Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-14 / 8. szám
Nagyida (Vefká Ida) szélén, a pardon innen vagy túl — a sötétben nehezen tudunk tájékozódni — botorkálunk. Csizmánk szárát sár lepi. Ösvény vezet az erdőn keresztül, de nem merünk nekivágni, túl nagy a sötétség. És túl közel a Tábor. Végül a másik utat választjuk — bár az is a Tábor előtt vezet —, szerencsére meg van világítva. Lepusztult tájék előttünk, kutya vonít, félcsupasz cigánygyerek inai a szomszédba. Az llosvai próbájára igyekszünk. Az együttes a tavalyi zselizi (Zeliezovce) népművészeti fesztiválon második dijat nyert. Az út egyenest az iskola - ig visz. Átlépjük a ledöntött kerítést, újfent képtelenek vagyunk tájékozódni. Tévedésből a tanítólakás kiken kedveznek a körülmények az amatőr művészeti munkának, jó csoportok működnek. A kis településeken nem kedveznek a körülmények, a csoportok is gyöngébbek vagy semmilyenek, helyzeti hátrányuknál fogva. Nagyida az apadó falvak sorába tartozik. Infrastruktúrája, finoman szólva, hiányos, lakossága aránytalanul fogy, a fiatalok elköltöznek, a városra mennek. Sok egyéb mellett művelődési háza sincs, helyesebben kényszermegoldásként a volt Priehradni-féle úrilakot nyilvánították annak. Egységes kultúrája felfeslöben, lassan megszűnik a magyar iskola is. A településfejlesztés Nagyidán azzal számol, hogy egyszer majd a falu is — Sokan műszakokban dolgoznak, azért hiányoznak. Nehéz volt a próbákat úgy egyeztetni, hogy mindenkinek megfeleljen — mondja Demkó Pál, az együttes vezetője, aki egyben a hnb titkára. — Kassáról (Kosice) is járnak le gyerekek, így a menetrendet is figyelembe kellett venni. — Mikor próbálnak tehát? — Kedden és pénteken, hattól fél kilencig, hogy a kassaiak elérjék a vonatot. — Hogyan született a zselizi második díj? — Igazság szerint erre a kérdésre nem nekem kellene válaszolni, inkább Péter Zsoltnak, az érdem ugyanis nagyobbrészt az övé. Nyolc-HOL TEREMNEK A DÍJAK? LÁTOGATÓBAN AZ ILOSVAINÁL kács Bandi bácsi. Mikor nyolcvanhatban átvettem az együttest, tisztában voltam vele, hogy egyedül, segítség nélkül, képtelen vagyok csinálni a koreográfiát. Azt eddig is tudtuk, hogy az utánpótlással bajok vannak, nyolcvanhatban például fél éven belül hét fiú távozott, ami egy ilyen kis együttesnél óriási érvágás. Nem volt megfelelő zenekarunk, az utolsó kategorizáláson nyolcvanháromban éppen emiatt nem tudtuk megvédeni a helyezésünket. Nem sok esélyünk volt a továbblépésre. Az együttes szempontjából mindenképpen szerencse volt, mikor nyolcvanhét őszén Zsolt fölajánlotta (aki addig az Új nemzedékben táncolt), hogy átveszi a művészeti vezetést. Egyidejűleg nyolc új tagot is hozott magával a Nemzedékből, Kassáról: az együttes átalakult, tagtoborzást hirdettünk, a lányok száma harmincötre duzzadt, a fiúk tizennégyen voltak. Azóta persze kicsit megcsappant ez a szám, sokan a tanulás, az iskolai kötelezettségek miatt hagytak itt bennünket, három fiú pedig visszament a Nemzedékbe. Az együttes megfiatalodott, a régi tagok közül alig páran maradtak, s akik maradtak, azoknak is újra kellett tanulni táncolni. Rendeztünk egy háromnapos próbát, épp itt a tornateremben, eljött Kassáról Richtarcík Misi és Rita is, segítettek Zsoltnak, megtanultuk velük a Dunántúli ugrást és az Imregi karikázót. Zselizre jól időzítettünk, formában voltunk, lelkesek voltunk, a második hely mégis nagy meglepetés volt. Mindenesetre jó volt másodiknak lenni. — S mindez az együttes életében mit jelentett? — Zsolt által egy teljesen új táncnyelvet ismertünk meg. Azelőtt például nem jártunk táncházba, nem éreztük, hogy