Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-05-16 / 21. szám

CSALÁDI KÖR

„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj. ” (Shakespeare: Romeo és Júlia. II. 6. Kosztolányi Dezső fordítása)

Az ember és a társadalom erőszakból és gyengéd együttműködésből született; a jobb emberi kapcsolatokra való törekvésünk során sem az egyiket, sem a másikat nem célszerű figyelmen kívül hagyni. Az agresszió és az erőszak olyan közeli kapcsolatban levő fogalmak, hogy fel is cserélhetők, és ha valóban meg akarjuk ismerni az agressziót és a társadalomban játszött szerepét, az erőszakra ösztönző vágy vizsgálatával kell kezdenünk. Shakespeare jóságos veronai szerzetese tudta, hogy szilaj gyönyörnek vége is szilaj. De ha ezek a gyönyörök nem csábítanának minket, vajon nem őrizkednénk-e tőlük, hisz mindenki tudja, hogy katasztrófához vezetnek ?

Néhány évvel ezelőtt Robert Warshaw védelmébe vette a klasszikus westemfilmet, azt állítván, hogy a pisztolyos ember morális hős. Meglepő ez a megállapítás, hiszen kevesen mondanák közülünk erre a filmbeli cowboyra, hogy számukra ő az erkölcsi hős, vagy a revolverharcra, hogy a morális problémák megoldásának ideális módja lenne. De emlékezzünk rá, hogy a kardos Akhilleuszt a nyugati civilizáció kezdetének erkölcsi hősének tekintjük. Az időbeli távolság, a színhelyek roppant különbségei és az Iliász iránt érzett csodálatunk miatt gyakran nehéz felismerni azt amire Simona Weil rámutatott — hogy az Niász valójában az erőszak költeménye. Már az eposz legelső sorai közük, hogy Akhilleusz haragja miatt dúl a háború, hullanak számolatlanul a hősök. Lakomáznak testükön a kutyák.

Az erőszak sokkal régebbi, mint Homérosz. De ővele lép színre az új, humanizáló görög szellem, ami ezt a költeményt áthatja. Bár megoldást nem adott, Homérosz úgy mutatta be az erőszakot mint azt a központi problémát, amellyel a civilizálódásért küzdő világnak feltétlenül meg kell birkóznia. Több száz évvel később Aiszkhülosz. az első tragikus költő az Oreszteiá-ban már megoldást is kínált Szerinte az athéni civilizáció akkortól veszi kezdetét amikor egy gyilkos vendettát, hála az összes tényező gondos mérlegelésének, sikerült az igazságosság és emberiesség szellemében végérvényesen lezárni. A költő szerint az athéni kultúra összes nagy eredményeinek megalapozását jelenti az a gondolat hogy ettől kezd-BRUNO BETTELHEIM

lyan el kell gondolkodnunk, milyen is legyen belső és külső reakciónk az erőszakra.

Mindez elvezethet annak magyarázatához is, hogy miért ragadta meg annyira a westernfilm pisztolyos hőse a tömegek képzeletét A western, Warshaw szerint „komoly orientációt ad az erőszak problémájához, olyat, amelyet kultúránkban

mellett valahogyan azt gondolják, hogy a gyerekeknek nem szabad az efféle játékok gyerekes változataiban elmerülniük, a háborús játékok csak a felnőtteknek valók!

A lövöldöző játékra úgy reagálunk, mintha a játék valóság volna, holott egyáltalán nem az. A gyerekek játéka szoros kapcsolatban van az álmodozással

EGY KEVÉSSÉ TANULMÁNYOZOTT VISELKEDÉSMÓD;

ve végig az eljövendő időkön át a dühödt erőszak — amilyen a vérbosszú volt — már törvénytelen, és helyét elfoglalja a közösségi igazságszolgáltatás.

De jóval Aiszkhülosz előtt már az Iliász is demonstrálta, hogy soha semmi jó nem származik belőle, ha valaki erőszakos eszközökhöz folyamodik. Parisznak, aki feldúlta a Menelaosz-ház békéjét pusztulnia kellett, csakúgy, mint a legnagyobb hősnek, Akhilleusznak, aki a bosszúállókhoz csatlakozott — ez lett a sorsa Agamemnónnak is, aki vezette őket

Az lliász-ban az emberi faj nem oszlik győzedelmes hősökre és áldozatokra. Ha lennének hódító hősök, az erőszak igazoltnak látszhatna, legalábbis a győző számára. De az Iliász folyamán ha egyik napon a görögök győznek, a másik napon biztos a trójaiak, és végül mind Hektór, mind Akhilleusz elpusztul. Ebben a költeményben nincs egyetlen olyan ember sem, akinek ne kellene egyszer vagy másszor az erőszak előtt meghajolnia. Az a koncepció, mely szerint az erőszak már-már mértani szigorúsággal vezet a megtorláshoz, fő témája volt a görög gondolkodásnak: ez lelkesíti át az llászt-t is. Vagyis már első nagy eposzunk úgy hat ránk, hogy komoszinte sehol nem találhatunk. A modem, civilizált gondolkodás egyik jól ismert sajátsága, hogy nem hajlandó elismerni az erőszak értékét... Arra neveljük magunkat, hogy az erőszak kulturális ábrázolása megütközést vagy unalmat keltsen bennünk, és maga a hősiesség fogalma is a passzivitás felé közelit; kevésbé vonzódunk a bátor fiatalemberekhez, akik sok ellenségüket megölik, mint a hősies foglyokhoz, akik inkább tűrik a kínzást, de nem adják meg magukat."

