Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-02 / 19. szám
fonhoz a lányokat: Valami úr keres! Valami Lajos bácsi! Személytelenek, lélektelenek lettek a beszélgetéseink, előfordult az is, hogy letetették velük a kagylót. Tudom, hogy a gyerekeknek egyértelműen stresszhelyzetet jelentettek a hívásaim; de bennem is olyan félelem alakult ki, hogy szorongásgátlót kellett bevennem, ha csak rágondoltam: hívnom kéne. A gyerekek pedig, mit láttak? A telefonok után mindig zűr van, Gáspár ideges, anyu rosszul van — akárhányszor tehát apu hív, hogy az anyuval csináljon rosszat. Csakhogy miért nem természetes, hogy egy apa telefonál a gyerekeinek? Évekig miért volt természetes, hogy telefonáltam, és most miért nem az? Amikor Jutka kórházba készült, Edit azt üzente, nincs beszélnivalója velem. Valójában nem is tudom, mikor betegek a gyerekeim, hogyan tanulnak, az anyjuk a leveleimet gontatlanul visszaküldi. A gyerekek látják, hogy az apuval bármit meg lehet csinálni. Karácsony este, mikor békés ünnepeket akartam telefonon kívánni, Gáspár elküldött a fenébe. A gyerekek látják, hogy az aput el lehet verni, el lehet küldeni a fenébe, a kagylót, mikor telefonál, mellé lehet tenni — vagy föl sem szabad venni, mert újabban már a telefon is el van zárva előlük, nincs kulcsuk a lakáshoz stb. Az az igazság, hogy a feleségemet sem értem. Mert milyen anya az, akinek a méltóságát nem sérti, hgy így bánnak a gyerekei apjával? Mit gondol, mit érezhetnek a gyerekei, mikor a nevelőapjuk — minden ok nélkül — cipőkanállal támad az édesapjukra? Pedig nem is ez a legborzasztóbb! A legborzasztóbb, hogy szüntelenül védekeznem kell, védeni kell magam — a saját gyerekeim ellen! Emberi ésszel nem fölfogható, hogy miket vágnak a fejemhez. Azt mondják, nem otthon hallják, de ilyeneket egy gyerek nem talál ki. Persze, könnyen bebizonyíthatom, hogy a vádak alaptalanok, csak ezzel az anyjukat kompromittálom, s így végső soron a gyerekeknek okozok fájdalmat. A gyerekek csapdája ez is! Egyik este például azt mondják, azért fordítottam hátat előző munkahelyemnek, hogy úgymond „többet zaklathassam őket, többet koslathassak utánuk". De szép lassan az is kiderül, hogy tőlem tíz év alatt nem tanultak annyit, mint Gáspártól négy hónap alatt; hogy régen betegeskedtek, most nem; hogy régen nem tartottak rendet a saját szobájukban, most annál inkább; hogy régen rosszabbul tanultak stb. Szememre vetették azt is, hogy én nem vettem nekik soha semmit, csak könyveket. „A múlt évben csak egy trikót kaptak magától!" — mondta nemrég Gáspár a telefonba. A múltkor azzal jöttek, hogy az anyjuk megtiltotta, bármit is hazavigyenek, amit tőlem kapnak. Az egyik oldalon tehát elidegenítik őket az ajándékaimtól — a másik oldalon viszont a szememre hányják, hogy nem veszek mást, csak könyveket! Minek higgyek? — másodszor Veroni a múltkor kijelentette, hogy nem szerethetnek egyszerre engem is, meg Gáspárt is. Ezt Gáspár mondta nekik. Én biztos vagyok benne, hogy szeretnek a gyerekeim, mint ahogy minden édesszülőt szeretnek a gyerekei. Meggyőződésem, hogy a természetes ingert lefojtani valakiben, akár egy apa iránti természetes szeretetet is — mert itt ez történik — annyi, mint neurotizálni valakit. Édesapa csak egy van, ezt tudom saját magamról. Tudom, hogy másképp csókol egy