Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-03 / 2. szám
Az 52. hét eseményeiből ITTHON: Ülést tartott az SZLKP Központi Bizottsága. Értékelte a szociális és gazdasági fejlesztés 1988-as tervének eredményeit, foglalkozott az idei évi tervvel, a gazdasági mechanizmus átalakításának menetével, s a párt szlovákiai munkájára vonatkozóan a CSKP KB 12. üléséből eredő feladatokkal. Az SZLKP Központi Bizottsága Elnökségének beszámolóját Ivan Knotek, a CSKP KB Elnökségének tagja, az SZSZK Kormányának elnöke terjesztette elő. Beszámolójában a CSKP KB 12. ülésére hivatkozva megállapította, hogy döntő jelentőségű volt, mert megerősítette a CSSZSZK kormánya azon elhatározásának helyességét, hogy a gazdasági mechanizmus átalakítását meg kell gyorsítani, s az új mechanizmust 1990. január 1 -tői be kell vezetni az egész népgazdaságban. Igényes, de ugyanakkor szükségszerű feladatot állított a társadalom elé, azt, hogy következetesen a gazdasági reform útján kell haladnunk, le kell rövidítenünk a gazdasági mechanizmus fokozatos bevezetésének időszakát. Az SZNT 11. ülése birálóan mutatott rá arra, hogy a minisztériumok, de főleg a gazdasági vállalati szféra szervezetei lassan hajtják végre a szervezeti változásokat, amelyeknek a legújabb tudományos és műszaki ismeretek kihasználásán és az emberek szakképzett munkáján kell alapulnia — hangsúlyozta beszámolójában Ivan Knotek, az SZSZK kormányának elnöke. Az SZLKP KB Elnöksége két káderjavaslatot is előterjesztett. Miroslav Válek kérte felmentését az SZLKP KB Elnöksége tagjának és az SZSZK kulturális miniszterének tisztségéből. Azzal összefüggésben, hogy Jozef Durica kérte felmentését a SZISZ SZKB Elnöksége elnökének tisztségéből, az SZLKP KB Elnöksége javasolta az SZLKP KB Titkársága tagjának tisztségéből való felmentését. KÜLFÖLDÖN: • Jozef Lenárt, a CSKP KB Elnökségének tagja, a KB titkára csehszlovák gazdasági szakemberek élén Olaszországban tett baráti látogatást. • Grósz Károly, az MSZMP főtitkára fogadta Ondrej Durejt, hazánk rendkívüli és meghatalmazott magyarországi nagykövetét diplomáciai megbízatásának befejezése alkalmából. • Radzsiv Gandhi indiai kormányfő Teng Hsziao-ping meghívására Kínában tett látogatást. • Budapesten az 1989-es évi állami költségvetés törvénytervezetéről folytatott vitát az Országgyűlés ülésszaka. A CSTK felvétele SÚLYA VAN A VILÁGNAK Jó is, meg rossz is, ha súlya van a világnak, én legalábbis így gondolom. Ha a mitológiai Atlaszt kérdezhetnénk, aki ősidők óta tartja vállain földgolyónkat, talán érdekes dolgokat mondana nekünk. Elsősorban arról, ahogy ő látja világunkat, miközben állandó, változatlan teherként érzi a súlyát. Neki mindegy, hogy örömmámorban lebegünk-e, elszakadva a valóságtól, nem érezvén a nehézségi erőt, hiszen az ő jó öreg vállain nem változik a teher. Csak mi, emberek változunk állandóan, szembesülve tegnapi magunkkal, tegnapi nézeteinkkel és véleményeinkkel. Olykor szemlesütve, máskor feszülő ellenkezéssel fogadva az útját, mert hát eddig nem vettük észre, hogy az idők szava és a mi szavunk (érdekünk) jó messzire került egymástól. Súlya van a világnak. Annak a világnak is, mely mindeddig arra tanított bennünket, hogy egyenlőség van, s már-már elhitette velünk, mehet a végtelenségig a „mindenkinek szükségletei szerint" ... Csak meg kell találni a módját. S míg a kiskapukat keresgéltük — társadalmi méretben — valahol nagyon fontos dolgok sikkadtak el, valahol érvényét és értékét veszítette a becsület, a tisztesség, a jól végzett munka — s egyáltalán a munka — öröme, s valahol mélyen gyökeret eresztett bennünk, hogy a szocializmus egyenlő a terülj, terülj