A westernben ,z> magányos embert" akarjuk látni, akinek csípőjére pisztoly simul. A pisztoly azt jelenti, hogy az illető az erőszak világában él. sőt, hogy „hisz az erőszakban". De a dráma az önfegyelem drámája: az erőszak pillanatának a maga idejében és a maga sajátos törvényszerűségeinek megfelelően kell elérkeznie, különben értéktelen ... Valójában a klasszikus westernfilmben korántsem maga az erőszak a „pláne", hanem egy bizonyos emberkép, egy stílus, ami legtisztábban az erőszakban fejeződik ki."

A westernfilm hőse azt sugallja, hogy „ha ölünk is, vagy ha megölnek, még olyankor sem mentesülünk attól a követelménytől. hogy a megfelelő viselkedésmódokat megteremtsük." Manapság nekünk is ez a gondunk: megteremteni „a megfelelő viselkedésmódokat", noha olyan társadalomban élünk, ahol dühöng az erőszak. A westernfilm pisztolyos hőse a maga számára megtalálta a megoldást. A mi számunkra ez nyilván nem megoldás. de Warshaw szerint ő legalább komolyan vette a problémát. Nekünk is ezt kellene tennünk.

Helytelenítjük, ha a gyerekeink „háborúsdit", „cowboyosdit" vagy „indiánosdít" játszanak, mintha a játék valóság volna. De ha a szülők, akik az effajta játékokat ellenzik, következetesek lennének, akkor meg kellene tiltaniuk a sakkozást is. hiszen kétségtelenül háborús játék: az a célja, hogy megsemmisítse az ellenfél királyát. A szülök nem tesznek igy, mivel élvezik a saját felnőttes háborúsdijukat és az ádáz versengés egyéb játékait. Mindeés az álombéli képzelődéssel. Ha meggátoljuk az agresszív fantáziajátékokat, úgy viselkedünk, mintha az erőszakról való gondolkodás és álmodozás már önmagában is gonosz dolog lenne. Ezzel a magatartással megakadályozzuk, hogy a gyermek világosan megértse, milyen óriási a különbség az erőszakról való fantáziálás és a valóban elkövetett erőszakos cselekedet között. Ha a gyereknek nem engedik meg. hogy idejében megtanulja, mit is jelent ez a különbség az erőszak esetében (Warshaw kifejezése szerint: ha nem volt rá alkalma, hogy megfelelő viselkedésmódokat alakítson ki az erőszakkal kapcsolatosan), akkor később esetleg nem tudja megvonni a határvonalat az erőszakos fantáziálás és az erőszakos cselekvés között.

Ha tiltandónak minősítjük a gyermeki erőszakfantáziálást, teljesen megfeledkezünk arról, amire már Platón is fölfigyelt: hogy a jó és rossz ember között az a különbség, hogy az egyik csak álmodik gonosz tetteket, a másik viszont elköveti őket. A régi görögök jól tudták, hogy a jó és rossz között nem a fantáziatartalmak tekintetében van a lényegi különbség — márpedig a gyerekjáték nem más. mint a gyerekfantázia formája és kifejezése —, hanem abban, hogy a képzelődés megmarad-e képzelődésnek, vagy pedig megtörténik a valóságban is, valóságos következményekkel.

A gyerekeknek azt mondják, hogy ne kiabáljanak játszótársaikra, és ne üssék őket Nem szabad a játszótársak játékát vagy más tulajdonát tönkretenni. Eddig rendben van. De mi módon szabaduljanak meg a bennük lévő erőszaktól? Amely ugyebár ésszerűtlen, de ha a szülő erőszakosságon kapja csemetéjét, alighanem megpofozza vagy kiabálni fog vele. ezzel demonstrálva, hogy az erőszak rendjénvaló, ha az ember idősebb és erősebb, ha annak orvén alkalmazza, hogy ezzel elfojtja. Ott kötünk ki tehát, hogy erőszakkal fojtjuk el az erőszakot ily módon pedig arra tanítjuk a gyermekünket, hogy az erőszakot nem lehet okos vagy méltányos módon semlegesíteni. Ráadásul ugyanezek a szülők amúgy egyetértenek vele, hogy az ösztönöket elfojtani a legroszszabb.

Kivonat a szerző A végső határ című könyvéből

(Modem Könyvtár sorozat). FOTÓ: KÖNÖZSI ISTVÁN