Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-08-08 / 33. szám

sülest, azonosulást. Azzal a valósaggal amely arról szól, hogy valótlanok va­gyunk. hogy a festménye­ken a velencei tetők mint­ha repülnének. Az egesz utca olyan, mintha min­den pillanatban elrepülne. Olyan, mint a színház, amelyhez Festőnk rendkí­vül erősen vonzódik. Szín­házi ihletésű festményei fölerősitik a Nézőben azt az érzést, amely Kosztolányi kínai versfordításában va­lahogy így hangzik: az élet gyenge dráma, csak egy­szer adják, nincs több elő­adása. Ezért kell rá ügyelni, ezért nem mindegy, ho­gyan bánunk vele, s töre­kednünk kell arra, hogy él­hető életet éljünk errefelé. Festőnk valamennyi fest­ményét a részvét borítja, az a megbocsátó krédó, ame­lyet az Ikon című is oly erő­teljesen sugall. Arctalanul is megbocsátásban. S hogy miért arctalanul, tulajdon­ságnélkülien, arra talán már rengetegen választ ad­tak Európának ezen a táján. Ahol a tetők mintha repül­nének, ahol szinte percen­ként föllép egy-egy lélek az emlékezés hajójára Mert szükségét érzi Mert létkér­désnek érzi. SZIGETI LÁSZLÓ csupán festő szemé­lyiségével, hanem teljes autonóm lényével vállalja, hogy tárgya és alanya le­gyen e szükséges orvoslás­nak Mert nem érzi sem kü­lönbnek sem hitványabb­nak magat a figuráinál. Ta­lán ennek tulajdonítható, hogy nem is egy többfigu­­ras festményén föltűnik az arca föltűnik ő maga es azt mondja: tessek itt va­gyok, ilyen vagyok vállala­tom a valósággá' való egye-Ikon KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELI

Next

/
Oldalképek
Tartalom