asztalkámmal, meg az aranyat szóró szamárral. Kit érdekelt mindeddig, hogy hogyan bánnak — bánunk — gazdaságunk alapjával, és felépítményével?! A zseb volt a fontos, nagyban is, kicsiben is. Ha a nagy zseb tele volt, a kicsiben is akadt elég pénz, mindenki befogta hát a száját. Csakhogy ürülni kezdtek a zsebek, elsősorban a nagyok, s azt már a kisember is észrevette, hogy pénzéért egyre nehezebben kap meg bizonyos árucikkeket, mert nincs belőlük elég. És az egyes ember is rájött, nincsenek mesék, nincsenek csodaszerek, egyre inkább érdekelni kezdte hát, hogyan is csinálják a gazdaságot, a politikát, a tájékoztatást, mi is a valós helyzet. Hisz különböző, teljesített tervmutatói ellenére vált fizetésképtelenné sok vállalat, menet közben kellett terveket módosítani, sok helyütt elmaradt a „tizenharmadik fizetés" az év végén. Minek az átalakítás, ha csak roszszat hoz? — kérdezte egy asszony, akivel riportutam során váltottam néhány szót. — A mi elnökünk azt mondta, lehet, hogy nemsokára mi, szövetkezeti tagok is fogunk béradót — értsd: társadalombiztosítási hozzájárulást — fizetni, olyan szigorú elvonásokkal él az új mezőgazdasági törvény. Hát akkor ki fog ott kínlódni? Kinek jó ez? Érthetően senkinek, hisz mindenkinek a zsebére megy a játék, és senki nem lesz gazdagabb tőle. Csakhogy változtatni muszáj, mert felvágtuk már tűzifának a terüljasztalkát, és megettük az aranyat szóró szamarat. Most már kénytelenek leszünk megtermelni azt, amiből élhetünk. Évtizedek óta téma a sajtóban, hogy korszerűtlen, kimustrált gépekkel nem termelhet korszerűen az ipar, termékeink nem érhetik el a világpiaci színvonalat. S ez a világpiaci színvonal csak a külkereskedelmi célokra szánt termékekre vonatkozik! A jóval szelidebb hazai szabványok sokkal több hibát engednek meg, s ahogy örökké javítandó és megjavíthatatlan tartós fogyasztási cikkeink mutatják, senki nem viseli értük a felelősséget. Mint ahogy nincs gazdája a Luca széke építkezéseknek sem, mert vagy egy évtizede lesz már, hogy elrendeltetett a megkezdett építkezések befejezése, de még mindig sok helyen azzal oldják meg a tervteljesítést, hogy egy újabb kezdenek... Minden mindennel összefügg, s kanyarog összegubancolódik akárcsak a nagy tengeri kígyó. Nehéz átlátni a szövevényeken, s az újságírót is megtéveszthetik olykor a rég beavatottak simulékony, panaszos szavai. Hisz ő nem ismerte a régi, ledölőben lévő kiskapukat, s nem ismerheti az épülő újakat sem, csak bizakodhat. Abban, hogy nem lesz több elkendőzés, mellébeszélés, hazudozás, félrevezetés. Persze: idővel. Mert az újságíró készült a „nagy leépítésekre is, aztán tapasztalta, hogy amíg a bürokrácia leépítése a bürokráciára lesz bízva, addig az aligha válik feleslegessé. S amíg egy-egy vállalat termékeinek rezsijében benne lesz a művileg felduzzasztott adminisztratív apparátus minden költsége, a nyereség, a valóban ösztönző mozgóbér, csak írott mafaszt, lehetőség marad. Mint ahogy lehetőség maradt a legutóbbi bérmódosítási rendszer alkalmával is. Arról már korábban is esett szó, lapunk hasábjain is, hogy az állami vállalatok létrehozása sok esetben látszott puszta átkeresztelkedésnek. És mesélték az újságírónak azt is, hogy a felszámolás alatt lévő mezőgazdasági igazgatóság azon fáradozik, hogy egy mamutüzemet — agrokombinátot — hozzon létre a járásban, s ők megmaradjanak igazgatóságnak ... Egy másik helyen meg egy részük megmarad valamilyen felsőbb rendeltetésű intézménynek. Az ott dolgozók most késhegyre menő csatákat vívnak egymással, kilincselnek, intézkednek, mert mindenki maradni szeretne. A bizonytalanság senkinek sem jó, legfőképp a járás