Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-14 / 8. szám
CSALÁDI KÖR Kedves Olvasóink! Folytatjuk „Mérlegen" című sorozatunkat, melyben átlagcsaládok életkereteit, egyéni és társadalmi távlatait, életmódját, szociális és kereseti viszonyait, szabad idejét stb. szeretnénk bemutatni. Továbbra is várjuk olvasóink jelentkezését, akik szívesen fogadnák szerkesztőségünk látogatását otthonukban, és nem lennének ellene a személyes bemutatásnak sem. Kérdésünk továbbra is: Hogyan és miből élünk? E rövid bevezető után pedig lássuk sorozatunk második családját, a Csiba családot, amely majdnem modellértékű: tehát két gyerekkel és panellakásban stb. él. S ismét a figyelmeztetés: miközben a sorozatot olvassuk, sose feledkezzünk meg arról, hogy a bemutatott életmód, életstílus hogy viszonyul mindahhoz, amit értéknek tartunk. Három éve még el voltam keseredve A Csiba család Légen (Lehnice) lakik. Lidia, a feleség már a levelében megírta: tanitólakásban laknak, szemben az iskolával, ahol pionírvezetöként dolgozik. Mehetünk bármikor, otthon van a kis Balázzsal; esetleg a faluban sétál — írta. A házban nyugalom, látszik, nemrég festették, hozták rendbe. A lakás lakótelepi mértékű és léptékű, negyvenvalahány négyzetméter, három szoba, konyha — ízléssel és mértékkel berendezve. Lídia asszony épp a fürdőszobából jön. — A kályhát raktam meg — mondja. — Maguk fütenek? — Igen, szénnel. ígérik ugyan, hogy két éven belül rákötnek bennünket a gázra. Jó is lesz! Csupa korom, szénpor így a fürdőkád, gázzal mégiscsak könnyebb! Közben előkerül Tamás, aki ötéves; behordja a szőnyegre játékait, kifestőit. s erre a három órára, míg beszélgetünk, a világ legjobb gyereke: figyelő, szófogadó. Nem úgy Balázs; Balázzsal szüntelenül foglalkozni kell: etetni, itatni, paskolgatni. hogy megnyugodjon. — Mennyi ideig szándékozik otthon maradni? — Három évig biztosan, aztán majd meglátjuk! Tudom, nehéz lesz. meg kell húzni a nadrágszíjat — főleg e hónaptól, hogy csak hatszáz koronát kapok — dehát a gyerek érdeke ... Ki kell valahogy bírnunk! — Tamással csak fél évig voltam otthon, renteget betegeskedett, kétéves koráig ötször volt kórházban. Kénytelen voltam kivenni egy év fizetetlen szabadságot, pedig nagyon szűkösen voltunk. Akkor megfogadtam: ha csak nem éhezünk, a következővel legalább három évig otthon maradok! Én a legvégsőkig tisztáztam magamban, hogy mit akarok és mi okoz számomra igaz örömet. Tudom, hogy a gyerekekkel fölvállaltam egy szerepet. A legfontosabb célom, hogy a gyerekeim kiegyensúlyozott légkörben nőjenek föl. Engem a nagyanyám és a nagynéném nevelt, így tudom, mit jelent az édesanya, és mennyire tud hiányozni, pedig nagy szerétben és törődésben volt részem. — Elég derűs természet vagyok és valójában elégedett. Van két szép, egészséges gyerekünk, a férjemmel boldogan élünk, jó házasságban, a siránkozással mit érnék?! Nem mondom, az első évek nagyon nehezek voltak. Göröngyös út vezetett például ehhez a lakáshoz. Először a férjem szüleinél laktunk, nyolc hónapig, majd külön mentünk. A helyi bank engedett át egy szövetkezeti lakást. szoba-konyhás volt, nem a legjobb állagú. Kicsit bizony el voltam keseredve! Lakásunk nem volt, én otthon fizetetlen szabadságon, helyzetünk kilátástalannak tűnt. Ha a férjem szülei nem támogatnak bennünket anyagilag, nem is bírtuk volna! Végül nyolcvanötben megkaptam ezt a lakást az iskolától. A hálóbútort részben a házassági kölcsönből vettük, az ülőgarnitúrára a férjem szülei adtak pénzt, az ebédlőfalra szakszervezeti kölcsönt vettem föl. Mindig vettünk valami kisebb dolgot, a csillárt ide az ebédlőbe például fél évig hajtottam . . . így lassan berendezkedtünk. Luxusdolgaink nincsenek, vagyonunk az, amit itt lát a három szobában. Hiányzik még sok minden, nincs például lemezjátszónk, most gyűjtünk automata mosógépre; nincs színes tévénk, autónk (igaz, a férjem szülei néha kölcsön adják az övékét), de azért boldogan vagyunk. — Én jól érzem magam otthon, nincsen „fal-kórom", nem érzem magam bezárva; és ha nem szorítanának az anyagiak, itthon maradnék, míg legalább Balázs iskolába nem megy. A házimunka persze rabszolgamunka: kezdődik azzal, hogy reggel berakom a mosógépbe a pelenkát, főzök, közben elaltatom Balázst, öblítek, teregetek, összerázom a lakást, délben egy kis pihenés — aztán kezdődik minden elölről. Mégis szívesen vagyok otthon. Tetszett ugyan a munkám. jól éreztem magam a gyerekek között, de Balázs épp jókor jött! Talán ha több megértést, támogatást kaptam volna a munkahelyemen, most nem éreznék így. De a körülmények nem kedveznek a mai időkben a