joe —, én nem vagyok az a típus, akinek mindenáron szüksége van a házasságra, sőt, bizonyos körülmények között ki sem bírnám a házaséletet, s az egyik feltételem minden­féle emberi kapcsolat, de legfőképpen a házasság tartósítására az, hogy az érde­kelt felek képesek legyenek komolyan venni egymást. Ha időről időre helyre­igazítom Renniet, vagy felvilágosítom, hogy egyik-másik megállapítása feneket­len ostobaság, vagy odasózok neki egyet, az mind csak azért van, mert tisztelem, és mert a tisztelet szerintem nem azt jelenti, hogy mindenféle engedményeket teszek neki. Egyébként ez az egyetlen ellenveté­sem. amiért gúnyolódsz Rennievel: nem az a baj, hogy esetleg megbántod, hanem AZ ÚT VÉGE hogy nő létére engedményeket teszel neki, vagy valami ilyesmi... — Vajon nem tekinted ezt a komo­­lyanvevősdit feltétlen érvényűnek? — kérdeztem. — Mert úgy látom, azt kívá­nod, hogy Rennie és te minden körülmé­nyek között komolyan vegyétek egymást. Ez az ellenvetés tetszett Jóénak, s én bosszankodva konstatáltam, hogy telje­sen indokolatlan öröm fog el, amiért olyasmit mondtam, amit ő szellemesnek tart. — Jó ötlet — vigyorodott el. aztán folytatta a prédikációt. — A magamfajta ember legkézenfekvőbb ellenvetése erre az, hogy valahol a sor legvégén ott a végső cél, mely minden láncszemnek megadja a maga viszonylagos értékét, de ez a végső cél nem indokolható mentáli­san, ha nem léteznek abszolút értékek. Ezek a végső célok lehetnek teljesen személytelenek, mint a „közjó”, vagy személyesek, mint az, hogy az ember komolyan veszi a feleségét. De ha az ember egyáltalán védelmezni akarja eze­ket a célokat, azt hiszem, mindkét eset­ben szubjektívnek kell őket tekinteni. Logikailag, persze, akkor sem indokolha­tók; ezek egyszerűen pszichológiai adott­ságok, és különbözőek mindenkiben. A négy dolog, ami a legkevésbé sem hat meg — folytatta: — az egység, a harmó­nia, az örökkévalóság és az egyetemes érvény. Az én etikám szerint a legtöbb, amit az ember tehet, hogy a saját elvei szerint helyesen cselekszik; még arra sin­csen általános érvényű tétel, hogy ezeket az élveket meg kell védelmeznie, s még — részlet -kevésbé van arra, hogy elveit másokkal is el kell fogadtatnia: az egyetlen, amit tehet hogy ezek szerint az elvek szerint él, nincs más lehetőség. Ugyanakkor szá­mítania kell arra. hogy összeütközésbe kerül más emberekkel vagy intézmé­nyekkel. akiknek szintén igazuk van a saját szempontjukból, jóllehet ezek a szempontok nem azonosak az ő szem­pontjaival. Tegyük fel például — folytatta —, hogy alapvető jellemvonásom az eszelős féltékenység Renniere. A valóságos hely­zet történetesen az, hogy egyáltalán nem vagyok féltékeny, de tételezzük fel most ennek az ellenkezőjét: mondjuk, az én lelki berendezkedésem szerint a házastár­si hűség az egyik adottság, az abszolút érték szubjektív megfelelője, az egyik olyan feltétlen kikötés, mely az engem irányító minden etikai ítéletben jelen van. Tételezzük fel továbbra, hogy Ren­nie titokban megcsal. Ezzel kettőnk kap­csolata az én szempontomból elveszíti a raison d'étre-jét. s én valószínűleg simán faképnél hagyom őt, ha ugyan le nem lövöm, vagy magam öngyilkos nem le­szek. A közösség szempontjából azonban