nevelőapa, s másképp egy édesapa, még a gyerek is másképp tartja oda az arcát. Ezért is akarok megmaradni a gyerekeimnek. Nagy valószínűség szerint mindarra, ami történt, és történik, pontosan ezek adnak okot, hogy még mindig föl tudom szabadítani — jóllehet egyre nehezebben — a gyerekeim eredeti énjét, néhány órás küzdelem után még vissza tudunk térni a múlthoz. Én nem tudok és nem is akarok lemondani a gyerekeimről. Azzal, hogy a feleségemtől elváltam, a gyerekeimtől még nem váltam el, az apai funkcióim megmaradtak. Miért nem élhetek hát ezekkel a funkcióimmal, miért nem gyakorolhatom őket? Említettem már, hogy Gáspár még az első találkozásunk során kijelentette: ő sem tartja a gyerekeivel a kapcsolatot. De szeretheti-e másnak a gyerekét, ha a magáét nem szereti? Milyen jogon követeli egy másik asszony gyerekétől, hogy egyedül csak őt szeresse? Miért akarja, hogy az apjukkal szakítsanak? Lehet-e egyáltalán jó nevelőapa az olyan, aki a saját gyerekéhez nem ragaszkodik? Mikor a feleségem újból férjhez ment, megbíztam benne, hogy jól választott. Az azóta eltelt hónap eseményei azonban nem ezt bizonyítják. Már arra is gondolok, hogy Gáspár a gyerekeim által akarja — hogy úgy mondjam — kompenzálni kiéletlen apai érzéseit. s általuk pótolni mindazt, amit a sajátjaitól nem kapott, kaphatott meg. Mert közben kiderült, hogy már volt hasonló próbálkozása, csak ott az anya résen volt. De miért épp az én esetemben kell hogy ez sikerüljön? A lányok korábban — akkor még el mertek mondani ezt-azt — elejtették, hogy Gáspár kis huncutságokért, semmiségekért is alaposan elpáholja őket. Vajon mi a biztosítéka, hogy nem éppen durvaságával és agresszivitásával tartja őket most is sakkban? És amit elért — hogy a gyerekeim nem akarnak velem találkozni — nem fizikai és lelki terrorral érte el? Nem tudom, képtelen vagyok megérteni, miért van az, hogy ilyenkor a bíróság, a társadalom, a környezet nem avatkozik közbe, hogy teljesen közömbös. Miért szélmalomharc az apák küzdelme a gyerekeikért ? A jövő útja A legutolsó láthatáskor Jutka beteg volt, Veroni a ház élőt várt. Semmi nem volt nála: nem akart velem jönni. Sajnos, tisztában vagyok vele, hogy helyzetünk egy tipikus kaukázusi krétakörhelyzet, azzal a különbséggel, hogy itt nem egy, hanem két gyerek van a kör közepén, nem egy életről van szó, hanem kettőről. Ha tehát nem akarjuk a vesztüket, valamelyikünknek — anyjuknak vagy nekem — el kell engedni a kezüket, és előreláthatólag én fogom elengedni. S hogy akad-e majd bölcs, aki ezek után is tudni fogja, hogy nem a gyerekeit gálád módon elhagyó apa vagyok, az a jövő titka. Sokkal valószínűbb, hogy ezt is kihasználják majd ellenem, mint sok minden mást — a nevem pedig Fizess és Hallgass lesz! Gáspárnak, az új embernek pedig sikerül két gyereket szerezni a magáéi helyett, akik, pár évmúlva, mikor fölnönek. talán rájönnek, hogy nem minden volt úgy az apuval kapcsolatban, mint ahogy nekik mondták. De,akkor már bizonyára késő lesz. Mert a dolgok visszafordíthatatlanok! Az újságíró kérdései: mit tehet Lajos, a gyerekeiért harcoló apa ? Jogosak-e egyáltalán kérdései, lehetőségei valóban csak azok voltak, azok lesznek, melyeket fölvázolt? Szívesen fogadjuk Olvasóinknak az esettel kapcsolatos esetleges megjegyzéseit! NAGYVENDÉGI ÉVA FOTÓ: KAREL HRUBY nő ii
