Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-07-11 / 29. szám
KUCKÓ Csenget Mónika: — Csak akkor fogjuk szeretni az anyanyelvűnket. . . Üveges Henriett: — Mintha tavaly színvonalasabb lett volna Tóbiás Andrea: — Itt négy magyar iskola is van Stecz Krisztián: — A mi vidékünk is szép GYEREKEK A XIV. DUNA Kedves Gyerekek! A Duna Menti Tavasz, a vers- és prózamondók, színjátszók és bábosok nagy találkozója, már jócskán mögöttünk van. Viszont, hogy valóban szépre, maradandóra sikeredett-e, ezek a hetek döntik el. Ha még négy hét távlatából is emlékeztek a sok incifinci egérre, doktor Totyogóra, doktor Motyogóra, a hetényi táncos gyerekekre, az itt szerzett számos barátra és barátnőre, az ismeretlen falvakra és folyóvizekre, melyek tájáról ideérkeztek — akkor minden rendben van. A Tavasz igazi Tavasz volt! Mert a Duna Menti Tavasz célja — ahogy a rendezők is számtalanszor megüzenték nektek — nem a versengés, versenyzés, hanem hogy kerete legyen a magyar gyerekek nagy találkozásának. Mondogattátok persze Ti is, hogy itt-ott ecet is csordogált a mézbe, volt, akinek ez nem tetszett vagy amaz, hogy ezek lettek az elsők és nem amazok, hogy két tábor volt és nem egy, hogy volt (elég) unalmas előadás, hogy a szigorú zsűrinek más tetszett, mint a közönségnek ... (Mert micsoda dolog,, hogy a tanító néni könnyeit törölgetve jön az értékelésről, és azt mondja: vége! Mikor annyit, de annyit mulattunk színészfiain!) De feledve mindezt, reméljük, inkább merítetek erőt a nézősereg tapsából, mint a zsűri rangsorolásából. S hogy valójában milyen volt ez az idei Tavasz, arról szóljanak a legilletékesebbek, a szereplő gyerekek! Miért kell verset mondani? Tudjátok, hol van Palócország ? A csallóközi gyerekek közül bizony kevesen tudták. azért is mosolyogták meg a kis palóc Kerekes Éva a-hangjait. Kerekes Éva verset mondott, és színészként is szerepelt. Fülekről (Fifakovo) érkezett édesanyjával, szintúgy Kerekes Évával, aki a Zsibongó egyik rendezője volt. — Észrevetted Te is a nézőtéri mosolyokat ? — Igen. De ez már nem hiba, azt mondta a zsűri. A palóc nyelv is a magyar nyelv része. — És az tetszik neked, ahogy a csallóköziek beszélnek? — Tetszik. És már megszoktam, mert a tanító nénim, Tóth Erzsébet is így beszél. És azt mondta, ö innen származik, a Csallóközből. — A versmondáson kívül még mit szeretsz csinálni? — Tornázni. Üg}’es lennék, azt mondja az anyukám, csak az iskolában nincs olyan sportkör, ahol tornázhatnék. De mi délutánra már gyakran Járadtak vagyunk, pedig az iskola csak akkor kezdődik. Mi mindig délután járunk iskolába. — A kkor a Ti iskolátok két műszakos, ugye? — Igen. Délelőtt napközibe járunk, és délutánra bizony elfáradunk. Sok gyerek jár a mi iskolánkba, szép eredményeket érünk el, csak a tanterem kevés! Stecz Krisztián is nagy iskolából érkezett. Szepsiböl (Moldova nad Bodvou). Hatodikos és a versmondást csak hobbiból űzi — pilóta szerelne lenni. — Ahhoz el kell menni hazulról és katonai iskolába kell járni. A szüleid mit szólnak ? — Az anyukám beleegyezik, csak az apukám... De elvégre mindenki azt csinál. amit szeret. A testvérem Beáta is a kassai (Kosice) ipariba szeretett volna menni, és oda is ment. Én ha máshova mennék, akkor nem tudnék olyan kedvvel tanulni. — Ki szereti még otthon a verseket? — Én is szeretek verset írni. írtam már az anyák napjára és a békéről is, fölolvasták az iskolai ünnepségen. Az anyukám régebben szavalóversenyeket nyert, de az apukám is szereti a verseket. A z anyukám énekelni is szeretett, de mióta a cigányiskolában tanít, bizony „elveszett”a hangja. — És ö nem akart elkísérni Téged? — Az apukám akart elkísérni, de hamarabb visszaküldték a jelentkezéseket, és már nem lehetett. Jó lenne, ha mi is tovább maradhatnánk, de sajnos, este már megy a vonatunk, csak egy napra jöttünk. — Jártál már ilyen messze otthonról? — Nemigen. Más vidék ez, de nekem a mi vidékünk is tetszik. A Szlovák Érchegység, a tornai vár — ott él ugyanis az édesapám, s gyakran lejárunk hozzá a testvéremmel. A hetedikes CsengeI Mónika számára viszont a keleti végek tűntek másnak, mint a Csallóköz levegője, mikor ottjárt az idén a Kazinczy-napokon — ö ugyanis hetényi (Chotin). A Komáromi (Komárno) járás legkisebb alapiskolájából érkezett, melynek van mivel büszkélkednie — mégpedig egy Itarminctagú színjátszó együttessel. Komédiázó kedvük, humoruk nagy sikert aratott a nézők körében. Először jártak Szerdahelyen (Dun. Streda). s mint a tanító néni elmondta: ők (is) elsősorban a tapsokból szeretnének erőt meríteni. — Ki találta ki közülietek, hogy színházat „csináljatok”? — A tanító néni, Dékánv Éva. Rég szeretett volna már irodalmi színpadot alapítani, s tavaly aztán megtalálta a megfelelő darabot. Tőlem is megkérdezte, elvállalnék-e fiúszerepet, mert nem talált megfelelő fiút — s én boldogan vállaltam. És az egyik előadásunkon egy bácsi tényleg elhitte, hogy fiú vagyok: a sapkám mögül kellett előhalásznom a fülbevalómat. hogy bebizonyítsam. — Nem volt nehéz a tanító néninek rendet tartani közietek, hisz harminchaton vagytok ? — Hát... nem tudom. Mi nagyokat szórakoztunk, megszerettük a színpadot, igazán élveztük a játékot, az utóbbi időben szinte naponta próbáltunk. Meg aztán az is fontos, hogy mindegyikünk egyéniségének megfelelő szerepet kapott. Es sokan közülünk most járnak először a Duna Menti Tavaszon, eddig el sem tudták képzelni, milyen is az. — De Te már sok helyen versenyeztél ? nö 16