szövetkezeteinek nem, de azokkal most ki törődik... Ki is adhatna hát választ néhány asszonynak arra a kérdésre, valóban kell-e majd béradót fizetniük. És még valami: figyelmeztették az újságírót arra is, inkább hagyjon fel azzal, hogy az új gazdasági törvények kihatásait kutassa a gazdálkodó szervezeteknél, mert ott a társadalmi érdekekkel szinte senki nem törődik, minden termelő szervezet azt vizsgálja, mennyit veszít az új adók és elvonások bevezetésével. S az embereket is csak ez érdekli, mert nem értenek a dolgokhoz. Megengedem, velem együtt laikus a világ nagy része, elvégre ha gazdasági szakemberek lennénk, talán éppen mi ülnénk a „jó szándékú" figyelmeztető helyén. De ne vegye rossz néven senki illetékes, ha az, aki egyegy reform vagy változás terheit elviselni kényszerül, szeretné tudni azt is mi miért történik; járható lesz-e ez az út és hová vezet (az elképzelések szerint). A kezdeti bizalmatlanság végtére is elvezethet egy nagyobb társadalmi ellenőrzéshez, mely nem válna a dolgok kárára. S a pontos tájékoztatás, mely a rosszat is kimondja, szintén hasznos lehet, mert megóv a rémhírektől. Ha a mellékfoglalkozásként kertészkedő ember tudja például, hogy összbevételének negyven százalékát költségként leszámíthatja az adóalapjából, és további hatezer korona bevétele adómentes, s csak ez után kezdődik az adóztatása, talán nem áll le a kistermeléssel, vagy legalább egy optimális szintet szab magának, ha tájékoztatják, hogy csak az így elért több mint ötvenezer korona tiszta bevétel után fizet majd progresszív adót (az ötvenezren felüli összeg hatvan százalékát). Alacsonyabb bevételek esetében ugyanis az új adórendszer kedvezőbb a korábbinál. A változásoktól az emberek elsősorban jobbulást várnak, saját anyagi helyzetük javulását, a több fizetés azonban sok mindennek függvénye. Állami vezetésünk az új gazdasági törvényeket úgy alkotta meg, hogy azok elsősorban az élő munkával — az emberi erővel — való takarékosságra serkentsék az üzemeket, szövetkezeteket. Ötvenszázalékos elvonást fizet minden vállalat, üzem, szövetkezet az áilami költségvetésben a bértömeg után, további ötven százalékot pedig a nyereségből. Ez az elvonás már érinti az 1988-as nyereségeket is, melyek kifizetése 1989 első negyedévében esedékes. A fennmaradó összeggel saját belátása szerint gazdálkodhat minden üzem. Amennyiben ennek nagy részét bérfejlesztésre fordítja, megnövekednek az elvonásai is. Ha beruház belőle, gépeket vásárol, termelést fejleszt, ezek az elvonások nem nőnek, tehát a törvény ezt az utóbbit szorgalmazza. A bérfejlesztés csak úgy lehet progresszív, ha közben csökken a dolgozók létszáma, mert akkor a változatlan bértömeg kevesebb ember között osztható szét. A mezőgazdasági szövetkezeteknél a bértömegbe beleszámít a társadalombiztosítási járulék is, melyet ez ideig a szövetkezetek fizetnek ki dolgozók helyett. A gazdasági életünkben történt változások terheit — tetszik, nem tetszik — fel kell vállalnunk, ha nem akarjuk, hogy az utánunk jövő nemzedékek legyenek kénytelenek rendbetenni mindazt, amit mi elrontottunk — így is megfogalmazhatnánk alapteendőnket. S vissza kell állítanunk ezzel párhuzamosan azt az értékrendet is, mely garantálja a tisztességes munkát, a jó minőséget, a tisztességes és becsületes gazdasági és emberi kapcsolatokat, és hosszú távon azt is, hogy mindenki magától értetődően és ellenérzések nélkül vegyen majd részt közterheink viselésében is. N. GYURKOVITS RÓZA Lapunk szívesen fogadja olvasóink e témával kapcsolatos kérdéseit, s lehetőségeinkhez mérten igyekszünk is majd választ találni rájuk az illetékeseknél. Várjuk leveleiket! na 3
