Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-04-25 / 18. szám

Vels Josef, boltos, egyike volt a legtehetősebb Malá Strana-i kereskedőknek. Azt hiszem, hogy a boltjában általában minden megtalálható volt, amit India és Afrika adhat a világnak, az édesgyökértől a fénymáz­hoz szükséges égetett elefántcsonton át egészen az aranyporig. Zsúfolásig tömve is volt a téren álló boltja egész nap. Vels úr reggeltől estig a boltban szorgos­kodott, vasárnapot kivéve — az ugyanis a nagy istentiszteletek napja volt a Szent Vitus székesegy­házban — meg persze azokat a ritka nagy díszünnep­ségeket, melyeket a prágai polgári testületek tartot­tak, ugyanis Vels úr tagja volt a városi fegyveres csapatnak, első század első szakasz, mindig a harma­dik Nedoma hadnagy úrtól jobbra. Az üzletében szívesen kiszolgálta volna minden vevőjét maga, noha volt két segédje és két boltosinasa, de akit nem tudott kiszolgálni, nyájasan köszöntötte, integetett neki, rá­­mosolygott. Vels úr tulajdonképpen állandóan mo­solygott, a boltban, az utcán, a templomban, minde­nütt, mintha az üzleti mosoly beleette volna magát az arcizmaiba, s már nem lehetett volna onnét eltávolíta­ni. Kedves kis figura, apró termetű, kövér, szüntelenül rázkódó kicsi fejjel s a már említett jellegzetes moso­lyával. A boltban tányérsapkával a fején és bőrből való szatócsköténnyel maga előtt, az utcán hosszú-hosszú aranygombos kék kabátban és gömbölyded cilinderrel a fején. Ezek után Velsné asszonyt hogyan is képzel­hettem volna másmilyennek, mint pici filigrán nőnek. Az otthonában egész élete folyamán sohasem fordul­tam meg, de bármikor eszembe jutott, vajon hogyan is festhet otthon, a kép mindig ugyanaz volt: Vels úr sapka nélkül, de kötényben üldögél az asztalnál, előtte párolgó levessel teli tányér, könyökével Vels úr az asztalra támaszkodik, s a levessel telemerített kanalat a tányér és a mosolyra húzódott szája között tartja a kezében, és úgy kuporog ott, akár egy isteni faragott szobor, a kanál se ide, se oda nem mozdul a kezében. Ostoba elképzelés, tudom. Ám az idő tájt, amikor az elbeszélésünk kezdődik — 184* május harmadikén, du. négy órakor —, Vels úr már nem is élt. A bolt fölötti lakásában feküdt, csinos kis szobájában, egy szép, díszes koporsóban. A fedél még nem volt föltéve, de Vels úr még most, halála után, örökre lehunyt szemmel is mosolygott. A temetést négy órára tűzték ki. A halottas kocsi, az úgynevezett „bottos", már ott állt a téren a ház előtt. A városi fegyveresek százada is ott toporgott a zenekarral együtt. A feldíszített szoba egészen tele volt Malá Strana-i méltóságokkal. Azt mindenki természetesnek vette, hogy a Miklós templom tiszteletese az asszisztenci­ájával kissé később érkezik, ahogyan az már minden tiszteltebb szomszéd esetében lenni szokott, nehogy bárki is azt mondhassa, hogy már szeretné mielőbb a kapun kívül tudni a megboldogultat. A szobában fülledt volt a levegő. A délutáni nap hevesen tűzött. sugarait visszaverték a nagy falitükrök; a ravatal körül elhelyezett nagy viaszgyertyák sárgán lobogtak és füstöltek, a forró levegő szinte elviselhetetlenül tele volt a füst bűzének, a frissen festett fekete koporsó s alighanem már a holttest szagának keverékével. A házban ünnepélyes csend uralkodott, az emberek suttogva beszéltek. Sírni nem sírt senki, minthogy Vels úr nem hagyott hátra semmilyen közelebbi ro­kont, a távolabbiak pedig mindig azt mondják: „Csak jól kisírhatnám magamat — de nincsenek könnyeim, attól tartok még megszakad a szívem." — „Igen, igen, így még sokkal rosszabb." Ekkor belépett a szobába Ruska asszony, a közis­mert Rus vendéglős úr özvegye. A megboldogult a Gráf-féle kert vendéglőjének volt a tulajdonosa, ahol mindig a leghangulatosabb tüzérbálok szoktak lenni. Mivelhogy ehhez voltaképpen senkinek semmi köze, ha itt most elmondom, hogyan özvegyült meg Ruska asszony, azt tekintsék, kérem, csupán mellékes meg­jegyzésnek. Akkoriban mindegyik tüzérezrednek volt egy különleges bombázó százada, csupa pufók, hús­­vér-tej legény. Úgy hirlett, hogy a vendéglős úr ezt a századot egyenesen gyűlölte, valami okból állítólag az asszonykájával kapcsolatosan, és emiatt egyszer bor­zasztóan megverték. Ám, amint mondottam, ehhez senkinek semmi köze. Ruska asszony már huszonötö­dik esztendeje ette özvegyi kenyerét, gyermektelen lévén egymagában élt, a Falusi piacon álló házában, és ha valaki megkérdezte volna, mivel tölti az idejét, az emberek azt válaszolták volna: Temetésekre jár. Ruska asszony — ötven körüli, az átlagosnál maga­sabb, termetes asszonyság — már benyomult egé­szen a ravatalig. Két vállát fekete selyem mantilla fedte, kerek és őszinte arcát pedig világos zöld szalaggal díszített kalap keretezte. Barna szemével most egyenesen a megboldogult arcába meredt. Arc­izmai hirtelen megrándultak, az ajka remegni kezdett, szemét könnyáradat öntötte el. Megindítóan felzoko­gott. Fehér zsebkendőjével gyorsan megtörölte a szemét és a száját. Most jobbról is, balról is végigmérte a szomszédait. Balról Hirtné, egy viaszárusnő állt mel­lette, és könyvből imádkozott. Jobbfelől egy szolidan öltözött asszony állt, akit Ruska nem ismert; ha prágai volt, akkor ahogyan festett, valahonnét a „vízen túlról" kellett jönnie. Megszólította az asszonyt, németül, természetesen, mert nemzeti tekintetben a Malá Strana akkortájt csakugyan Prága bal oldala volt. — Adj neki. Uram, örök békességet — mondta Ruska asszony —, mintha csak élne, úgy fekszik itt és UPCSEY GYÖRGY: ANYÁNK (1989, epoxid) Fotó: Hrapka Tibor nő 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom