Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-07-18 / 30. szám
1789 augusztusában a nemzetgyűlés közzétette az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát zött úgy is nevezett: „a forradalom éber atyja". Ezzel a feladattal egy egzaltált royalista nemeskisaszszonyt, Charlotte Cordayt bíztak meg. (Corneille-nek, a nagy francia költőnek egyik leszármazottja volt. (Hogy tulajdonképpen mi vezette Charlotte-ot a girondistákhoz, s miért vállalta magára ezt a véres és alattomos tettet, nem tudni. Állítólag királypárti katonatiszt jegyesét a jakobinusok megölték, s ő meg akarta bosszulni; egy másik változat szerint halálosan beleszeretett a girondista Barbadoux-ba, aki vonzalmát elutasította, s ő így akarta magára irányítani a férfi figyelmét. Ki tudja. Lehetséges, hogy beteges és kielégítetlen feltűnési vágy hajtotta, mint egykor Herosztratoszt, a gyújtogató görög ifjút. Magát a merényletet számos forrásmű írja le, sokszor drámaian kiszínezve. Akkor Marat már súlyos beteg volt, s lázrohamait kádfürdőkkel enyhítette. Nem volt könnyű hozzá bejutni. Charlotte azonban találékony volt: kis cédulára felírta: „Szerencsétlen vagyok, s ez talán elég ok arra, hogy az ön segítségét kérjem." Marat fogadta a szép fiatal lányt, aki, hogy megnyugtassa, még 18 átkozott girondista nevét is lediktálta neki. Marat nem mulasztotta el megjegyezni: „Nemsokára megismerkednek a guillotine-nal”, s a leány ekkor szíven szúrta késével. Charlotte Cordayt elfogták, bíróság elé állították, amely kimondta a halálos ítéletet. Az apa-A furcsa merénylő Amikor a girondisták látták, hogy radikalizmusukkal nem tudják magukhoz ragadni a hatalmat, ellenforradalomba csaptak át, s úgy döntöttek, hogy meggyilkolják a jakobinusok szigorú, mélyen erkölcsös vezérét, Marat-t, akit a nép többek köközött, mindvégig abban a boldogító hiszemben, hogy megállt az idő, a falakon túl a forradalom tombol, és vár reá ... lehetővé kell tenni a képességeikhez mért köztisztség viselését, egyformán elérhetővé kell tenni a foglalkozásokat és kitüntetéseket. A különbözőség egyetlen mércéje csak az erény és a tehetség lehet... Ébredjetek asszonyok!" Párizs népe között gyakran voltak hangadók a vásárcsarnok kofái. Szenvedélyesen követelték a nőknek a választójog megadását, petíciókat fogalmaztak meg, s ha leíratták valakivel, küldöttségben vitték a városházára. Határtalanul megbíztak a „nép barátjában" — Maratban —, és nagy gyanakvással hallgatták a versailles-i fényes udvari ünnepségekről érkező híreket. A párizsi nők 1789 októberére már túl soknak találták a parádés udvari bálokat és túl kevésnek a napi kenyéradagot. Ötödikén szép számban gyülekeztek a városháza előtt, kenyeret és fegyvert követeltek. Miután alaposan összekeveredtek a nemzeti gárda katonáival és a gránátosokkal, megtámadták a fegyvertárat, felkapták a puskákat, maki, ha hetykén megállított egy főúri hintót, és arra kényszerítette a dámákat, hogy finom selyemtopánjaikban együtt meneteljenek az egyszerű párizsi nőkkel. Théroigne de Méricourt később sokak számára a nagy francia forradalom egyik legrejtélyesebb alakja volt. Voltak, akik azt állították, hogy a festői öltözék egy erényes, ártatlan fiatal lány álruhája volt, aki a forradalomért mindenre képes, és voltak, akik közönséges hatásvadászó szélhámosnőnek tartották. Az igazság szerint ez a fiatal belga nő a forradalom előtt kurtizán volt Párizsban, majd Londonban, aztán rámosolygott a szerencse, és eléggé ismert énekesnő lett Genfben. Festői megjelenésével és valóban remek szónoklataival elsősorban a szegénynegyedek asszonyaira volt nagy hatással. Kalandos életútja során egyszer két francia emigráns elrabolta, másszor bebörtönözték Kufstein várába ... és hírnevét jócskán öregbítette, hogy ekkor Lipót császár személyesen óhajtotta