Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-10 / 3. szám
CSALÁDI KÖR Hajlamosak vagyunk valahogy elfeledkezni az „öregeinkről". A fiatal család beköltözik a saját otthonába, a lakótelepi összkomfort egy időre (sok időre?!) feledteti a hajdani kertet, a kertben üldögélő öreg szülőt. A csapból forrón buzog a fürdővíz, a főzés is kényelmesebb — meg egyáltalán... Az öreg szülő messzire került, a vonat rosszul jár, a benzin drága, nincs már csibe, kacsa — minek hát olyan gyakran lejárni? Az öreg szülő meg csak ott üldögél abban a távoli kertben, csibét, disznót nevelni már nincs ereje, kertje műveletlen — mire vár?! A fiatalok rohannak, az öregek várnak. Pedig egyre többet beszélünk arról, hogy (az alacsony nyugdíjakon kívül, a magányon túl) úgy az öregek, mint a fiatalok egy másfajta hiánytól szenvednek: az érzelmi elszegényedéstől. Jó szót, emberi melegséget várnak, az elveszett vagy devalválódott értékek újrafelfedezését, visszaállítását. Olyan nagy dolog lenne ez? Természetesen az öregek problémájának megvannak a maga társadalmi dimenziói is. Valahogy kemény létküzdelmük megvívása után sem érezhetik a nyugalmat, a megállapodottságot. Egyre kevésbé tapasztalnak erkölcsi megbecsülést, de nem érzik az anyagi biztonságot sem, ami sok esetben belső békéjük, nyugalmuk előfeltétele lenne ... valahogy magukra maradnak. Valahogy elfeledkeztünk az öregjeinkről! Pedig mi, fiatalok, nem is gondoljuk, hogy milyen nehéz lehet az öregség ... és milyen nehéz lehet megöregedni. Mert korántsem mindegy, hogy életünk utolsó harmadát mi magunk formáljuk-e. vagy az formál, deformál bennünket! Ami ma az öregedést megnehezíti F. Riemann német pszichológus Írja, hogy több tekintetteben könnyebb volt megöregedni olyan korokban, amikor az élet nem volt ilyen zaklatott ütemű, mint most. Magától értetődőbben kapta meg az idősebb ember a tiszteletet, amit az is erősített, hogy az öregek valóban fölényben voltak a fiatalokkal szemben. Azonban ahogy lassan széthullottak a nagy családok, és egyre terjedt az iparosodás, megváltozott a helyzet, s az öregek gyakran fölöslegessé, sőt teherré váltak. „Öregotthonokba dugják őket s ott halnak meg. vagy kórházban, de már nem a családban. Bajlódásuk a társadalom peremén játszódik le, s a társadalom általában kevés hajlandóságod mutat rá. hogy problémáikkal foglalkozzon." — írja Riemann. Mi tehát a helyzet ? Jelenünkben a korosodó ember olyan feladatok előtt találja magát, amelyek régen ebben a formában nem léteznek. Emiatt a mai ember nemegyszer korábban érzi úgy, hogy öreg, és a fiatal nemzedék megelőzte. Ma már csak azért is nehezebb megöregedni, mért a fiatalságnak, annak, hogy valaki ifjú, csaknem abszolút értéket tulajdonítanak. Ennek további hatása megint csak arra csábítja az öreg embert, hogy a múltra, az elveszett dolgokra tekintsen vissza, azokat, hasonlítsa össze a mával, vagy pedig arra, hogy lehetőleg sokáig látszódjék fiatalnak. Az ilyen beállítódás mindkét esetben arra irányul, ami már nincs, s vajmi kevéssé arra, ami még van, ami előttünk áll. Pedig az öregkor döntő problémája éppen ez: a jövő már rövidre van szabva, s ezért az öregek inkább visszafelé néznek, vagy kétségbeesetten kapaszkodnak abba, ami még megmaradt. Csakhogy éppen az idős kor korlátáinak az elfogadása ajándékozza meg az öregkort sajátos érzésekkel és lehetőségekkel. Ezekkel azonban meg kell tanulni bánni! Minden öregedő embernek választania kell: vagy görcsös igyekezettel meg akarja tartani azt, amiről érzi, hogy úgyis kicsúszik a kezéből, vagy vállalja az új életérzést, s ezzel új lehetőségekre változásokra kell fölkészülnie. A ma korosodó emberének csak kétféle többlete lehet az ifjúsággal szemben. az általános élettapasztalat, a személyes érettség — a megvívott harcok tapasztalata, egyszóval mindaz, amiből fölépül egy emberi élet, de amit az ember csak élete folyamán tud meg. E tekintetben az öregedő embernek csakugyan van mit adnia a fiataloknak. Riemann szerint, ha az öregséget „tisztán" természettudományos szempontból