Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-25 / 18. szám
Botlik Ági táncpedagógusként még kezdő, együttesvezetőink között is a legfiatalabb; tevékenysége viszont máris figyelemre méltó. Harmadik éve vezeti a dunaszerdahelyi Istiglinc gyermektánccsoportot, a felnőtt Csallóközinél pedig táncpedagógusként segédkezik. Beszélgetésünk bizonyára elsősorban a néptáncmozgalom iránt érdeklődőket fogja meg. de mindnyájunk számára kínál érvényes tanulságokat — Többen leírták már: az Istiglinc egyike legjobb gyermektánccsoportjainknak. Mi kell az ilyenfajta sikerhez? — Az Istiglinc minden külső támogatást megkap, támogat bennünket minden és mindenki: a város, a pionírház, a kultúrház, a szülök, a zeneiskola stb. — Miben nyilvánul meg ez a támogatás? — Elsősorban természetesen pénzben, amit egyre többet kapunk. Ennek köszönhetően megkezdhettük egy tisztességes ruhatár kialakítását, például tavaly csináltattuk a kiscsoport összes ruháját, csizmákat, félcipőket vettünk. Én „civilben" táncot tanítok a zeneiskolában, ami a válogatás szempontjából nagy előny: az előkészítő tanfolyamról a legügyesebb gyerekeket válogatjuk be a kisbe, három-négy év múlva nem lesznek gondok az utánpótlással. A másik: táncosaink, ha odaállítják őket a rúdhoz, lebénulnak, megmerevednek, a legegyszerűbb gyakorlatokat sem tudják. Én azt vallom, táncképzés nincs klasszika nélkül, így népi tánc sem. A mi táncosainkat pedig senki nem állítja oda a rúdhoz, de ki is tenné? Nem tanulnak klasszikát, mert a tanítóik sem tanultak. S máris itt vagyunk — szerintem — minden bajok gyökerénél, a pedagógusképzésnél. Ugyanis nincsenek táncpedagógusaink. Koreográfiára a főiskolán nagyon nehéz bejutni, két kezemen, meg tudom számolni a nemzetiségieket, akik elvégezték. A Népművelési Intézetben pedig a képzési rendszert teljesen leépítették, nincsenek tanfolyamok. — A Csemadok nem fogja össze ezeket az erőfeszítéseket ? — Érdemben biztosan nem — az okokat nem ismerem. Nézd, én hajlandó vagyok bárki után elmenni, bárkit fölhívni, ha tudom, hogy tud segíteni... Én elmegyek a Szlovák Akadémiára, a Magyar Akadémiára, bárhova. Tisztában vagyok azzal, hogy egy együttesvezetönek a mi viszonyaink között nemcsak táncpedagógusi, koreográfust kosztümtervezöi stb. erényekkel kell rendelkez- N nie, hanem jó adag önmenedzselési képességre is szüksége van. Tudom, mit jelent az, hogy Huszár Laci itt a kultúrházban a menedzseri munkát szinte teljesen leveszi a vállamról, hogy Ág Tibor bácsi kész kottákat rak elém, amelyekben még az akkordok is be vannak rajzolva .. . Tudom, hogy a többi csoportnak nincs Huszár Lacija, és nincs Ág Tibor bácsija ... Tudom, nem mindenkinek van olyan szerencséje, mint nekem, aki nászajándékul egy többkötetes Magyar Népművészetet kaptam, amit bármikor fellapozhatok, ha esetleg a kosztümök miatt fáj a fejem ... — Valóban, a vise/eteknél ki ad tanácsot? — Nekem elsősorban a könyvek, a józan eszem és a logikám. Persze, a csoportok nagy részénél ezzel is óriási gondok vannak, mert mint mindenhez, ehhez is szükséges egy bizonyos fokú képzettség. ^ — Anyagilag hogy győzitek a ruhákat? — Mértéktartással. A gyerekek, mig gyérebben csordogált a pénz, egységesen fehér gatyában táncoltak. Nem siránkoztunk. Igyekeztem a müsordarabokat úgy összeállítani, hogy a kosztümök ne legyenek túl cifrák. Abból indultam ki, mire van pénz és lehetőség. Olyan táncokat választottam, melyek viseletben nem annyira igényesek. Például a kéméndi játékok: a lexikonban azt írják, az \ eredeti viselet elveszett. Kerestünk hát egy varróasszonyt, aki az egyszerű, polgári viseletekhez hasonuló ruhákat gyerekkorában > még viselte, s nekünk korhűen meg is varrta. — Pár táncos év a Szőttesben, sikertelen / főiskolai felvételi, bizonytalanság, különböző munkahelyek — egyszóval az élet nem éppen fényes oldalának megtapasztalása áll mögötted. Személyi síkon mit vársz a jövőtől? *| — Remélem, nem a papír lesz a legfonto- \ sabb, hogy táncot taníthassak. csoportba. Próbálhatunk a kultúrházban — mint most —, de a balett-teremben is. A szülők pénzt, fáradságot nem kiméivé autóval hordják-viszik szombatonként a