amit művelünk, az mai életünkre is kihatással lehet. Az ilyen díjnak azonban veszélye is van: önhitté teheti az embert. Ezen is túlestünk. Mindenesetre, most az egyetlen dolgunk várni és kitartani, míg Solt visszajön. Mert, reméljük viszszajön! — Anyagilag ki támogatja az együttest? — A költségvetésünk nem sok. A Csemadok járási bizottsága ad valamit, az állami gazdaság autóbuszszal, természetbeniekkel is besegít. A jnb kulturális osztálya még a tavalyígért húszezer koronát, abból videót szeretnénk venni. — Hogy látja az együttes jövőjét ? — Erre nem könnyű válaszolni. Nem tartozunk a szerencsés együttesek közé, körülményeink sem szerencsések. Valahogy itt a faluban nincs benne az emberek tudatában, hogy érték is lehet az, amit csinálunk, és gazdagodhatunk általa. Nincs próbatermünk, még a ruháinknak sincs rendes helye, különösebb figyelmet sem kapunk. Csináljuk, ahogy tudjuk. Az utánpótlás szempontjából azonban szerencsés, hogy Horkay Tünde beindította a Kis llosvait: lányokkal, fiúkkal külön foglalkoznak, járjanak akár magyar vagy szlovák osztályba. Föllépéseinken pedig a kassai Csámborgó húz nekünk. A megoldás, azt hiszem az, hogy nem szabad föladnunk. Egyedül a saját erőnkre támaszkodhatunk. „Egyedül a saját erőnkre támaszkodhatunk". A másik tanulság, gondolom, ez a mondat lehet. S fényében mindinkább szemfényvesztésnek tűnik az a siker, amit az llosvai a zselizi színpadon elért. Főleg, hogy tudjuk, mi van mögötte: a botorkáás a nagyidai sárban. NAGYVENDÉGI ÉVA PRIKLER LÁSZLÓ FELVÉTELEI lincsét nyomjuk le. Aztán meghalljuk a sodró ritmusú zenét, és elindulunk a tornaterem felé. A településeink fejlődését meghatározó irányelvek szellemében a társadalom pénzét nem szabad olyan dologra pazarolni, amit később majd nem használnak ki. Fölösleges például művelődési házat bővíteni, építeni olyan településen, amely egyszer úgyis meg fog szűnni. Az irányelvek kimondják, minél nagyobb egy falu, egy művelődési ház, annál jobban és színvonalasabban, annál szakszerűbben és hatékonyabban működtethető. Aki amatör csoportjaink életével, eredményeivel szeretne szembenézni, többek között ezekből az irányelvekből is kiindulhat. Tehát: a nagy településemegszűnik. Az amatör művészeti munkának nem kedveznek a körülmények. Ha a fent említett elvek a fejlődő falvakról és a jó csoportokról helyesek, az llosvai sikerében van valami furcsa. Az llosvai sikere mintha azt bizonyítaná, hogy nem a helyzeti hátrány vagy előny a legfontosabb! Adományozott helyzeti előnnyel nem lehet mindent elérni, színvonalról a település karaktere is határoz. (És természetesen a szerencsésen összetalálkozott emberek személyisége!) Mi pedig a karakterről megfeledkeztünk! Ez is lehetne az llosvai sikerének egyik tanulsága. A tornateremben több a lány, mint a fiú, nincsenek sokan, de kevesen sem. vanhét őszétől ö az együttes művészeti vezetője, most katona. Addig új táncokat nem tanulunk, a régieket gyakoroljuk. Van mit tökéletesítenünk, főleg a stíluson, a régi tagok nehezen tudják levetkezni a modorosságot. Van egy ötvenperces műsorunk, amit Zsolt tanított be. A versenyprogram, amivel Zselizen fölléptünk, része ennek. — Mégis, mik a díj előzményei? — A faluban régi hagyománya van a népi táncnak. Az llosvai nyert Zselizen már nagydíjat is, még nyolcvanban. Hetvenkettőtől működik az együttes, nyolcvanhatig Snyir Ferenc volt a vezetője, aki most a falu hnb-elnöke. Nyolcvanegytől azonban a kifáradás jelei kezdtek mutatkozni, ennek számos külső és belső oka volt. A koreográfiákkal mindig is bajok voltak, sokáig egy magyarországi fiú segített, aztán Tan£* 17