szemléljük, akkor csak valami negatívum, hiányállapot lehet. A fizikai s gyakran pszichikai és szellemi erők gyöngülése, a kopási, elhasználódási jelenségek, meszesedések stb. — mind azok a kísérletetek, amit az orvostudomány számunkra kilátásba helyez. Természetesen mindez létezik, de van más is. korántsem elvétve csupán: Az öregkori csúcsteljesítmények, az öregedés bámulatos legyőzése, magas korban is eleven, életöröm. Ha az öregséget egyoldalúan a természettudományok felől nézzük, akkor kiderül, mennyire is szegényesek előrejelzéseik, bennük ugyanis szó sem esik változási lehetőségekről, élménygazdagságról, arról a bizonyos „harmadik korról..." FOTÓ: KRASCSENITS GFZA Az öntevékenységet keli ösztönözni! Máshol fizikai aktivitásnak, fittségnek nevezik azt, amit az emberek, jelen esetben az idősek edzettségén, életerején, tevékeny életmódján értünk. Az idős ember és a sport? Pedig hosszabb távon az idősek testedzésére, életmódjára irányult ráfordítások a népgazdaságnak is megtérülnek. Akár csak úgy, hogy egészségesebbek leszünk, akár csak úgy, hogy kevesebbet üldögélünk a rendelőkben. Sajnos, a modem ipari társadalmakban az öregeket, a termelésből kiváló öregeket csökkent értékű embereknek tekintik, akik már betegek, magányosak, csöppet sem hasznosak. Ehhez a képhez járul még az önmagukról kialakított fölfogása, hogy idős korban újat kezdeni, aktivizálódni már „illetlen” dolog. Erre mutatnak nemcsak a hazánkban (Faágában) végzett, hanem a külföldi felmérések is. Viszont az adatokból az is kiderül, hogy minél magasabb az emberek iskolai végzettsége, annál toleránsabban gondolkodnak az idősek szellemi és fizikai aktivitásáról. Szakemberek állítják: a szervezet még öreg korban is edzhető, aktivitása fokozható — csak a mértéket kell tudni! Elsősorban annak érdekében, hogy az idős emberek el tudják látni önmagukat, ne terheljék túl az egészségügyi ellátást, és a termelőmunkában való részvételük is meghosszabbodjék. Itt kérdezhetné az Olvasó: hol vagyunk mi még ettől ?! Igen, távol, nagyon távol. De már az is haladás, ha beszélünk róla, ha tudjuk, hogy a boldogságot nem lehet kívülről várni, ha idejekorán foglalkozunk az öregségünkkel, gondolunk vele, fölkészülünk rá. De ha csak várunk, és belátható időn belül nem történik semmi, egyre több lesz a beteg, magatehetetlen, megkeseredett, célját nem találó öreg ember. Talán a legnagyobb baj, hogy az idősek újfajta életvitelre nevelésének egyáltalán nincs gazdája. Természetesen az orvosok sokat tehetnének, ők azonban elsősorban betegség- illetve gyógyításcentrikusak. Könnyebbség, hogy az idősebb korosztály alkalmazkodni tudna a feltételekhez, hiszen ideje bőven van. Több öregek klubjára, öregek szabadidős tevékenységét szervező körre, öregek életét segítő öntevékeny csoportra lenne szükség: tanácsadó és gondozó szolgálatra stb. — hogy az idősek is megtalálják életük értelmét. Ami ma megkönnyíti az öregedést A modem orvostudomány mindinkább csökkenti az öregség terheit, az orvostudomány jóvoltából ma az ember később érzi magát öregnek. Ma már senkiben nem kell korán fölöslegességérzésnek támadnia. Több útja-módja van annak, hogy idős korban is hasznosítsuk magunkat! Még igen sok eleven idős ember fölhasználatlan potenciálját lehetne társadalmilag gazdagon gyümölcsözővé tenni, ehhez persze valakinek számon kellene tartani, hol, milyen lehetőségek kínálkoznak. Természetesen ma sokat teszünk az öregekért! Éppen az életkor várható növekedése miatt társadalmi probléma lett az öregekből, egy fiatal tudományág, a gerontológia pedig azon fáradozik, hogy a kései évek bajait kutassa, megértse, és szükségállapot esetén megfelelő segítséget adjon. Társadalmunknak pedig van egy gerontológiai programja, mely szintén az öregeknek nyújtott társadalmi segítséget szabályozza. Végezetül elmondhatjuk: korunkra könnyebb lett az öregség, meg nem is. És arról sem feledkezhetünk meg, ha az öregek terhére vannak a társadalomnak, az nemcsak az ő hibájuk, hanem a társadalomé is! Földolgozta: —néva— A „harmadik kor” nő 10
