Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-09 / 20. szám
szövevényeket. Uj problémákkal ismerkt dünk, mert minden változás meghozza a maga gondjait is. Huszonöt éve 482 dolgozóval évi 18,5 milliót termelt ki a vállalat. tavaly ezer fővel 180 milliót. Tizenegy-tizenkét millió volt a nyereség, de változtak a nagykereskedelmi árak, az elvonások, s most hárommilliós dotációért folyamodott az üzem. Közben pedig igyekszik nyereségessé tenni minden tevékenységét, még népszerűtlen döntések árán is. Itt volt például a cipőgyártó részleg! Fel kellett számolni a veszteséget, így hát szigorítottak, amin csak lehetett. Az ott dolgozók fizetése is átlagosan háromszáz koronával csökkent. Magyarázatul és a döntés igazolására az volt az érv, itt többet kerestek a dolgozók, mint a partizánskéi cipőgyárban, ahol ugyan sorozatgyártás folyik, de legkevesebb két műszakban, itt viszont még műszakolás sincs. (Az érvelésből csak az maradt ki, hogy a cipőipari átlagbérek igencsak elmaradnak az országos átlagtól.) — Kísérleteztünk komplex racionalizációs brigádokkal, többet is létrehoztunk belőlük, de igazán ösztönző béreket a jelenlegi érvényes bérrendszerben nem tudunk fizetni — mondja az igazgató. — Tervezzük, hogy kialakítjuk az önelszámolásos részlegeket, akkor mindenkit érdekeltebbé tudunk majd tenni, és szeretném jobban honorálni az érdemeket is, kinekkinek az elvégzett munka szerint. Főleg az alkotó munkákban akarok nagyobb különbségeket tenni, mert nem közvetlenül a munkapadnál dől el, milyen eredményeket ér el a vállalat, mekkora lesz a nyeresége, hanem a tervezésben, a gyártásszervezésben, a vállalkozásainkban. Közben szembe kell néznünk azzal is, hogy az állóeszközeink 54 százaléka nullára leírt, s hogy aránytalanul kevés pénzünk marad fejlesztésre, beruházásra. Nagy az elvonás az amortizációból, a nyereségnek pedig 5. • kivagy Petró Anna egy adott százalékát fordíthatjuk felújításra. A kettő összesen hétmilliót tenne ki, de ebből három az elvonás, ezt kell dotációban visszakérnünk, s mindez még igy sem elég az egyszerű reprodukcióra. Szerintem az amortizációs leírásokat meg kellene hagyni a vállalatoknál, különben nehéz lesz az intenzív gazdálkodásra áttérni. Több megértést vár a vállalat a felettes szervektől, az értékelőitől, azoktól, akiknek segíteniük kellene a munkáját. Mert a tapasztalatok azt mutatják, még mindig a nagy számok bűvöletében élünk. Még mindig az a jó vezető, üzem, vállalat, amelynél a statisztikákban a tavalyinál nagyobb számok ugranak ki. Az az eredményes. A Galántai Iparvállalat állami megrendelésre is dolgozik. Alapító okirata szerint a lakosságnak is nyújt szolgáltatásokat. termékeiből pedig — kovácsolt bútorok, irodai berendezések, cipő. egyedi bútorok — 38 millió korona értékben gazdagítja kiskereskedelmünk árukínálatát. — Folyton ellentmondásokba ütközünk. Szolgáltatók is vagyunk, gázberendezéseket szerelünk például. Korábban módunkban állt gázkazánokat, -tűzhelyeket vásárolni, s ha valaki megrendelte nálunk a szerelési munkákat, mindent szállítottunk hozzá. Most van elegendő földgázunk, sok falu kapott engedélyt a gázvezeték megépítésére, de mert hiány van kazánokból, tűzhelyekből, a gyártónak a piaci alapokat kell feltöltenie, s a mi megrendeléseinknek nem tehet eleget, így mi ugyan elvégezhetjük a szerelést, a felülvizsgálatot, vállalhatjuk a javításokat, a garanciát, de kimutatásainkban kisebb összeg szerepel majd a szolgáltatások tétele alatt a tavalyinál, és ez kihatással lesz értékelésünkre. Ugyanaz a helyzet a piaci alapokba kerülő termékeinkkel. Az árkalkulációnál már kötnek bennünket a központi szabályozók, a normatívák. Egyedi és kis sorozatban gyártott bútorokon ezt a kiesést nem tudjuk behozni, mert megemelhetjük ugyan a rezsipótlékokat, de akkor olyan magas áraink lesznek, hogy nem kellenek majd a bútoraink senkinek. A javító-szerelő szolgáltatásokat is sújtja a hiánygazdálkodás. A vállalat vezetői gyakran keresik fel a gyártókat alkatrészt kérve, mert nagy bosszúsága mindenkinek, ha a színes televízió hónapokig „pihen" a szervizben. S megtörtént már, hogy a gyárban olyan képet találtak: épp a keresett alkatrész hiánya miatt állt a termelés. Újabban sok a gond a nagyobb hatásfokú csavarókkal felszerelt automata mosógépekkel. Jobban csavarnak ugyan, de a dobok anyaga hamar kifárad, töredezik, a Tatramat pedig nem tud eleget gyártani belőlük. — Rendes piaci viszonyok kellenének — mondja