Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-25 / 18. szám
mosolyog —, és újra megtörölte könnyekkel teli szemét. — Elment, és itthagyott bennünket, és nemcsak bennünket, hanem minden vagyonát itthagyta — nagy tolvaj a halál, bizony, nagy tolvaj. Az ismeretlen asszony nem válaszolt. — Egyszer voltam egy zsidó temetési szertartáson is — folytatta félig suttogó hangon Ruska asszony —, de az nem volt szép. Az összes tükröt leszedték a falról, állítólag azért, hogy ne lássák a holttestet, hadd forduljon mindenki arra, amerre akar. Ez így sokkal jobb, a megboldogult minden oldalról látható; én úgy saccolom, húsz aranyat megér... persze ezüstben, ó, milyen gyönyörű! De megérdemelte ám ez a jóságos lélek, nézze csak, mintha most is mosolyogna ránk a tükörből. Egy cseppet sem torzította el a halál, éppen csak egy kicsit megnyúlt az arca — olyan, mintha élne, ugye? — Én nem ismertem... Vels urat éltében — jegyezte meg az idegen asszonyka. — Nem? Ó, én viszont jól ismertem. Még nőtlen korában, meg a feleségét is még hajadon korában. Isten nyugosztalja szegénykét! Mintha csak most látnám, amikor volt az esküvőjük ... reggeltől fogva sírt... de miféle dolog az, kérem, egész nap sími, amikor már kilenc éve ismeri a leendő férjét! Nagy butaság, nemde? Alaposan megváratta Vels urat, kilenc évig várt, inkább várt volna még kilencszer kilenc évet. Az aztán volt egy nőszemély! Én mondom, utálatos egy nöszemély volt. De persze valamennyi nö közül ő volt a legeszesebb meg a legszebb és a gazdasághoz sem értett egy nő sem úgy, mint ő. A piacon egy óráig alkudozott egy garasért, mosáskor, ha felfogadott valamilyen asszonyt napszámba, puttonyszám hordatta vele a vizet, a szolgálólányoknak pedig mindig korgott nála a gyomruk. Vels úrnak ... átok volt mellette az élete! Egymás után két lány is elszegődött hozzám, akik azelőtt náluk szolgáltak, úgyhogy mindent tudok. Egy percnyi nyugalma sem volt. Állítólag csak ezért volt derék ember, mert félt tőle, mert állítólag csak azért nem mondott neki soha ellent, hogy a feleségét annál jobban marja az epe. Tudja, kérem, Velsné, ahogy mondani szokás, romantikus lélek volt, és azt akarta, hogy az egész világ sajnálja őt. Szüntelen jajveszékelt, hogy mennyire kínozza őt a férje. Ha netán haragjában a férje megmérgezte volna, egészen boldogan fogadta volna azt, ha meg netán a férje akasztotta volna fel magát, akkor meg legalább őrajta szánakozott volna a világ... Ruska asszony ismét vetett egy pillantást szomszédnője felé, ám meglepetéssel tapasztalta, hogy az ismeretlen asszony nem állt mellette. A beszéd hevében Ruska észre sem vette, hogy a szomszédjának mind pirosabban és pirosabban lángol az arca, s míg ő beszélt, egyszerűen ellépett mellőle. Az ismeretlen hölgy most a szoba hátsó részében a szikkadt. Uhmühl úrral, a tartományi számvivősóg tisztviselőjével beszélgetett, aki Vels úr rokonságához tartozott. Ruska asszony ismét a megboldogult néma arcára emelte a -tekintetét. Ajka újra elkezdett remegni, szemét fokozatosan elöntötte a köny. — Szegény nyomorult — mondta jól hallhatóan Hirtnéhez, a viaszárusnöhöz fordulva —, hiszen a halála isten büntetése mindenért, bizony, mindenért. Hiszen ő sem volt tisztességes, de hagyjuk ezt most!... Ha azt a szegény Tondát vette volna feleségül akinek gyereke volt tőle, hiszen ezt mindenki, mindenki... — Üdvözöljük! Május éjszakán seprűnyélen érkezett ? — hallotta maga mögött a hangos mordulást, s nyomban ezután vállon ragadta egy csontos férfikéz. Valamennyi jelenlevő összerezzent, mindenki Ruska asszonyt és Uhmühl urat nézte, aki az asszony elé lépett. Az ajtó felé lendítette a karját, és remegő mutatóujjal vezényelt: — Kifelé! — Sípoló hangja most áthatóan