továbbra is köteles vagyok támogatni őt, mert az olyan társadalom nem életképes, ahol az emberek ilyesféle családi okokból faképnél hagyják egymást. A közösség szempontjából engem kényszeríteni kell, hogy tartásdijat fizessek, énnekem pedig semmi okom sem lehet amiatt panasz­kodni. hogy az ő szempontjaik nem es­nek egybe az enyémekkel: nem is eshet­nek egybe. Ugyanezen az alapon az ál­lamnak éppúgy igaza van abban, hogy felakaszt vagy bebörtönöz engem, amiért agyonlőttem a feleségem, mint nekem abban, hogy agyonlőttem, érted? Vagy a katolikus egyháznak, ha történetesen ka­tolikus vagyok, éppúgy igaza volna ab­ban, hogy megtagadja tőlem a beszentelt földbe való eltemettetést, mint nekem abban, hogy öngyilkos lettem, ha a há­zastársi kötelék a számomra egy életre szóló lelki adottság. Teljesen ostoba vol­nék, ha azt várnám, hogy a világ csak azért megbocsássa a tetteimet, mert vilá­gosan meg tudom őket indokolni. — Ezért is nem szoktam mentegetőzni — tette hozzá Joe. — Hiszen nincs jogom elvárni akár tőled, akár mástól, hogy bármit is elfo­gadj. amit teszek vagy mondok, bár min­dig minden tettemet és szavamat meg tudom indokolni. Semmi értelme a men­tegetőzésnek, hiszen semmi sem védel­mezhető a végsőkig. Viszont megvan a lehetőség, hogy az ember összefüggő rendszer szerint cselekedjék; képes oly módon cselekedni, hogy meg is tudja indokolni, ha éppen akaija. Én ezt tar­tom fontosnak. Tudod, házasságunk első hónapjában Rennie mindenkinek mente­getőzött, aki csak beállított hozzánk, ami­ért olyan kevés bútor van a házban. Nagyon jól tudta, hogy akkor sem ven­nénk több bútort, ha lenne rá pénzünk, mégis mentegetőzött a többiek előtt, ami­ért a mi elképzeléseink nem egyeznek az övéikkel. Egy nap mindennél hosszabban mentegetőzött, mikor aztán a vendégek elmentek, jól álion vágtam. El is ájult. Mikor magához tért, nagyon alaposan elmagyaráztam neki. miért ütöttem meg. Sírt. és mentegetőzni kezdett, amiért má­soknak mentegetőzött. Újra állón vág­tam. Semmi hencegés sem volt Joe szava­iban, mialatt előadta ezt a történetet, mint ahogyan nem volt bennük megbá­nás sem. — Mert tudod, Jake, minél bonyolul­tabb az ember etikai rendszere, annál erősebb ellenállást kell legyőznie vele. S mihelyt elveti az ember az objektív érté­keket, meg kell feszítenie az izmait, és nyitva kell tartania a szemét, mert attól kezdve csak saját magára számíthat. Eh­hez pedig sok energiára van szükség: nemcsak alkati, hanem müveltségbeli energiára is, különben elveszett. Az ame­rikai pragmatizmus és a francia egzisz­tencializmus között ebben az energia­szintben van a különbség; de az istenért, hát hol az ördögben legyen az ember vidám nihilista, ha nem éppen Ameriká­ban. Gondoltam, durvaság volt megütni Renniet, de azt a pillanatot úgy tekintet­tem, mint egyfajta válságot. Akárhogyan is van. azóta nem mentegetőzik. — Ó! — mondtam. Lehet, hogy Joe nem beszélt egyvégté­­ben ennyit és ilyen összefüggően; az azonban biztos, hogy az este folyamán ez volt a legfontosabb, amit kifejtett, s én csak azért írom le ilyen végeláthatatlan tűzijáték formájában, mert így kényelme­sebben felvázolhatom milyen gondolatok nő 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom