Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-07-18 / 30. szám
CSALÁDI KÖR A Szovjetunióban a peresztrojka és a társadalom átépítésének jegyében a pedagógia is a figyelem középpontjába került. Következő cikkünk egy érdekes jelenségről szól: mi történik akkor, ha igazgatóját a pedagóguskollektíva maga választja, mégpedig egy huszonöt éves fiatal lány személyében! Tatyjana Marinának, a moszkvai 902. számú középiskola huszonöt éves igazgatónőjének monológjából idézünk: „Bizonyos értelemben persze hazardirozás volt. Most azonban konkrét feladat áll előttem. Méghozzá elképesztő Jeladat: ellátni az igazgató tisztét. Lehel, hogy képtelen leszek megbirkózni vele? Lehet, hogy amit most csinálok, az a felső határ ? Nehéz ezzel megbékélni. Estin végeztem el a tanárképzőt, és fokozatosan, éppen ezért észrevétlenül lett belőlem tanár. Kaptam néhány „órát". A mint útnak indítottam a papírhulladékot szállító autót, már szaladtam is az órára, mint tanárnő. És csak az óra közepén vettem észre, hogy elfelejtettem levenni az úttörőnyakkendőt.. . Megbíztak az osztályon és iskolán kívüli nevelő munka szervezésével de tanárnak éreztem magam . .. egészen addig, amíg igazgatóvá nem választoltak. ” Választott igazgató. Ügy tűnik, már felkészültünk az ilyesmire: még emlékszünk. ahogy egy nagyvállalat kollektívája szavazással döntötte el az igazgató személyét, s ezt az egész ország feszült figyelemmel kísérte. Ez most már eléggé mindennapos dolog lett, nem megy eseményszámba, ha valahol választják a vezetőt. Jó érzés, ha az újságban ilyenről olvashatunk. Közben arra gondolunk, épp itt az ideje, hogy fölösleges óvatoskodások nélkül megbízzunk a kollektívák bölcsességében. Ám a jelszó: neked is olyan főnököd lesz, amilyet akarsz, nem válik valóra magától. Nem árt. ha tudjuk, milyen vezetőt akarunk ... Mi van, ha nem olyat, aki ügyünket szolgálja? Nem véletlenül rögzítette jegyzőkönyvében a pedagógustanács annak a véleményét, aki „kifejezésre juttatta a jelölt fiatal korával kapcsolatos aggályait, és javasolta, hogy olyan jelöltet kérjünk a közoktatás felsőbb szerveitől, aki nem a 902. számú iskolában dolgozik ” Mit is jelent ez? Mindegy, hogy ki, csak fiatal ne legyen? Vagy azt: mindegy, hogy ki, csak ne nekem kelljen döntenem, nehogy aztán tőlem kérjék számon? Részlet a monológból: „ Visszautasítani .. . Visszautasítani? Elég sokáig hallgattam, egészen addig, amíg el nem múlt a kezem és a lábam remegése, akkor felálltam, és azt mondtam, hogy ha támogatnak és segítenek, akkor vállalom. ■ Hogy miért döntöttem így? Mert már nyolc éve vagyok ebben az iskolában, és szeretem. A visszautasítás számomra azt jelentette volna, hogy elárulom mindazt, ami nekem és a többieknek drága, ami a korábbi (egyébként kitűnő) igazgató munkáját dicséri.. . Egy új ember egyáltalán meg akar-e érteni minket, az én iskolámat ? A kkor még egész programomat magába sűrítette ez a két szó: nem ártani. Harminc igenlő, tizenkét ellenszavazattal és tizenöt tartózkodással választottak meg. Ez persze nem diadal. Azt mondták, hogy a korom bizalmatlanságot kelt. úgy vélik, kevés a tapasztalatom, elsietett döntéseket fogok hozni... De mondtak jó dolgokat is, és láttam, hogy komolyan vesznek, bizalommal vannak irántam. ” Egyelőre nincs szó Tatyjana Marina kiemelkedő érdemeiről: a kollektíva egyszerűen előnyben részesítette egyik tagját. S éppen a dolog hétköznapisága ad okot a reményre. A vezetőválasztást már nem a demokratizálódás egzotikus sajátosságaként fogják fel. A dolgozók „fegyvert’' kaptak a kezükbe, hogy értelmes vezetőjük legyen, akivel nem vitatkoznak és harcolnak, hanem dolgoznak. Ez fontos. Elég sok kívülről jött igazgatót viseltek el már pedagógusaink, olyanokat. akiket más vezető állásban megsemmisítő kudarc ért, onnan jöttek „iskolát vezetni". Szakmailag képzetlenek voltak. bánni sem tudtak a gyerekekkel, az igazgatói karosszéken kívül minden iránt közömbösek maradtak. A vezetőválasztás bizonyos értelemben garancia arra, hogy ne avatkozhassanak be önkényesen a kollektíva életébe, ne hagyhassák figyelmen kívül érdekeit. Részlet a monológból: „Az első napokban nagyon feszélyezettnek éreztem magánt. Sehogy sem tudtam leülni az igazgatói asztalhoz. Rövidesen megértettem, hogy a választott igazgató előnyös helyzetben van. Éreztem azt a támogatást, melyet szavazáskor a többség mintegy megígért nekem. Gyakran „súgtak ” is, taktikai tanácsokat adtak — az elfogadás kényszere nélkül. Mindez segített abban, hogy erőt gyűjtsék. és összeszedjem gondolataimat. Igazában akkor éreztem magam vezetőnek, amikor el kellett készíteni a tanárok tevékenységének minősítéséi. Értékelni kellett a munkájukat, és ez nem volt egyszerű feladat. Nagyon sok órát hallgattam végig. Sokat segített, hogy gondosan gyarapitottam módszertani ismereteimet. Aztán minden tanár jellemzését megvitattuk: meg kellett találni a megfelelő hangot, tapintatosnak kellett tennem anélkül, hogy a hibákat elkendőzném. Úgy tűnik, ez sikerült. Mindenesetre azóta a tanárók tanácsot kérnek tőlem. ” „Korunk hőse” romantikus ábrázolásának szabályai szerint talán számos kérdésben meg kellett volna világítanunk Tatyjana Marina álláspontját. De ne feledjük. hogy az ember huszonöt éves korában inkább gyűjti, mintsem átadja a tapasztalatokat. A töprengések, nem a végleges megfogalmazások ideje ez. Részlet a monológból: „Hogy ki áll köze! hozzám az újító pedagógusok közül? Nagyon nem szeretem ezt a kérdést! Nem az a fontos, hogy kit tart példaképének egy nevelő, hanem az, hogy jő tanár-e avagy sem. Például mondhatnánk azt. hogy az énektanárnőnk, D. Kabalevszkij módszere szerint dolgozik. De ha a neves gyermekzeneszerző semmiféle rendszeri nem dolgozott volna ki, énektanárnőnk akkor is kiváló tanár lenne. Egyszer megkértek, hogy vegyünk részt az iskolai kórusok versenyén . . . Csakhogy nekünk nincs kórusunk ! Énektanárnőnk hatodikosaival elment a versenyre, s nyerlek. A szűri alig akarta elhinni, hogy a gyerekek nem kaplak speciális felkészítést, s hogy énektanárnőnk óráin ez a mérce. Azt is mondhatnám, hogy az elsősök tanárnője Sz. Liszenkova elveit vallja. De ez semmit sem mond addig, amíg az ember el nem megy az órájára, és nem látja, hogy a kicsik gyorsabban oldják meg a számtani fejtörőket, mint mi magunk. Testnevelőnk kondicionálótermet nyitott az iskolában. Mindenkinek személyre szóló edzési ír elő. A kilencedik osztályosoknak külön testnevelésórákat szervezett, hogy könynyebben viseljék a katonaéletet. Egyébként, szerintem, minden pedagógiai újítás lényege ugyanaz, és ez nem függ a módszerek eredetiségétől Minden újító többet foglalkozik a tanítványaival, mint a többiek. S ennek alapja végső soron a pedagógus tehetsége és lelkiismeretessége, valamint az iskolai vezetés, amelynek a szükséges feltételeket meg kel! teremteni. Én is iskolaigazgató vagyok. Nagyon szeretnék ilyen feltételeket teremteni. ” Van egy gyakran használt mondat: az iskola a társadalom modellje. Egy valamiben azonban mindenképpen más: a társadalomban leginkább az iskola hajlamos a tekintélyuralmi rendszerre, az adminisztratív jellegű, parancsolgató stílusú vezetésre. Ez itt ellenőrizhetetlen. A tanárnak olyan ösztönzők vannak a kezében. mint az osztályzat és a végzősökről adott jellemzés. Ezekkel szótlan engedelmességre kényszeríti a tanulót. És ez nagyon csábító dolog, mert kényelmes. És elmondom, te megjegyzed. Te megjegyzed, én osztályozom. Részlet a monológból: „Természetesen mindenki arra törekszik, hogy az iskolát valami abszolút, megbízható módszerrel értékelje — látszólag ilyen a sikeresség mértéke. De kiderült, hogy a tanár is. a gyerek is úgy alkalmazkodik ehhez a rendszerhez, hogy egyben meg is kerüli: a tudást az osztályzatok helyettesítik. Odáig fajult a dolog, hogy ha az ember megkérdez egy gyerekei: „mi újság az iskolában ”, azt feleli, hogy .,négyest kaptam biológiából". Ez ugyan nem válasz a kérdésre, de mindenki elégedett vele. ” Az iskola ma az a hely, ahol osztályoznak. Ezt — nagy nehézségek és komoly károsodások árán — csak a gyerekek képesek elviselni. Képzeljék csak el, hogy a munkájukat mindennap három-négy paraméter alapján ellenőrzik. Senkinek az idegrendszere sem bírná ezt ki. Kivéve talán a gyerekekét? „Osztályozni: hatalom, osztályozva lenni: kényszer. Ma még nem tudom, hogyan lehelne ezen túllépni. Hogyan teremthetnénk meg a bizalmat pedagógus és gyerek közölt? Továbbmegyek: tudom, hogy nálam van a „karmesteri pálca". Mi lesz. ha elveszítem a fejem ? Hiszen én is a mai pedagógusnemzedékhez tartozom, és nem vagyok mentes a hibáitól. De jól tudom: parancsolni egyet jelent azzal, hogy lemondunk a jövőről, és öregekké válunk. Ezt nem akarom. ” (A Lányok, asszonyok nyoméin) nö 10