zengett. — Mi van ott? — kérdezte az ajtó mellől a másik Uhmühl úr, az akkori Malá Strana-i rendőrbiztos. Valóságos csontváz, éppolyan szikkadt, mint a testvére. — Ez a boszorka betolakodott ide, és a halottakat ócsárolja. Olyan éles a nyelve, akár a kard. — Hát töröld szájon! — Minden temetésen ezt csinálja — hangzott több felől is egyszerre. — Már a szent mezőn is botrányt csapott! — Csak gyorsan kifelé! — vezényelt a biztos úr, és megragadta az asszony karját. Ruska zokogva rángatta magát, mint valami gyerek. — Micsoda botrány... Egy ilyen szép temetésen — vélték a bent maradottak. — Most aztán csend, egy pisszenést se! — vezényelt a biztos úr Ruskának az előszobában, mert épp akkor vonult el mellettük a pap a káplánokkal. Azután a lépcsőhöz vezette öt. Ruska megpróbált egy-két szót kipréselni magából, ám a biztos úr könyörtelenül vonszolta öt tovább, ki egészen a ház elé. Ott aztán intett az egyik szolgálatos rendőrnek; — Kísérje el ezt az asszonyt egészen a házáig, hogy szégyentelen viselkedésével ne zavarja a temetést! Az Uhmühl úrnak, a városi írnoknak a fiai. Űrnél úrnak, a kelmefestőnek az unokái, amint mindenki láthatja, szerfölött szigorú urak voltak. Következésképpen a mai napon Ruska asszony ellen fordult a Malá Strana bosszúja, de úgy is mondhatnám, hogy a világ bosszúja, ha a Malá Strana, amit a hely szülötteként szerfölött óhajtanék, az egész világra kiterjedne. A következő napon Ruska asszonyt beidézték a Mostecká utcai rendőrkapitányságra. Ott mindig nyüzsgés volt. Ha eljött a nyár, és nyitott ablaknál bonyolították le a hivatali ügyeket, az egész utca hallhatta, mit beszélnek a rendőr urak. Mindenkire teljes gőzzel hajtottak rá, akkoriban még nem volt szokásban az udvarias bánásmód, ami ma minden rendőri beavatkozást bizonyára megszépít. A kapitányság ablaka alatt a járdán gyakran megállt a hárfaművész Josef, az ismert Malá Strana-i forradalmár. És ha közülünk, suhancok közül valaki éppen arra ment, és ránézett Josefre, ő mindjárt kacsintott, és hüvelykujjával az ég felé bökött, s nyugodt mosollyal azt mondta: „ — Ugatnak. Remélem, hogy ebben nem volt egy szikrányi megvetés sem, hogy Josef csupán igyekezett minél praktikusabban kifejezni magát. És az 184*-es év májusának napján, amikor is már minden pillanatban várni lehetett a déli harangszót, ott állt Ruska asszony mantillában és zöld szalagokkal díszített kalapban a szigorú rendőrbiztos úr előtt. Egészen letörten álldogált, magába roskadtan, szemlesütve, és hallgatott. És amidőn a biztos úr szigorú feddő szavainak áradata véget ért, s azt mondta Ruskának: — Életében ne merészeljenek soha többé elmenni semmilyen temetésre! — Most pedig elmehet! — Ruska asszony azonban sokáig nem tudta visszanyerni a saját jó kedvét. De végül mégiscsak visszatért a jó hangulata. Úgy egy fél év múlva kiköltözött a saját házából, és az Oujezdi kapu tőszomszédságában lakást bérelt magának. Arra minden gyászmenetnek el kellett haladnia. És valamilyen gyászmenet közeledett a kapu felé, a jóságos Ruska asszony mindig kiment a ház elé, és szívettépően sirt-ritt. KÖVESDI JÁNOS FORDÍTÁSA MARTON IVÁN VERSEI Viszockij-darab vidéken röptödet nem látja más néhány megszállott bolond a nézőtér üres benne sötétség honol nem kell Viszockij sem a költő sem a színész senki se ennyire jutottunk hát ennyire nyakadba kolompot akassz mosolyogj gyertek barátaim ihol egy akol Kép az embert láttam ott az embert a csehó előtt alkot ne kérdezd jót vagy rosszat s hogy hányadik korsó után előtt láttam láttam egy koratavaszi délelőtt a sörébe csöpögött a könnye a csehó előtt Változó kapcsolatok ha az utcánkban megáll valahol a mentő beteg lelkek lepik el a teret hozsannáznak szerény vigasz lehet nö 15
