Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-07-11 / 29. szám
— mondta Kosár. — Csakugyan tehetetlenek vagyunk, minek ezen boszszankodni. — Pont azért, mert tehetetlenek vagyunk — hadonászott utolsó fülemüléjével a professzor. — Ezért bosszankodom, éá nem bocsátom meg, értik, nem bocsátom meg ezeket a fülemüléket a Népszövetségnek. Jövőre ott leszek a locarnói konferencián, és addig fogom őket zaklatni, amíg taaig jön ki a torkomon. A Szépséggel fogom őket zaklatni! Föl bírják fogni ennek az egésznek az abszurditását? Az ember kénytelen embertársait azért zaklatni, hogy megóvják a szépséget saját maguknak! Én mondom, megörült a világ, nincs segítség. Hol a számla? Egy órája kértem a számlát! Az ember még könyörögjön is, hogy fizethessen! És mennyit! Hogy van képük ilyen sokat kérni, ezért a nyomorult ágyért, amiben még aludni sem lehet, hála Fock úr horkolásának! Nem sértegetem, Fock úr, csak közlöm a tényállást. A fülemüléken nem segítettem, az idegeim viszont cafatokban lógnak. Ez Genf minden eredménye, ezerkilencszázhuszonnégyben. — A francia jegyzőkönyv-javaslatot egyhangúlag elfogadták — mondta Kosár. — Ezt mindenki hatalmas sikernek tartja. — Hát én nem, én aztán nem — mondta a professzor, és erélyesen meghúzta a szíjat a táskán az utolsó kitömött madár felett. Mariechen lépett be. — Jó napot. Jöttem, hogy segítsek levinni a csomagjait. — Végre valahára — mondta a professzor. — Hol a számla? — Odalent a portán, uram, már elkészítették. — Ide kértem a számlát. hogy alaposan átnézhessem. Sőt, hogy úgy mondjam, áttanulmányozzam. Odalent elém raknak valami kétes számokkal telefirkált papirost, abban a reményben, hogy a nagy sietségben majd csak kifizetem. — Bocsánatot kérek — mondta Mariechen. — Nem bocsátók meg — hadonászott táskájával a professzor. — Nem először járok Genfben, de olyan csapnivaló kiszolgálást, mint amilyenben a Népszövetség idején volt részem, soha nem tapasztaltam. Ismétlem — soha! — Túlságosan sok volt a vendég — mondta szerencsétlenül Mariechen. — Igen — mennydörgő« tovább Dufrenne —, túlságosan sok a híres személyiség, akiknek a feneke alatt is le kell törölgetni a port, az egyszerű vendégekre ugyanakkor fütyülnek! A mai napon Mariechen valószínűleg nem először volt szem- és fültanúja ilyen jelenetnek. Ezért aztán, noha tőle és szerény mosolyától senki sem várta volna, egyszerre csak kirobbant: — Menjen már! Menjen innen, kérem, mit keres még itt? — Nyomban rádöbbent, hogy ezt azért nem engedheti meg magának, ezt azért mégsem, úgyhogy hangjába könynyek is vegyültek. — Méghogy a béke fővárosa és ... — Hirtelen nem talált szavakat. Csak azt ismételgette : — Menjen már. Berg lépett be, az ajtóban megállt. — Történt valami? A folyosón is hallani a hangodat — mondta nyugodtan. Mariechen szó nélkül átfurakodott mellette, és kirohant a szobából. — Hát ez hallatlan! — tért magához a profeszszor. — Hallotta ezt? — Az egész személyzet túl van terhelve — nyugtatgatta a kedélyeket Kosár. — Sőt, még a Népszövetség titkársága is... De hát ezt azért mégsem engedheti meg magának a vendéggel szemben — fújta a magáét a professzor. — Maga Berg úr, természetesen védelmébe veszi, csakhogy a maga indokai átlátszóak, és igencsak, hogy úgy mondjam, személyes jellegűek. Én mondom magának, panaszt fogok tenni! — Panaszt tenni, ehhez joga van — mondta nyugodtan Berg. — Bár neki is joga lenne elvesztenie a türelmét ebben a rumliban de hát ő persze ... csak személyzet. — Ki fogja most levinni a poggyászomat? — topogott tanácstalanul a professzor, kezében a táskával két bőröndje fölött, melyekről nem lehetett tudni, egyáltalán hogyan fértek be a csöppnyi helyiségbe. Annyi hely talán nem is volt az ágyak alatt. — Mondjuk én — ajánlkozott Berg. — Csak nem fog helyette dolgozni! — Valamennyien