pionírmunkának, a gyerekeknek csömörük van. fáradtak, leterheltek, kilenc-tíz órákat ülnek az iskolapadban, elegük van az iskolából. az iskolai rendezvényekből; és igazuk is van. Ami a lényeg, a fölszabadultság, teljesen eltűnt; rengeteg az adminisztráció, ami nincs papíron, azt nem is csináltam stb. Szóval, jól jön az a kikapcsolódás! Majd utána bepótoljuk! Az óra fél hatot mutat. Lassan itt a bratislavai autóbusz, és vele a férj is megérkezik. — Fél hatkor megy és fél hatkor jön — mondja Lidia. — Gumizó a szakmája, naponta ingázik. Nem könnyű munka, a cég is veszteséges, ahol dolgozik. Prémiumot már vagy öt éve nem osztottak, de a férjem hűséges típus, meg szereti is a munkáját. Csak mindez azt jelenti, hogy sokat van távol Inaponta tizenkét órét mert ingázik — a szerk. meg/egyzésej. néha különmunkát is vállal, így minden elintéznivaló rám szakad. Egy szokásunk mindenesetre kialakult: a napi bevásárlások nagy részét ő intézi: ő hordja a tejet (én úgysem tudnék átfutni az üzletbe), a gyümölcsöt (nálunk a faluban a zöldségesnél nagyon rossz az ellátás), mindent beszerez, kisorakozik, beteremt. A kert gondja is az övé; mert van egy kis kertünk a ház mögött, így tavasztól őszig nem kell zöldségért pénzt kiadnunk. Mindezek mellett a takarításban is segít, porszivózik, szőnyeCsiba Jánosné fiaival. Tamással ós Balázzsal az optimizmushoz? get porol, és Balázst is a kezébe nyomom, ha hétvégén nagytakarítok. Közben megérkezik János, a férj, s mutatja a bevásárlószatyrot, hogy tejért sorakozott, ezért a későbbi busszal jött. — Az, hogy János bevásárol, az én szempontomból nagy előny — folytatja Lídia. — Ami a családi kasszát illeti, sokat segítenek a férjem szülei, főleg nyáridőn, csibével, kacsával. és ebben az évben nevelnek nekünk egy kismalacot is. Ugyancsak jól jön a másik mama (a nagynéném) segítsége, aki ruhafélét, játékot vesz a gyerekeknek. Mivel a gyerekruhák drágák és sokszor ízléstelenek, kénytelen voltam megtanulni varrni (bár erre Balázs mellett most nincs időm), kötni, s ezzel elég sokat lecsípek a kiadásokból. Balázzsal szerencsém van, rengeteg cucc maradt Tamásról; az ő ruházkodására alig kell költenünk. Nem úgy Tamáséra, nő. mint akit húznak. Tavasszal ősszel ki kell cserélni a ruhatárát. A mi ruházkodásunkra költünk a legkevesebbet. Szóval, amit csak lehet, igyekszek megcsinálni magam. (Télire például rendszeresen befőzök.) — A férjem 2 600 koronát hoz haza, a családi pótlékkal együtt (plusz fizet négyszáz korona kölcsönt én háromszázat), az én jövedelmem viszont januártól ezerötszázzal csökkent. Idén lejár a kölcsönünk, talán azzal könnyebb lesz. Állami lakásban lakunk, a lakbér alacsony. 107 korona. (A szén viszont évente ezerkétszáz.) Az állandó kiadások: Tamáska óvodája, férjem bérlete, villany, újságok stb. is kitesznek vagy hatszáz koronát. Sokat elvisz az élelem, a hentessel egyetemben havonta 1 500 korona, igy nem sok marad, spórolni ebből szinte lehetetlen. Könnyebbséget jelent, hogy férjem néha különmunkákhoz jut (ötezer korona kiegészítést jelent évente), igy gondolhatunk az idén például mosógépre stb. — Nem tagadom, hogy néha nagyon nehéz beosztatani a pénzt. Mindig meg kell gondolni, hogy mire adjuk ki. Itt a mi vidékünkön elég sokan fóliáznak, kertészkednek, így mi is juthatnánk külön jövedelemhez, viszont a gyerekekre nem lenne ennyi időnk. A gyerekeket pedig semmi pénzért nem hanyagolnám el! Az az igazság, hogy ritkán jutunk el valahova, amióta Balázs is megvan. Néha megkérem a szomszédasszonyt, vigyázzon rá. én meg elszaladok fodrászhoz. Azelőtt gyakran jártunk a szakszervezettől színházba, Győrbe vagy Bratislavába, a Mateszra. Tháliára is elmentünk, ha itt játszottak. Olyankor mindig eljött az anyós fölügyelni Tamásra. Kétszer voltunk Csehországban nyaralni (szintén a szakszervezettől), párszor Magyarországon: egy házaspárral barátkozunk. Hétvégén a nagyszülőket látogattuk, vagy csak kimentünk a Dunára. Most már a gyerekektől ezt nem lehet. Tévét nézünk, rádiózgatunk. olvasgatunk, ez a szórakozásunk. Persze, alig várom, hogy nagyobbak legyenek a gyerekek, hogy utazhassunk. Természetesen a gyerekekkel együtt: addig vigyük őket, míg lehet, aztán úgyis fölnönek és itthagynak bennünket! — Két gyereket terveztünk, nem hiszem, hogy a harmadikra vállalkoznék. Elég lesz a kettőt tisztességben fölnevelni! Büszke vagyok a gyerekeimre, nem tagadom. Ami a legfontosabb, a boldogság, a kölcsönös megbecsülés a férjemmel, az megvan. Én szerintem az a legfontosabb. A többit majd kipótoljuk, ha nagyobbak lesznek a gyerekek! NAGYVENDÉGI ÉVA KÖNÖZSl ISTVÁN FELVÉTELE nű 10
