Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-07 / 7. szám
Higgadt okossággal veszi számba a tényeket. Szavai köré olyan sáncot rak, amely megőrzi azok lényegét és eredetiségét. Nem ismétel. Ambrus Ferencnek lényéből adódik a kérdés, van-e súlya, távlatos értéke a katedrán fogant szónak ? Cselekedeteit mintha az a szelídség szabályozná, amely mindig és mindenkor a romboló erőkkel szemben védekezik. Magaviseletével sugallja diákjainak, hogy a jövőt már csak az mentheti meg, ha a szelídségre ismét képessé válik az ember. Ezzel párhuzamosan: kemény. Keménysége mögött mérhetetlen mennyiségű hit és akarat van. Hitében megingathatatlan, mert következetes. Hisz a gyermekekben, azokban a nebulókban, akiket tanít akiknek példát mutat, akikkel minden tanítási napon áramkört létesít a Dernői (Dmava) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában. Ahol a tanításon innen és túl, sok egyébbel is foglalkozik. Mert neki így természetes. Sőt: csak így. 1982-ben szerzett diplomát. 1985-töl tanít Demon, s vezeti a Jáccóköz nevű iskolai színjátszó csoportot, amelynek az idén hat lány és négy fiú a tagja. S hogy honnan Ambrus Ferencben a tűz? Apja lakatos, anyja hivatalnok, majd munkásnő. Sokat kapott tőlük. S talán a nálukénál is nehezebb útravalót apai nagyapjától, a régi gömöri kommunistától, Ambrus Lászlótól. Tőle kapta a hitet az emberben, az emberi közösségben. Tőle kapta azt az emberi meggyőződést, hogy az igazságkeresésről, az igazság kimondásáról soha, semmilyen körülmények között nem szabad lemondani. Még akkor sem, ha nem minket, hanem mást, másokat ér a sérelem. Aki lemond, magát veszíti el. Ambrus Ferenc nem akar elveszni, s mert pedagógus, a szelíd jóság és szeretet tanára, másokat sem hagy elkallódni. KEMÉNY SZELÍDSÉGGEL — Kezdjük a gyermekszínházzal. Tavaly a járási versenyig jutottatok el, ám ahogy ismerlek, nem ez volt számotokra a lényeg. Miért és milyen irányba vezeted a Jáccóköz tagjait, miért játszol a gyerekekkel ? — Ha ezt szavakba kellene öntenem, nagy szavak lennének. Például olyanok, hogy az iskolában a tanítónak emberséget kell mutatnia. És nemcsak az iskolában ... Mert amit tárgyi tudásban átadhat, az csupán kiindulópontja lehet a gyermeki személyiség fejlődésének. Ami a tárgyi tudást valós, használható értékké avatja, az az emberi magatartás. Ilyképpen az emberi magatartás talán a tárgyi tudásnál is fontosabb. Meglehet, e véleményem miatt most több pedagógus megorrolna rám, mégis, a nagyok azt mondják: humánumot, mindenekelőtt. Manapság elég fontos a ki kiért van kérdése. A vendég a pincérért, igaz? Vagy a munkás a szakszervezetért, a diák a tanítójáért, az olvasó a lapért. Esetleg fordítva? Én például csodálkozom, amikor fizetést kapok a tanításért. Lehet, hogy mások is így vannak ezzel, mások is érzik, a tanítóságot nem lehet pénzért művelni. — Miből veszel kenyeret, könyvet? — Pénzből is élünk, persze. Kell a pénz, én is csak most itthon mondom azt, hogy nem érdekel a pénz. Nézd, amikor magamban morfondírozok a tanítói társadalomról, azt kérdezem, mit próbál tenni azon túl, amiért megfizetik. A kötelező iskolai munkán túl. És egyáltalán: mi szerinte a kötelező? Említsem nagy pedagógusainkat? Az igazi pedagógus mindig több volt. mint magánszemély. — Ezért játszol együtt a gyerekekkel? — Ezért is. Semmiképpen nem azért lettem pedagógus, hogy gyűléseken üljek, hogy olyan helyeken lopjam a napot, ahol nincsenek gyerekek. Én a gyerekekért vagyok itt. Azokban az iskolákban, amelyek szellemi központokká nőtték ki magukat, nem csupán a gyermek tárgyi tudása, hanem a gyermek lelke, szelleme is a tét. Gyermekeim bíznak bennem, amit szavak nélkül is érzek. Például abból, hogyan kérdez a gyerek, mennyire tud és mer közeledni. Az utóbbi évtizedekben az emberek nem nagyon kérdeznek rá spontánul a lényegi dolgokra. Az én gyerekeim, hiszem, kérdezni fognak. Hiszen ráéreztek, rájöttek arra is, hogy a gyermekszínjátszásunkban uralkodó eredménycentrikusság sok kérdést még elhangzása előtt elfojt. Mi, a kimutatható eredmény kedvéért, nem játszunk tőlünk idegen, elvárt darabokat, nem mondunk ilyen szövegeket. Csoportunk lényege a feloldódásban, az összetartozás szellemében mutatkozik meg elsősorban, a sajátos megismerés