csupán személyzet vagyunk, professzor úr. Legföljebb nekünk jogunk van panaszt tenni — veselkedett neki a bőröndöknek Berg. Mariechen oldott meg mindent, amikor kopogtatott, és újfent besurrant a szobába. Látszott rajta, hogy sírt. — Bocsásson meg... ne haragudjon, kérem. Lehordom a poggyászát. — Megragadta a bőröndöket, meg se rezdült a súlyuk alatt, és fürgén eltűnt. Berg csak megvonta a vállát, még a professzor is megzavarodott Mariechen alázatos visszatérésétől. Hogy zavarát leplezze, odafordult Fockhoz: — És maga, uram, mikor utazik? — Este. Majdcsak találok Le Havre-ban egy hajót, amelyik fölvesz. — Fölveszi? —kérdezte értetlenül Dufrenne. — Mint micsodát? — Mindegy, akár mint fűtőt. A hajójegy sokba kerü I. — Hm ... — motyogta a professzor, nem akart tovább kérdezősködni. Végeredményben Fock úr sem mutatott sok érdeklődést az ő fülemüléi iránt. — Beszélt azzal a hinduval vagy arabbal, vagy kicsoda is volt az? — A perzsa küldött uram — mondta Fock. — Igen, beszéltem vele. — Persze semmire sem jutott, igaz? Mind egyformán jártunk. — Azt mondta, hogy az ügyünket talán jövő nyáron Locarnóban lehetne a Népszövetség elé terjeszteni — mondta Fock színtelen hangon. — Ezt csak úgy mondják — legyintett lemondóan a professzor. — Ne vegye a szívére, engem négy miniszter fogadott, és mind a négy mosolygott, majd elolvadtak a fülemülék iránti rokonszenvtől. De valójában őrültnek tartottak, akit nem tanácsos felingerelni. — A magáé is csak vigyorgott? — fordult Berg Fockhoz. — A perzsa küldött? Fock egy pillanatig habozott, aztán szárazon azt mondta: — Nem, nem vigyorgott. — Keleti udvariasság — ítélkezett a professzor. — Kosár úr, maga még marad ? — Igen. Egy kis félreértés történt a titkárságon .. . még meg akarjuk próbálni... — Én örülök, hogy elmegyek. Elfecsérelt hónap, uraim. — Azt azért nem mondanám — ellenkezett szelíden, de igen komolyan Kosár. — A Népszövetség mégiscsak létrejött, és ez nem kis dolog. Dufrenne ez alatt az egy hónap alatt szkeptikus lett. — Hm. És a folyókat szabályozni fogják, és egyre kevesebb lesz a párás folyami rét. Köszönöm szépen. — Mindenkivel ünnepélyesen kezet fogott, Berg maradt utoljára. — Magára, uram, mindig emlékezni fogok a kékbegyről, amit leöntött nekem borral. — Viszontlátásra, professzor úr. — mondta Kosár, kissé meghatódva.-----Viszontlátásra — mondta Fock. — Kénytelen lesz kivégezni egy kékbegyet, és kitömetni uram. Ez a kis ázott már nem néz ki valami jól — mondta Berg. — Mi mást várhatnánk magától, mint cinizmust — sóhajtott föl a profeszszor. — Viszontlátásra, uraim, vár a szállodai számla, a világ cinizmusának újabb bizonyítéka. NAGY JUDIT FORDÍTÁSA tfolytatjuk) VÁCLAV KADLEC VERSEI Minden apró akadályt legyőztünk Megtanultunk beszélni Bánni a villával Megjavítani a varrógépet Csomót kötni Ismeijük a kisegyszeregyet , Meghódítjuk a csillagokat Verset írunk Százféleképpen készítjük a marhahúst Okosak vagyunk éhesek szórakozottak Nos mi volna hát Ha meg is születnénk? Akcióterv Menj Nyiss ablakot és vegyél mély lélegzetet Igazgasd meg a bútorokat és a karszéket Válaszd ki az öt legkedvesebb könyvedet és üsd föl őket bárhol Töröld le az asztalról a port és lábujjhegyen járd körbe a szobát Ülj le Vágj titokzatos képet Gondolatban fesd újra a legkedvesebb képed és hozd át a gyerekszobából a masnis plüssmackót Állj fel A medvét ültesd a karszékbe Csukd be a kinyitott könyveket Nyisd ki a szekreter ajtaját Fújd ki magadból a levegőt Azután csukd be az ablakot Állj ott egy pillanatig álmodozva Majd menj el Ám a küszöbön állj meg még nézz vissza mosolyogva És mondd hangosan: „Aha!" Őszinteség IGEN mondta az egyik s azt gondolta közben nem NEM mondta a másik s azt gondolta közben igen Azután széjjelnéztek • Mintha a harmadikat keresnék TÓTH LÁSZLÓ FORDÍTÁSAI nő 15
