Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-02 / 19. szám
A sajtó már évek óta arról ír, milyen nehéz a gyerekeiket egyedül nevelő anyák sorsa. Ugyanakkor a másik félről, az apáról kevés szó esik. Pedig az igazság másik fele náluk van. Monológunk egy önmagával, lehetőségeivel szembesülő apa „magánbeszéde", aki nem akarja tudomásul venni: se oda, se vissza nem vezet már út. Oda és vissza két irány immár. Akikről a történetben szó esik: VERONI (14 éves, az egyik gyerek) JUTKA (11 éves, a másik gyerek) EDIT, az anya, GÁSPÁR, az anya új férje. Aki pedig az igazság másik felét elmondja: Lajos, az apa CSALÁDI KÖR Az időpontok és hogyan kezdődött A gyerekek szempontjából sima válásunk volt. Nyolcvanöt januárjában váltunk el, de a láthatásokat, a gyerekekkel való kapcsolat szabályozását nem tartottuk szükségesnek bírósági úton rendezni. A körülményeim úgy alakultak, hogy elkerültem B.-be, százötven kilométerre eddigi otthonomtól — azonban a gyerekekkel továbbra is rendszeresen találkoztam, hetente kétszer-háromszor telefonáltunk, a hétvégeket, a téli, tavaszi szüneteket velem töltötték, nyolcvanhétben például a teljes nyári szünetet. Azt, hogy belül hogyan élték meg a távozásomat, pontosan nem tudhatom, de a kapcsolatunkban, a hozzám való viszonyulásukban nem vettem észre lényeges változást. (A rajzaikból — mert továbbra is rajzolgattak nekem — persze lehet egyre-másra következtetni. Veroni például készített egy rajzot, amin egy kislány meg egy férfi van, kettőjük között egy folyó húzódik, és a kislány könnyezik ...) Én szerettem volna, ha közösen beszéljük meg a válást, illetve az eljövetelemet, de az anyjuk erre nem volt hajlandó. Mindenesetre én azt éreztem, szeretnek a gyerekeim, és bizalmasak hozzám. Mikor leutaztam hozzájuk, náluk szálltam meg — s ez igy volt még tavaly húsvétkor is. Mígnem aztán az egyik májusi szombaton megérkeztek B.-be az anyjuknak azzal az üzenetével, hogy ne hívjam őt többet, mert együtt él valakivel. Jól van — mondtam —, az anyátokat én nem is hívnám, én titeket hívlak, vagy veletek kapcsolatban hívok. Telefonálgattam tehát továbbra is, hetente kétszer-háromszor, s amint lehetett, vonatra ültem, és utaztam hozzájuk. Az egyik barátom lakásán találkozgattunk. Többek között május harmincegyedikén is átjöttek hozzám azzal, hogy fél nyolcig maradhatnak; és nem fél nyolckor mentek el, hanem fél nyolc után tíz perccel. (Megjegyzem, bevallották, hogy előtte nem is akarták őket átengedni.) Megegyeztünk, másnap délután találkozunk. Előtte fölcsörgettem őket, de azt mondták, nem jöhetnek, mivel tegnap elcsavarogtak. Valójában igy kezdődött. Kitől válik el az ember? Azonnal fölhívtam Editet a munkahelyén, hogy téved, mert amikor a gyerekek az apjukkal vannak, akkor nem csavarognak. Végül is fölmentem értük a lakásukra. Gáspár, az új ember volt velük, akivel ez volt az első találkozásunk. Eljöttem a lányokért, hogy velem legyenek — mondtam. Erre ő: nem tilthatja meg, de vegyem tudomásul, hogy a lányoknak csinálok rosszat. Különben is. nem tesz jót nekik, hogy ide-oda futkosnak, és kétféle nevelést kapnak. Nem lesz itt mászkálás meg telefonálgatás, majd ő megmutatja ... Azt akarja talán, hogy én se ismerjem a gyerekeimet? — kérdeztem. Tudniillik, közben kijelentette, hogy ő sem ismeri a gyerekeit, illetve nem tartja velük a kapcsolatot. Mehettek — mondta aztán a lányoknak —, de tudjátok, mi lesz, ha megjöttök! Végül is a lányok akkor még velem jöhettek. Ama viszont, ami később bekövetkezett, a legrosszabb álmomban sem gondoltlam. Tisztában voltam azzal, hogy segítenem kell a gyerekeket, hiszen az új ember megjelenésével óhatatlanul megváltozik az életük. Másrészt örültem is Gáspár megjelenésének, már csak az anyjuk miatt is, hogy talán neki sikerül révbe jutnia, és tudtam, a gyerekek is sok új dolgot kaphatnak tőle, mivel más, mint én. Ami engem illet, én nem vagyok gyakorlatias ember, tőlem nem tanulhatják meg, hogyan kell egy szöget a falba beverni. én viszont a világnak egy másik részét tudom előttük kinyitni. Tény, hogy júliusban mindhárman lementünk a Balatonra, bár ez a két hét már nem volt egészen felhőtlen. Aztán Veroni hazautazott, mert táborba ment, Jutka pedig ottmaradt velem B.