élményében. Igyekszem úgy dolgozni, hogy a gyerekek érezzék, minden értük történik. — A gyermek személyiségének ilyen fokú tiszteletben tartása eddig még nem okozott gondot? — A gyerekeknél nem. Tartok bizonyos fegyelmet, de jól érzik magukat. És nemcsak a színjátszókörben, hanem a tanítási órán is. Mind a katedrán, mind a színjátszókörben a kölcsönös bizalom elmélyítésére törekszem. — És abban reménykedsz, hogy a diákjaid sosem felejtik el, kicsodák, honnan jöttek, és merre tartanak. — Hát ki más lehetne tájainkon a közösség lelkiismerete, ha nem a pedagógus? Csak az utóbbi években, több tanulmány, dolgozat elolvasása után, megannyi kutatásnak köszönhetően látom, hogy a szlovákiai magyar pedagógus sosem volt a szlovákiai magyarság lelkiismerete. Nagyon sok ok miatt nem. Karinthy Frigyes idevágó kérdése így hangzik: „Vajon vagyunk-e, akik lehetnénk?" Számomra egyértelmű, hogy nem. — Nemcsak Demőn, lakhelyeden, hanem Rozsnyón is sokan tudják, hogy főként helytörténeti jellegű publikációs tevékenységet folytatsz. Ennek köszönhetően három helyre is megírtad, hogy volt egy Czabán Samunk ... — A Karinthytól vett kérdésre válaszolva: bizony nagy hasznunkra válna, ha e forradalmi gondolkozású szlovákiai magyar pedagógus emlékezete révén, rendszeres fórumot teremtene magának a szlovákiai magyar pedagógustársadalom. Indulásnak elég lenne, ha felidéznénk Czabán tetteit, pedagógiai KÖNÖSZI ISTVÁN FELVÉTELE Ambrus Ferenc a Jáccóköz tagjaival hitvallását. 1969-ben rendezték az első Czabán Samu emlékünnepséget, míg az első Czabán Samu Napoknak 1987-ben adott színteret a város. Személy szerint nagyon bízom abban, hogy ez a fórum a szlovákiai magyar pedagógusok fórumává növi ki magát. — Szerintem is nagyon nagy szükség lenne rá és nem csupán azért, mert a szlovákiai magyar pedagógusoknak nincsen önálló fórumuk. Rengeteg sajátos, csak a szlovákiai magyar pedagógiát érintő kérdést vitathatnának meg itt maguk az érintettek. — A szocialista pedagógia egyik alapelve az, hogy az iskolának meg kell őriznie, sőt, meg kell erősítenie az ember azonosságtudatát. Ma már tudjuk, nincs lezárt ügy, minden mozgásban van, semmit sem oldhatunk meg a végletesség bizonyosságával, tehát pedagógiai módszereinknek is változatosságot, fejlödésképességet kell mutatniuk. Ehhez pedig vitafórum kell. Identitás ott van, ahol hagyománytudat van. Ahol van mire visszanézni, ott van miért előre nézni. Én azt szeretném, a gyermekeim úgy nézzenek viszsza iskolai éveikre, hogy ez a visszatekintés a mindenkori erőforrást jelentse számukra. Tájainkon manapság divattá lett, hogy az iskolaigazgatók büszkén hirdetik, hány későbbi orvos, mérnök, egyéb értelmiségi pályán mozgó diák került ki az iskolájukból. Arról viszont már nem beszélnek, hol élnek, milyen szellemiség jegyében tevékenykednek ezek a kiemeltek. Hogy mennyire elfelejtették, honnan indultak. — Tehát szerinted napjaink pedagógiájának egyik legfőbb feladata, hogy a tárgyi tudáson túl olyan magatartásmintával, szellemiséggel szolgáljon az embernek, amely egy egész életre kötelez. — Ha csak írni és olvasni, számolni és versenyezni tanítjuk meg a gyerekeket, ha az iskolában, a szellem műhelyében nem jut az egész lelkületét megérintő, a gondolkozását meghatározó radikális szellemi élményhez, akkor nemcsak a nemzetiség számára, hanem az alkotó élet számára is elvész. Teddide-teddoda emberke lesz. Tudod, itt a pedagógiáról sok mindent mondtak már, szépeket fogalmaztak nagyobbnál nagyobb emberek. Én a terveimről legfeljebb annyit mondanék: úgy akarok dolgozni és élni, hogy elégedettséget érezzék. Hogy ne legyen úrrá rajtam a tunyaság, a fásultság, a rémület. Olyan pedagógus szeretnék lenni, aki nem nagyon törődik a társadalmi elismerés hiányával. Aki azt tartja, hogy ez a hiány nem csupán a pedagógust, a társadalmat is minősíti. Kérdésedre sem tudok mást mondani, újból csak azt, hogy az iskoláinknak szellemi központokká kellene nőniük, mert nem mindenütt azok. Közömbösségből, gyávaságból, tunyaságból nem azok? Nem tudom. De látok esélyt, még ha végezetül, amolyan befejezésként, az alábbiakat idézem is egyik kedvenc szerzőmtől: „Csakhogy — sajnos — a figyelmeztetéseket sosem azok olvassák el, akiket illet. S ha igen, fütyülnek rá." SZIGETI LÁSZLÓ nő 17