az igazgató —, hogy az emberek kapjanak más márkájú gépeket, és a szervizszolgáltatásokkal is a gyártót kellene terhelni. Ha aszerint értékelnék, mennyi árut ad el, vagy megtanulna tisztességesen dolgozni, vagy csődöt mondana. Azért a megoldás nem ilyen egyszerű. Szinte minden termelő üzem küzd a gonddal, hogy a megrendelései nincsenek viszszaigazolva, fedezve: mindenütt keresik a Kelecsényi Imrich mérnök: — Négyöt év átmenet vár ránk... kiskaput, a kapcsolatot, hogy végül meglegyen majd, ami még a levegőben lóg. És július elsejétől sok szállítói-megrendelői viszonyban álló vállalat alakul át állami vállalattá (mert most még nem az), s akkor ki tudja még, mi lesz. A várható változások árnyékában óvatosabban, visszafogottabban működnek a „kapcsolatok", nehezebben születnek az ígéretek, olykor nem nyílnak meg a kiskapuk. Még ha exportfeladat teljesítése múlik is az anyagon, alkatrészen a kopogtató partnernál. A Galántai Iparvállalat termelésének egyharmada exportra megy. Szocialista és tőkés piacra. Ez jövedelmező vállalkozás. Irodai berendezéseket visznek ki, a nyugat-német Dauphin céggel kooperálva pedig irodai forgószékeket gyártanak. A katalógus lapozgatása közben, előtte megcsodálva a forgószék néhány példányát a helyszínen, mégis úgy éreztük magunkat, mint a szegény rokon. Standard minőségben, márkajelzés nélkül kerül a német piacra a nálunk gyártott szék, mert márkáikkal ők már messzebb tartanak. Két-három hónap alatt terméket váltanak, s a Galántán készülő formát már kétszer innováfták a legkorszerűbb esztétikai és egészségügyi követelmények szerint. Nálunk hét-három év is eltelik, míg egy termékváltás valóra válik, pedig az élesedő gazdasági feltételek közt így nehéz lesz boldogulni. — Nincs festék, nincs alkatrész, gyártót keresünk, mely megcsinálná a székekre a görgőket a sajtolt részeket — így az igazgató—, közben a formákat gyártjuk a sajtoláshoz. Ök meg devizarészesedést kérnek tőlünk, mert nincs miért behozniuk festéket. Folynak a huzavonák. Igaz, nekünk a kivitelünk után van devizánk is. de olyan a normatíva, hogy csak a 23,8 százalék marad nálunk. Felettes szervünk, a kerületi nemzeti bizottság osztja el a devizakeretet, s hozzá tartoznak költségvetési szervezetek — például az egészségügyben —, melyeknek nincs saját bevételük, ám szükség van importárukra, berendezésekre. A mi exporttevékenységünkhöz is kell a deviza. 1987-ben vásároltunk egy svéd gépsort a lakkozóba, akkor kaptunk 11 milliót rá, mára már szinte az egészet törlesztettük, de a lépéstartáshoz kellenek az új gépek is. A pillanatnyi helyzet pedig az, hogy csökkent a tőkés megrendelésünk, bár remény van rá. hogy az év folyamán ez kiegyenlítődik. A vállalat önálló exporttevékenységbe még nem kezdett, külkereskedelmi vállalatok bonyolítják üzleteit. Vissza nem igazolt alapanyag-megrendeléseit megpróbálhatná ugyan közvetlen árucserével a baráti szocialista piacokon beszerezni, csakhogy ez egyenes kockázattal járna. Az állami tervbe foglalt kivitelre garanciákat nyújt államunk. Ha az exportcikket nagykereskedelmi ára alatt értékesítjük a külpiacon, a különbözetet fedezi az állam. Közvetlen vállalati export esetén ez saját veszteségük lenne, igy csak kevesen vállalkoznak ilyesmire hazánkban. További gond, hogy a szocialista piacokon nehéz megfelelő árut, cseretételt találni. Ott is sok a kiviteli korlátozás, s ott is vonzóbb a tőkés export, akárcsak nálunk. — Ha azt kellene megmondanom, mi a jó abban, hogy állami vállalat lettünk, azt kell válaszolnom: semmi — mondja búcsúzóul Kelecsényi mérnök. — Négy-öt év átmeneti időszak vár ránk. Meg kell tanulnunk másképpen gondolkodni, rá kell térnünk a vállalkozások útjára, meg kell keresnünk, mi hogyan gazdaságosabb. A szolgáltatásainkkal akarjuk kezdeni, bérbe adnánk őket. Az egyik cipészünkkel már kísérletezünk. Sok mindent ésszerűsített a műhelyében, hogy minél kisebb legyen a rezsi, s ha kell, már ötkor elkezdi A most már nem ráfizetéses cipőrészleg egyik dolgozója, Horváth Erzsébet a munkát. Gyorsan és jól dolgozik. Harmincezer korona forgalmat csinált egy hónap alatt, míg a másik helyen egy házaspár mindössze kilencezret. Úgy négyezer-háromszáz koronát keresett... Ha beválik, bérbe veszi a műhelyt, és biztosan nem marad munka nélkül. Mert nincs más utunk: újítani, vállalkozni, kockáztatni kell. Kicsiben is, nagyban is. N. GYURKOVITS RÓZA KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELEI nő 5