gyerekeket, és a föllépésekre szintén eljárnak velünk. Ez olyan alap, amire építeni lehet. S ha mindenhez folyamatos közösségi munka társul — mint a legjobbak, az ekeli (Okolicná n/0) Tátika, vagy a párkányiak (Stúrovo) példája mutatja —, a siker nem maradhat el. — Valóban nem marad el? Szerinted gyermektánc-mozgalmunk színvonala erre utal? — Nem ... de ehhez tudni kell, hogy a gyermekkoreográfia még mindig a periférián mozog, valahogy nem tartják egyenértékűnek. De ez nem csupán az amatörmozgalomra érvényes: egy diplomás koreográfus, ha csak gyerekegyüttesnél kap helyet, elhúzza a száját... — Milyen tehát a színvonal, amit gyerekegyütteseink átlagban képviselnek ? — Azt hiszem, nem én vagyok hivatva azt megítélni, és senkit nem szeretnék megbántani, de ... elég alacsony. Ennek persze megvannak az okai. Az együttesek nagy része nem dolgozik folyamatosan, szeptemberben Zseliz (Zeliezovce) előtt esetleg öszszeállitanak egy műsort, majd ismét egy év üresjárat következik ... A nemzetiségi fesztiváljainkra külön történik a válogatás, így nem nagyon tudjuk felmérni, hol is állunk valójában a hazai szinthez viszonyítva. Aztán nem csoda, ha elájulunk, amikor meglátunk egy magyarországi együttest. De ez az egész mozgalomra jellemző. — Akkor az egész mozgalmat alapul véve: ők miért jobbak ? — Először is jobb táncosok. Sajnos, olyan korban élünk, mikor sok mindent, egyebek között a táncot is már gyerekkorban el kell kezdeni, ha színvonalasan akarjuk csinálni. Együtteseink jó részében pedig — éppen gyerekegyütteseink kisszámúsága és helyzete folytán — olyan táncosok táncolnak, akik tizenöt-tizenhat évesen kezdenek el népitáncolni. Két-három évbe is beletelik, mig csak a helyes tartást megtanulják; s mindez mennyi küszködéssel, kínlódással jár. Mi itt az Istiglincben Brandl Ferivel éppen ezt szeretnénk megoldani: ha minden évjáratból csak két-három gyerek megy át a Csallóközinincs továbbképzés. Behozhatatlan hátrányokkal küzd néptáncmozgalmunk. — Hot van hát a megoldás? — Nem látok kiutat... Légüres térben nem lehet létezni. A véleményemet kérdezted, s ehhez az is hozzátartozik, hogy szerintem mi magunk is bezárkóztunk, mintha egy külön provinciában élnénk. Járok most egy kétéves tanfolyamra, amit a Népművelési Intézet szervezett: a Nyugat-szlovákiai kerületből a harminc jelentkező közül ketten vagyunk magyar nemzetiségűek. A többieket nem érdekli. Igaz, hogy szlovák nyelven folyik az oktatás, de rengeteg mindent megtanulunk, és örülnek is nekünk. A szlovák együtteseknél is van egy csomó dolog, amit átvehetünk, de azt hiszem, ez kölcsönös. S a lényeg: megtudják, hogy vagyunk, élünk, dolgozunk, és van mit fölmutatnunk. Azt hiszem, túl sokat siránkozunk, igaz, van miért, de ez nem megoldás. Mert például a nagy ínségben azért lehetne — legalább az élegyüttesünk mellé — találni egy táncpedagógust, persze, ha személyeskedünk — mindjárt nem lehet... És sajnos, részben jogosnak érzem azt a kifogást is, mely együtteseink műsorszerkesztését marasztalja el. Én is azt mondom: ne erdélyi, ne magyarországi anyagot, hazait, csakis hazait... Olyat, amit mi tudunk a legjobban ... — Ti például honnan merítitek ? — Egyszerű. Feri a saját kocsijával, szalagjával, saját költségén fölmegy Pestre az Akadémiára ... Lényegében úgy csinálja mindenki, ahogy tudja. Ezért fordulhat elő, hogy ugyanazon ugrós ugyanazon három dal kíséretében szalad végig az országon, az együttesek nem azért nem tanulnak be más táncot, mert nem akarnak, egyszerűen nem jutnak hozzá. És hazai anyagot a legnehezebb szerezni.^Az alap a video — és hány csoportnak nincs még videója! Szerencsére nekünk itt az ifjúsági klubban van egy, és a szülők is besegítenek, ha úgy adódik. Lényegében önszerveződéses alapon történik a „gyűjtés", kapcsolatban állunk pár csoporttal, s ha sikerül valami újabb szalagot szerezniük, elküldik — és viszont. Segítséget jelentett, hogy az idén Zselizen megszervezték a néptánctábort — vihettünk kazettát, és pár filmet átjátszhatunk. Segít persze a Szőttes is, ha hozzájuk fordulunk ... de ez minden. NAGYVENDÉGI ÉVA FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ nő 17