öt látni. Rövid és Fotó: archív A Bastille bevétele gukhoz vettek puskaport, s még egy ágyút is kivonszoltak, aztán elindultak Versailles felé. Akinek nem jutott puska, az piszkavassal, kődarabokkal, dorongokkal fegyverkezett fel. A harangokat ugyan félreverték, de senki sem állította meg a feldühödt anyákat. A menet élén „a forradalom amazonja", az egész városban ismert és közkedvelt Théroigne de Méricourt ült egy ágyúcsövön, és rögtönzött szónoklatokkal lelkesítette a tömeget. Állítólag festői viseletét hordott a forradalom napjaiban, fején fényes sisak, kezében vadul fénylő hosszú lándzsa ... s mindannyiszor óriási lelkesedést váltott kalandos ifjúkor után a szép és szenvedélyes Théroígne-ra méltatlanul szomorú vég várt. 1792-ben sokszor csodált forradalmi jelmezében, fehér lovon ülve ismét ostromra vezette a felfegyverzett párizsi nőket: ezúttal a Temple ellen, ahol a királyi családot tartották fogva; ezután a szilaj amazon a girondistákhoz pártolt, a forradalom legradikálisabb és legvérengzőbb csoportjához. Ezt a párizsi nők nem bocsátották meg neki, a felháborodásukban egy köztéren megtámadták, meztelenre vetköztették, és véresre verték. Megőrült, és még 25 évet élt a Salpetriére kórház elmeháborodottjai gyilkosoknak kijáró vörös ingben vitték a vesztőhelyre. Charlotte Corday történetére még egy emberhalál tett véres pontot. Ez Lux nevű mainzi német állítólag ott a vesztőhelyen beleszeretett a leányba, mert oly bátran s hősiesen fogadta a halált, s kijelentette: nagyobb hős volt, mint Brutus. Ezért a kijelentéséért őt is kivégezték. Marie Antoinette, a királyné * Személyiségét tekintve alig volt több, mint egy szép, bájos, színes porcelánfigura, amely kicsúszott a történelem kezéből, és darabokra tört; Haszontalan volt. Bár anyja, Mária Terézia, amikor úgy döntött, hogy a veszélyes franciákkal kötött szövetségét — mint elődei oly sokszor a történelem folyamán — frigygyei is megszilárdítja, igen gondosan nevelte és neveltette jövendő szerepére. Arra, hogy Franciaország királynéjaként is elsősorban Ausztria érdekeit tartsa szem előtt, s okos és rafinált diplomáciával, tekintélyével és befolyásával szolgálja azokat. Ám nem így történt. Marie Antoinette, minden céltudatos nevelés ellenére sem tudott eleget tenni Mária Terézia s később bátyja, II. József elvárásainak. A franciák pedig kezdettől fogva nem szerették; mert osztrák volt, mert jelenlétével folyvást arra a szövetségre emlékeztette őket, amelyet értelmetlennek és bántónak minősítettek, mert könnyelmű volt, pazarló, vidám, s ötletes szórakozásainak bűvkörébe vonta az egész udvart, mert könnyen befolyásolható volt, s mert határtalanul szerette azokat, akiket szeretetére méltónak tartott, s ugyanilyen határtalanul gyűlölte azokat, akiket megvetése sújtott. S hogy kit szeretett, és kit gyűlölt, az teljesen szeszélyeitől függött. Nem érdekelte, s nem is érdekelhette a politika. Mindennek ellenére igyekezett jóságos anyja lenni francia népének, jó hitvese a királynak és gyermekeinek gondos nevelője. Élete a történelmi tanulmányokban csupán száraz adatokká zsugorodott volna, ha személye nem kap oly sok helyet a memoárirodalomban, s ha nem nyúlt volna utána a szépirodalom, a költészet, megóvva őt a feledéstől, de dicsfény helyett csak a megbocsátás és szánalom halvány, de azért melengető sugarait adhatták néki, kegyeletből. Stefan Zweig életrajzi regényében azonban nem a történész, hanem az író szemével nézve, eltöpreng azon: vajon hogyan alakult volna az európai politika, ha a francia királyné koronáját éppen olyan erős és politikus egyéniség viseli, mint amilyen Nagy Katalin cárnő volt Oroszországban és Mária Terézia az osztrák trónon. Mi lett volna Európából, ha három ilyen asszony vette volna kezébe sorsát ? — tűnődik az író. LÁNG ÉVA