-ben. Színházba jártunk, kirándulásokra, strandra, közben Jutka rendszeresen hívta az anyját, ha nem volt kedve, akkor is lezavartam, ajándékokat vettünk neki, Gáspárnak úgyszintén. Augusztus vége felé az anyjuk hirtelen hazaparancsolta. Én eredetileg három nappal később szerettem volna hazavinni, a kislány morcos is volt, de hiába. Mikkor később leutaztam, és kerestem őket, kiderült, a lánykát levitték a nagymamához. Az öregeknél, amikor kimentem hozzájuk, szóváltás támadt; kiderült, Edit egy s másban nekik is hazudott, már a kettőnk kapcsolatát, az előzményeket illetően. Visszafelé aztán összefutottam Edittel, s ekkor mondtam neki először — ez augusztus huszonkilencedikén volt —, hogy beszélnünk kell. Higgadtan, nyugodtan, a helyzet ugyanis megváltozott, meg kell állapodnunk a láthatásokat illetően. Másnap azonban hiába hívtam őket, a kagylót mellétették. Öt után fölmentem a gyerekekért. Gáspár, mikor meglátott, kirohant, elkezdett fojtogatni, és lelökött a lépcsőn. Editet hiába kerestem, továbbra sem akart velem találkozni. Később kijelentette, semmi beszélnivalója nincs velem. A bíróság majd eldönti, mikor láthatom a gyerekeimet, majd egy hónapban egyszer, ne is számítsak többre — mondta. Elsején aztán még átjöhettek hozzám a lányok. Ekkor jelentette ki Veroni, hogy tőle ezentúl bárki bármit is kérdez az üggyel kapcsolatban, a válasza mindig az lesz: nem tudom. Nem, mert ha rólam mond bármit is, nekem árt, ha Gáspárról, akkor meg magának. Úgy éreztem, olyanok vagyunk, mint kalickába zárt madarak. Az anyjuk azóta sem ér rá Edittel azon a héten (szeptember első hetében még többször is megpróbáltam beszélni a láthatással kapcsolatban, de hiába. A gyerekek egyre furcsábban, ellenségesebben kezdtek viselkedni. Nem köszöntek, ha találkoztunk az utcán, elfordultak a postán. Mikor véletlenül összefutottunk a házuk előtt, szüntelenül fölfélé tekingettek, nehogy meglássák őket. Az idő szorított, kilencedikén aztán elmentem a bíróságra, kértem a láthatás szabályozását. Mikor a bíróság kimondta az ítéletet (havonta kétszeri láthatás), az anyjuk azonnal föllebbezni akart. Végül nem föllebbeztek — de kitaláltak egy sokkal agyafúrtabb módszert. Nem volt véletlen, hogy azon a héten a gyerekek már csak a ház tövében mertek mutatkozni velem, ahova nem látni az ablakukból. Mint ahogy az sem véletlen, hogy két hónap múlva már látni sem akarnak, azt mondják a telefonba; „Apu, nem akarunk veled találkozni!", „Apu, nem akarunk veled telefonálni!". Az első láthatás alkalmával — az első pénteken — a lányok annak rendjemódja szerint át is jöttek. Jóllehet az elején ellenségesen viselkedtek, estére teljesen föloldódtak, s úgy volt, nálam töltik az éjszakát — csak előbb még hazaszaladnak fogkeféért, pizsamáért. Tíz perc múlva kopogtattak is, kisírt szemmel — persze, mindent otthon felejtettek, de azért nálam aludtak. Másnap azonban már tiltakoztak: „Nem maradunk nálad éjszakára." Közben ugyanis jártak otthon. Az egyik nap még szinte maguk kérték, hogy nálam aludjanak, s rá egy napra — az anyjukkal való találkozás után — már látni sem akartak. Egészen addig a barátom lakásán zajlottak a láthatások, mivel azonban a lakást kifogásolták, a következő láthatáskor — s azóta is — B.-be utazunk, ami barátok között is, oda négy, vissza hat óra (a csatlakozások miatt) vonatozást jelent. December elejére esett a második láthatásunk; leutaztam hát a gyerekekért, vonatra ültünk, és három napig együtt voltunk. Kimentünk a vásárra, a gyerekek már karácsonyra vásárolgattak, tudtam, rajtam is múlik, mit kap az anyjuk és Gáspár. Valahogy azonban otthon kiderülhetett, hogy jól érezték magukat, mert két hét múlva Veroni ismét úgy fogadott, mint egy fúria, szinte sziszegett a gyűlölettől. Minek higgyek? — először El kell ismernem, az, amit Gáspár az első találkozásunk alkalmával kijelentett — mármint hogy nem lesz telefonálgatás meg mászkálás —, valóra vált. Kezdetben még odahívták ugyan a tele-Egy apa keservei nő 10
